A piktor álma

Melyik alkotó ne szeretne maradandót alkotni, olyat, aminek híre messze viszi a nevét? Nem ilyen hiú szellem volt a mi piktorunk; ő csak a maga egyszerű észjárásával elmélkedett a világ dolgairól. Miután megérkezett az ihlet, bizonytalan kézzel nyúlt az ecset után, és eddigi legnagyobb vásznán kezdett dolgozni.

A tájat három lépés távolságból mérlegelte: ha közel az erdő, oda a fa. A katlan aljában tenyérnyi tisztás terült el, a lépcsőzetesen emelkedő meredélyen összefüggő lombozatú fatenger állt, a tövüknél üregbejáratok sötétlettek. Föléjük baljós égboltot gondolt.

– Amit részleteiben meg akarok festeni, az lényegében egy és ugyanaz, a képnek mégsem ezt kell visszatükröznie, hanem az ellenkezőjét – morfondírozott, majd beletemetkezett a gondolataiba.

Egy fiókos hokedlin ücsörögve szemlélte a születő festményt. Tudta, akkor lesz igaz az ábrázolt környezet, ha a félkész mű leveti magáról a sablonos mázat, és megelevenedik előtte. Eközben foszlányonként életre kelt benne a szurdok népének világa. Végül elzsibbadt hátsója ugrasztotta talpra. Odalépett az ablakhoz, és az üvegfalon át kinézett az utcára, ahol a mindennapok jelentéktelennek tűnő, mégis feszültséggel teli jelenetei zajlottak.

Egy lány ment át a parkon, amikor egy szarka hirtelen, érthetetlen agresszióval rátámadt. A lány megriadt, leszállt a nyeregből, és a dzsekijével hadonászva próbálta elhessegetni a dühös madarat. A zöld terület másik végén egy termetes kutya acsarkodott egy ősz hajú nénire; az idős asszony védekezésül maga elé tartotta a bevásárlókocsiját, és csendes, remegő szóval próbálta hátrálásra bírni az állatot. Kissé odébb, egy babakocsiban gyanútlan csöppség feküdt, miközben az anyja a külvilágról tudomást sem véve a mobilját nyomkodta. A kocsi felé egy fekete macska ólálkodott, hogy a csecsemő pihegő testére telepedve szunnyadjon. A közeli, törött lécű padon egy torz arcú alak ült, és gonosz, gúnyos vigyorral meredt erre a bizarr, mindennapi színjátékra.

Szédelegve fordult el az ablaktól a piktor. Úgy érezte, a kinti világ apró kegyetlenségei és közönyei észrevétlenül átszivárognak a műtermébe. Odalépett a hokedlihez, kihúzta a fiókot, és belenézett az előkerült tükörbe: saját, nyílt tekintetű arca mögött mintha a kinti park szél fújta, fenyegető faágai táncoltak volna.

Nagy fába vágta a fejszéjét: a létezés legaljának pillanatképét akarta megfesteni groteszk, haszontalanná torzult, rosszindulatú és gonosz lények képében. Ám a keze először nem mozdult. Ő nem ilyen volt. Velejéig irtózott ettől a sötétségtől. A belső vívódás mardosta: ecsetjével életre kelteni a rútat olyan volt, mintha a saját lelkéből tépne ki egy darabot, de a művészi cél érdekében meg kellett erőszakolnia önmagát. Végül erőt vett magán. A katlan legfelső szintjén, egy sötét üreg bejárata előtt egy újszülöttjét világra hozó nővel vitte vászonra az első jelenetet. A legújabb érkező egy furcsa, a megszokottól teljesen eltérő, elszabott poronty volt. Ekkor minden átmenet nélkül kicsúszott a vonalvezetés a kezéből, és helyette az ecset vált önálló alkotóvá. A szakadék tetejétől az alja felé haladva népesítette be a teret. A legszélesebb palettán jelenítette meg a véglényeket. A teljhatalomhoz jutott szőrpamacs iszonyatot keltő, torz alakok sorával szórta tele a vásznat: végtelenül gonosz arcok, minden emberi határt sértő, deformált testek, abszurd jelenetek és egy teljesen kaotikus világ kelt életre. Az utcán látott fenyegető jelenetek – a támadó szarka, az acsarkodó kutya, a gyanútlan csecsemőre leselkedő macska és a padon vigyorgó torz alak – a festményen már mitikus, tiszta gonoszsággá formálódva öltöttek testet.

Eleinte gyanakodva vizslatta a formálódó végítéletet a piktor, majd teljesen beszippantotta a mágia. Izzó tekintettel, szúrós szemével pásztázta a készülő művet, memorizálta a hibákat, és a végkifejlet diadalára tört. Úgy mozgott az ecsete, mint a gáncsoskodó cinizmus: ahol lágyságot talált, ott könyörtelen rendet vágott. Mire végzett az utolsó simítással is, egész testét elöntötte a fáradtság. Kimerülten huppant le a hokedlire. Tekintetét a festmény szinte magához láncolta; csak nézte az alkotást, és várt. De hiába, mert a mestermű ekkor még nem kelt életre. Szeme alatt sötét karikák jelentek meg, és a feje előrebillent a fáradtságtól. Elaludt, és a látomás ekkor, a lázálom képeiben tört utat magának a vászonról.

A festmény első megelevenedő rémségében egy fiatal pár tartott az esküvőjére – pont olyan gyanútlanul, mint a parkban telefonozó anya. A bokrok közül előugró, fogatlan, vicsorgó társaság rontott rájuk: megragadták a riadt menyasszonyt, és a fejét egy berregő fűnyíróval könyörtelenül tarkopaszra vágták. A segítségére siető vőlegény talpát fűzfavesszővel véresre elnaspágolták. Harsányan, kéjesen kárörvendtek a bajkeverők – pontosan úgy vigyorogva, mint a kinti, törött padon ülő alak –, majd nyomtalanul felszívódtak, s csak egy mindent betöltő, gúnyos nevetés visszhangzott utánuk.

A kép egy másik szegletében, a tér közepén ketten ökölre mentek. Keménykötésű, marcona legények voltak, körülöttük pedig vérszomjas, lihegő tömeg gyűlt össze, ahogy a kinti parkban is körbevették volna a bajt. Órákon át folyt a brutális harc, de nem bírtak egymással. A nézelődők végül elvesztették a türelmüket, egyetlen őrjöngő pillanat alatt lerohanták az öklözőket, és a földbe tiporták őket – s egy éteri hang visszhangozta:

– Ez már valami!

Odébb egy lábát húzó, félszemű koldus adományban reménykedve állt az út szélén. Sokan dobtak neki valamit, de nem pénzt, hanem éles köveket, egyenest a képébe – ahogy a kinti világban a kutya támadt a védtelen nénire. Ő alázatosan ezt is megköszönte, nehogy még nagyobb baja essen. Érkezett egy leányka is, aki a vállán lógó tarsolyból maréknyi csalánlevelet vetett elé. Erre a vérlázító esetre többen felfigyeltek. Közrefogták a gyermeket, félmeztelenre vetkőztetve hassal egy padhoz kötözték, a hátát pedig a csalánnal pirosra verték – s az éteri hang újra felhangzott:

– Megbocsáthatatlan, gyalázatos viselkedéséért megérdemelte!

Végül a katlan legmélyén, a tenyérnyi tisztáson a birodalom három legkifinomultabb gaztevője gyűlt össze. Ők már a csúcson voltak, nem fejlődhettek tovább. A legalantasabbá válás abban segített nekik, hogy senki sem mert ujjat húzni velük. Végtelenül gonoszak voltak, mégis álszent békegalambként tündököltek egymás előtt. Ám ezúttal komolyra fordult a dolog: a triumvirátus legidősebb tagja hanyatt feküdt a füvön, haldoklott. A másik kettő szemrebbenés nélkül, hideg, az utcai járókelőkhöz hasonló közönnyel figyelte az agóniáját. Ahogy azonban kiköltözött belőle a gonoszság, az arca meglepő módon úgy vált egyre angyalibbá, megtörve a kép kaotikus törvényszerűségét. Ekkor a mindent betöltő, éteri hang dörögve üvöltötte:

– Ez nem az én képem!

Szemét dörzsölve, hirtelen riadtan állt fel a hokedliről a piktor. Felébredt. Odalépett a késznek hitt alkotás elé, és meleg, immár tiszta tekintettel végignézett rajta. Vajon kifejezi-e mindazt, amit akart? Kevésnek érezte a haldokló főgonosz angyalivá váló arcának erejét ahhoz, hogy egyensúlyt teremtsen a rázúduló sötétséggel szemben. Lentről felfelé haladva aprólékosan átnézte a baljós világot, újraélve a kinti utca és a benti látomás minden szörnyűségét, majd a szeme megakadt a legelsőként megfestett jeleneten. Odalépett, és a legfelső szinten fekvő, különös, torz poronty arcára végül egyetlen, megváltó, bravúros ecsetvonással tiszta, angyali mosolyt csalt.

Ahogy az ecset elvált a vászontól, a kisded arcáról sugárzó fény hullámként söpört végig a kompozíción. A fény nem törölte el a groteszk alakokat, de megváltoztatta a természetüket: a katlan sötét üregeibe lágy érzelmek kúsztak be, a vicsorgó arcok vonásai a gonoszság helyett tehetetlen bánattá szelídültek, a merev, rideg fatenger pedig halkan zúgni kezdett a megváltó tisztaság fuvallatától. A káosz felett vibráló éteri hang elcsendesedett, s a kép immár nem a pusztulást, hanem a sötétségből kivezető, törékeny reményt hirdette.