A fehér macska

Volt egyszer egy fehér macska. Úgy járt-kelt a templom falai között, mintha egyenesen ő lett volna a magasságos Úristen. Isten házába a ki- és bejárás sem eshetett meg másként, mint az ő jelenlétében. A bibliotékáért felelős, százesztendős pap kegyeltje volt, akit óriási tisztelet övezett városszerte kútfőnyi tudománya miatt. A porszagú könyvtárban naponta ugyanannyi időt töltöttek el, de amíg Isten szolgája békésen hortyogott, addig a kemény fedelű kötetek megsárgult lapjait szorgalmasan lapozgatta a fehér macska. Már-már kérdésessé vált, hogy Isten eme templomában melyikük a nagyobb tudású. Ennek persze nem lett volna szabad így lennie. Amikor egy nagy horkantást követően felébredt az Úr szolgája, és meglátta a könyvet bújó fehéret, azt hitte, álmodik.

A legsárgább lapokra rajzolt betűk összeolvasásából kelt életre a felismerés, és a továbbgondolásában teljesedett ki a mesterterv. Az ominózus mondatok mélyreható tanulmányozásakor a templomi betűfalók közül leginkább a fehér macska lepődhetett meg, mert személyiségéből adódóan egyszeriben érintetté vált. Nap mint nap újraolvasta a következő sorokat:

„A pogánynak bélyegzett vallásokban fontos, pozitív szerepet töltöttek be a macskák. A kereszténység színre lépésével azonban démonizált lénnyé váltak. Egyenesen az ördög földi megtestesülésének lettek kikiáltva. Ettől kezdve nem volt kérdés: ahol megjelentek, ott csőstül jött a baj, a szerencse pedig száműzötté vált a környéken. A fekete színű macskákat jelölték meg a rontás fő forrásaként.”

A továbbiakban hiába ébredt fel egy horkantást követően a százesztendős pap, szőrén-szálán nyoma veszett a fehér macskának. Nem tudta hova tenni a cica színeváltozását és hirtelen eltűnését. A jelenség persze felkeltette az érdeklődését: mi másként járhatott volna utána? Évszázados csontjaira gondolva elölről kezdte a bibliotéka olvasását.

Ezidáig a könyvtári port is bőven magába szívhatta a szellem síkján könyvmolyból tudorrá kivakarózott fehér macska. Attól kezdve viszont alaposan kiszellőztethette a fejét. Nagy szervezkedésbe kezdett, és magához parancsolta a konyha sánta, szürke macskáját:

– Gyere csak ide, te szürke lókötő! Lenne-e kedved jóval zsírosabb falathoz, mint amilyet naponta eléd vet az a fukar némber?

Hogyne érdekelte volna a dolog! Miután bólintott, megkapta a cserébe elvárt feladatot. Mivel a környéken egyetlen fekete macska sem kódorgott, belőlük pontosan tizenkét példányt kellett kerítenie, majd a fehér macska színe elé állítania. Hihetnénk, hogy mi sem volt ennél egyszerűbb. Ám a szürke hiába koslatott a szülőhelyétől egyre távolabbi vidékek felé, sem az egérűző házi macskáktól, sem az erdőlakó vadmacskáktól nem kapott hírt róluk. Kesernyéssé vált a szája íze.

Eszébe jutott a gazdájától kapott csirkeláb, meg a száját naponta elhagyó felkiáltás, amikor a sok malaszt hallatán felfortyant a szakácsné vére:

„A pogány mindenét!” – és ilyenkor kerek huszonnégy órára megnyugodott.

Mivel a csirkeláb víziója keringett a „macskaéhes” gondolataiban, mind szeretetteljesebben emlékezett vissza az asszonyra. „Nem is volt olyan fukar velem” – jutott eszébe az addig eretnekségnek számító gondolat. De mindez nem segítette elő a küldetés sikerét. Az egyhangúság oldására fűzfasípot faragott magának, és a szájába vette. Tehetsége lehetett hozzá, mert egy-két hangutánzó trillával hamar magához csalogatott néhány lóvá tett szárnyast. A baj akkor állt elő, amikor figyelmetlenségből a fűbe tett népi hangszerre lépett, amely hangos reccsenéssel eltörött.

– A pogány mindenét! – csattant fel dühösen.

Még el sem juthatott a tudatáig a száját elhagyó szófüzér tartalma, amikor – mintha csak jégeső kopogna – hirtelen tizenkét fekete macska pottyant köréje az égből, nagyot nyekkenve a földön.

Napok óta ismétlődő jelenet volt ez a város széli, gazos tisztáson. A felsorakozott tizenkét fekete macska áhítattal itta az előttük pulpituson álló fehér

macska megtévesztő, fordított beszédét. A pódium szélén feszesen, átszellemült arccal állt az egyre kerekebb képű szürke alvezér.

– Ezennel a Szent Babona Sereglet angyalai vagytok – hangzott az összegző parancs. – Népalakító, népnevelő feladatotok szent küldetés. Eredményessége dicsőség lesz számotokra, amely némi földi jóban is megmutatkozik majd. De természetesen nem ez utóbbi a fontos, hanem a megkérdőjelezhetetlen, szent elhivatottság gyakorlása.

A tizenkét fekete macska felesküdött a küldetésre, és másnap kétfős osztagokba rendeződve munkához látott. A járdán egy fiatalasszony közeledett. Előtte az utca másik oldalára átszaladt egy fekete „angyal”. Az asszony mit sem sejtve lépett át a láthatatlan határvonalon, ám ekkor hátulról kő koppant a fején. Megfordult.

– Nem vetted észre, te istenkáromló lélek, hogy előtted az utca túloldalára átszaladt egy fekete macska? – kérdezte az osztag másik angyala. – Ilyenkor vissza kell fordulnod, mert máskülönben nagy szerencsétlenség ér!

Ki szeretett volna rontást a fejére? Senki. Így a polgárok mindent úgy tettek, ahogy hallották.

Szépen folyt a népátnevelő munka, és az elhivatott fekete angyalok szorgalma hamar testet öltött a babonaság felvirágoztatásában. Ettől kezdve mindenhonnan elkéstek az emberek, mert a szerencsétlenség elkerülése érdekében inkább megkerülték a megszokott utakat. A beállt új rend egyre jobban nyomasztotta a várost.

Mellső két mancsát elégedetten dörzsölte össze a fehér macska:

– Holnaptól kezdődik a szent akcióterv második része – adta ki a parancsot.

Másnap a járdán egy ácslegény közeledett. Előtte is átfutott egy fekete angyal, mire a legény gondolkodás nélkül megfordult. Ekkor azonban hátulról egy kő koppant a fején. Mérgesen fordult hátra, és egy békésen üldögélő fekete macskát vett észre, aki ekként szólalt meg:

– Ha legközelebb átfut előtted egy fekete macska, de baj nélkül tovább szeretnél menni, dobj némi babonapénzt ebbe a korsóba, és elkerülöd a vészt.

Ez a pozitívnak gondolt változás futótűzként terjedt el városszerte, és azonnal elnyerte az emberek tetszését. A sikeres népidomítás gyors gyarapodáshoz juttatta a fehér macskát, és a hízásközeli állapotig javította a szürke alvezér életét. A fekete angyalok kalóriamennyiségét pedig a mindenkori feladatuknak megfelelően porciózta az általuk istenként tisztelt népnyúzó.

Sínre került a megsárgult lapokból kigondolt terv. Nap mint nap teli babonakorsókkal érkeztek a vámszedők, és becses feladatuk volt, hogy azok tartalmát a babonamedencébe öntsék. Attól kezdve nyakig lubickolhatott a földi javakban a fehér macska. Elszakíthatatlannak látszott a megkérdőjelezhetetlen hitalapra felfűzött rablánc.

Lakása felé tartott messziről érkezett barátjával egy helybéli, zömök férfi. Az utolsó keresztutca után járhattak már, amikor a házigazda se szó, se beszéd, sarkon fordult.

– Nem arra laksz? – kérdezte a vendégségbe érkező barát, és mutatóujjával a helyes irányt jelezte.

– De, igen!

– Akkor miért nem arra megyünk tovább?

– Mert az utcán előttünk keresztben átszaladt egy fekete macska, és nincs kitéve a babonakorsó. Így a biztonság kedvéért inkább kerülünk egyet.

– Te ezt valóban komolyan gondolod? – kérdezte a másik, mert az egész rém nevetségesnek tűnt.

– Igen, mert babonás vagyok.

– Az meg micsoda?

Végül fény derült a rejtély okára, sőt még a babonakorsó titkára is. A vendégségbe érkező férfi elgondolkodott: a barátja jóval izmosabb nála, és mégis erősebb lenne náluk egy bolhás fekete macska? Megfordultak. Útközben osztott és szorzott. Ha a helyi férfi nem is, de ő egy zsáknyi fekete macskával is könnyedén elbánik.

– Szeretnél megszabadulni a babonaságtól? – kérdezte a jövevény, mire a házigazda hálásan rábólintott.

A messziről jött barát ekkor előkapott a farzsebéből egy hatalmas jutazsákot, körbeszaladt a városon, és mind a tizenkét fekete macskát – a babonákkal együtt – belezsuppolta.

– Mit teszel, te oktondi! – förmedt rá a fehér macska, amikor meglátta a pusztítást.

A babonamentesítő zsákba belenézett a begyűjtővé előlépő barát, és mivel még akadt benne hely, a fehér vezért és a mellette feszítő szürke alvezért is utánuk vágta. Amikor leért a folyópartra, jó erősen összebogozta a zsák száját, és a Japán felé induló postahajó fedélzetére hajította. A távol-keleti szigetországban ugyanis egyenesen szerencsét hozónak tartják a fekete macskát (a fehéret és a szürkét útközben majd átfestik a többiek).

A vállalását beteljesítő barát megelégedetten bandukolt vissza a zömök férfi lakása felé. A járdán egyszer csak egy csontsovány, százesztendős pap csoszogott vele szembe, aki elfúló hangon így szólt hozzá:

– Kedves fiam, netán te gyűjtötted be a Szent Babona Sereglet összes macskáját?

– Nem volt nagy kunszt, irtó pohosak voltak már – felelte szerényen.

– Nagyon jó, mert téged kerestelek.

A pap hálás szemmel nézett rá, majd utolsó erejével ezt lehelte:

– Helyesen cselekedtél a nép szempontjából. Nekem már nem lett volna erőm hozzá. Ezzel a mondattal a tiszteletreméltó öregúr végleg megüdvözült.

A messziről jött barát gyengéden a templomkert puha pázsitjára fektette az elhunytat, majd a zsebében csörgő babonapénzzel teli erszénnyel visszasétált a főtérre. A lakosok még mindig bizonytalanul ácsorogtak az utcasarkokon, de a kövek már nem repültek, és a fekete angyalok sem állták útjukat. Mire a postahajó elérte a nyílt tengert, a város fellélegzett: az utak kiegyenesedtek, az órák újra a valós időt mutatták, és az emberek végre nem a földet kémlelve, hanem emelt fővel jártak az utcákon. A babona köde eloszlott, a templom egere pedig – a fehér zsarnok híján – végre fellélegezhetett.