Áthallás – hektóban mérve (1987)

Az édesanyámmal egyidős hölgy minden alkalommal panaszkodott az urára. A férfi imádta a lovakat. Igen ám, de ez nem abban merült ki, hogy otthonról elcsente a kockacukrot, hanem abban, hogy a lóversenypályán tikettekbe fektette a fél havi fizetését. Bizonyos szempontból mértéktartó volt, mert a munkahelyi juss másik felét a kocsmába vitte. Vajon ki szeretne egy ilyen megátalkodott férjjel élni? Az öngyilkosság gondolata is megkörnyékezte az asszonyt, de félhetett megtenni; nem bízott a magasföldszint adta szerény lehetőségben. Egy délután lefeküdt a férj, és piaszaggal teleszuszogta a lakást. Hirtelen felült, és a belőle árként előtörő, sárgászöld váladékkal teleokádta a szobát. Ilyenképpen távozott belőle a szétrobbant máj, majd az érkező kaszás végleg hanyatt fektette. Gondolhatná bárki, hogy ezek után fellélegzett az özvegy, de nem így történt. Férje halála után ráébredt a fullasztó egyedüllétre, és ettől szinte eszét vesztette. Szerény anyagi helyzetéhez képest főúri temetést rendezett, utána pedig egyre csak gépiesen ismételgette a megboldogultról szóló mantrákat. Lefogyott, az arca beesett. Hogy mi lett a vége, nem tudom, de hogy az élet néha teljesen kiszámíthatatlanul pereg, azt ez a példa hitelesen bizonyítja.

A másik tanulságos eset édesapám munkahelyéről való. Az ottani férj mint a szivacs, úgy nyelte az asztali bort – a régi, egyliteres kiszerelésű Kövidinkát, Ezerjót vagy Zöldszilvánit. Ezzel szemben az asszony antialkoholista volt. A férfi ivott, mint a kefekötő, bár a munkáját illetően erre nem lett volna oka. Már-már a vállalatnál is problémát okozott a rendszeres italfogyasztásának mértéke. Az asszony azonban nagyon szerethette a férjét, mert úgy gondolta: ha a borból ő is felhajt egy-két pohárkával, kevesebb jut a párjának. Tette ezt nagy elszánással és jóhiszeműen, mígnem ő maga is alkoholistává vált. A női szervezetre azonban roncsolóbban hat az ital: az alkohol teljesen tönkretette a máját, és hamarosan a másvilágon találta magát.