Ár-érték arány – nem titkolt emberi értékek (2008)

A túrázás alkalmanként fél napot vesz igénybe. Akinek kedve szottyan a szószaporításra, annak bőven lesz rá ideje. Aki viszont kimaradna belőle, az lemarad, vagy előre siet. Mivel nem látok – és vakvezetőm sincs –, gyakran váltam a „ki mit főzött?”, vagy a „kinek mi van az unokájával?” típusú élettörténetek hosszas elszenvedőjévé. Éreztem, hogy az én témáimra aligha találok vevőt, de nem adtam fel, a magam módján próbálkoztam.

A velem egykorú férfi jól keresett, a magánélete viszont nem úgy alakult, ahogyan szerette volna. Kétféle szerepben ismertem: a „nagy csávó” figurájaként, és mint a HVG gondolkodó olvasóját. A következőt kérdeztem tőle: „Ha kapnál egy jelentős összeget azért, hogy egy másik férfi kedvét lelje benned, belemennél?”

Rövid gondolkodás után igennel felelt. „Öt perc, mi az érte?” – tette hozzá.

A másik túratárs a kishúgom is lehetett volna. A férfiszem könnyen megakadhatott ezen a legkülönbözőbb témákra nyitott, a nézeteit nyíltan felvállaló lányon. Nem volt buta teremtés, csak öntörvényű. Kedveltem, mert vele szinte bármiről lehetett érdemben beszélgetni. Hozzá így szólt a kérdésem: „Jelentős összegért

lefeküdnél egy unintelligens, hidrogénszőke fickóval?” Rövid gondolkodás után ő is igennel felelt, a fentebb megismert indoklással.

A harmadik túratárs egy nálam tizennégy évvel idősebb férfi volt. Túl két házasságon, jól szituált, olvasott ember – amolyan igazi „kétballábas” típus.

Mindenkivel kedves és előzékeny, mégsem veszik sokba. A hozzá intézett kérdés így hangzott: „Ha kapnál egy jelentősebb összeget azért, hogy úgy billents farba egy idős asszonyt, hogy attól elessen, megtennéd?” Rövid gondolkodás után igennel felelt, majd hozzátette: „A pénzt megfelezném a mamával, így mindketten jól járnánk!”

Mindhármukban becsültem az őszinteséget.