A valóság volt a művilág – cserepes virág (Madeira)

A funchali buszvégállomás közelében sárgára festett erőd, amelyben előzetes információnk szerint, Kortárs múzeumnak kellett volna lennie. Vasárnap zárva. Kedden kiderült, volt múzeum, nincs múzeum. Enyhe kárpótlásnak az épület előtt két százéves működőképes automobil csoda.

A 65-ös járattal Santana települést céloztuk meg. A 40 kilométer legyintésre méltó távolság lenne máshol, de itt nem. 110 perc kell hozzá. A déli és az északi part között hegy, és hegy. Aki részt vesz egy ilyen utazáson, amelynek retúrjegy ára 9,40 euró, az elmondhatja magáról, hogy domborzatilag valamennyire megismerte a szigetet. A két végállomás között két dologra ne számítson senki se: egyenes útra, és sík terepre. Funchal legmagasabb pontja alulról súrolja a 600 métert. Először a ködbe gurultunk bele, majd az esőbe. A tájat eleinte lombos erdő uralta sárga virágú növényzettel, tűlevelű váltotta. Kezében GPS-sel leszállásra készülődött egy fiatal lány. A semmi közepén megállt a járat. Figyelmességből az úti cél felől érdeklődött a sofőr. Hamarosan kiderült, a következő megálló lesz a keresett levada kiindulópontja. Elgondolkodtatott az eset. A GPS-ben és önmaga csalhatatlanságában annyira megbízott az alig nagykorú hölgy, hogy a legkézenfekvőbb személytől nem kért megerősítő visszajelzést. Neki talán már a valóság volt a művilág és fordítva. Két tucat házból álló települések az épített látkép. A teraszos földművelés burgonyát és újhagymát gyümölcsözött. Ma ez már kevés lehet a boldogsághoz. Talán éppen erről árulkodtak a frissen elhagyott vagy már düledező házak. Az út vitathatatlan derűjét az öntudatra ébredő busz humora szolgáltatta, ugyanis útközben kétszer is megszólalt magától (hangosan felnevetett a sofőr).

Egyvalamiért utaztunk Santanába, mégpedig a buja természeti környezetben több méter magasból aláömlő vízesés élményért. Külföldi oldalakról annyit sikerült előzetesen kideríteni róla a feleségemnek, hogy a település központjától két kilométerre található. A róla készített fotók mágnesként vonzották Katit. Jó irányba indultunk el. Már túl jártunk az iskolán, amikor megzavart bennünket a zsákutcának tűnő környezet. Hamarosan kiderült, tovább előre. Erdőben nyomultunk. Brekegéstől hangos patak mellett lépkedtünk: nádas, citromfa és burjánzó vegetáció. A magányos porta zárt fala mögül mekegés és kukorékolás hallatszott. Jó helyen járunk – gondoltuk. A közeli műúton kezében GPS-sel egy hölgy érkezett. Információját alapul véve haladtunk tovább. A közeli körforgalomnál két helyi ember közmunkát végzett. A hölgy elkísért bennünket a vízesés közelébe, majd kezével irányt mutatott. Dzsumbujon keresztül csörtettünk, mígnem előre ment Kati. Hamarosan fancsali képpel tért vissza: a vízesés, tehát a zubogó magassága, a métert sem éri el. A neten lévő fotó, és a hozzátartozó szöveges információ sima félrevezetés volt. Próbálkoztunk másik irányba is, annak is más lett az eredménye. A településre jellemző nádfedeles házak, és egy reményt keltő levada, mely levezetett a patak mellé, de a végén sűrű növényzetbe torkolt. Amiért jöttünk, nem lett meg, de sebaj, örüljünk annak, amire rátaláltunk. A település földszintes házakból álló világvége porfészek. Kupola nélküli temploma újdonságszámba ment. Egyik üzletében sportdíjnak serlegeket árultak. Ennyi és nem több.

Az ősidők óta a tizedik századig lakatlannak tartott sziget első ismert felfedezői a vikingek voltak. Napjainkban negyed millióan népesítik be. Személyhajó kikötőjében, a Velencétől Madeiráig és Madeirától Hamburgig közlekedő, úszóvárosok váltották egymást. A mólók tövében ráismertünk a Dél-Afrikában feltalált, és a világ számos területén meghonosított, dugóhúzó névre keresztelt betonhullámtörőre. Ágai négy irányba szétágaznak. Keskenyedő végeik méteres átmérőjűek. A tömött sorokban egymás mellé telepített műtárgyakat a leghatékonyabb hullámcsillapítónak tartják. Az 1497-ben alapított főváros óvárosa zsebkendőnyi területű. Szobanagyságú lakóházainak ajtói alul és felül is nyithatók. A felső rész üvegezetlen ablakként hasznosul. Az utcára nyíló ajtókat fiatalok virágokkal vagy emberalakokkal színesre mázolták. Fantáziát nem leltünk egyikben sem. Villámötletként megfogalmazódott bennem az én képem: a fenekén ülő házőrző jobb mancsát ásító szája elé teszi, miközben a bal füle félig, míg a jobb teljesen lekonyul. Ezt a városrészt a vendéglősök uralják: az egyik étterem előtt az étkező vendég a láthatóan hóka sült halat a tányérja szélére félretolta, és megpróbált a körettel jóllakni. A központi Pingo Doce-élelmiszeráruházban kiváló meleg konyha üzemel. Minimum feleannyiért kínálja a súlyra árusított ízletes ételeit.

Április második felében kerestük fel a szigetet. Ebben az évben májusban fogják megrendezni a virágkarnevált. Kopácsolás és fúrás zaja verte fel a rendezvény központi területét. Épültek az árudák és a színpadok.

Aki háttal áll a nagy víznek, 600 méter magas heggyel találja szembe magát. Régen két önálló település élte napjait a magaslaton, azóta a főváros közigazgatási részeivé váltak. Mivel csak a hazai Decathlon kínálatát ismertük, kíváncsiságból felvettük programnak a sportáruházat. A központból a 8-as busszal értünk célt. Áruválasztéka hasonló a hazaihoz, és az árak is hozzávetőlegesen azonosak. Csekély zsákmánnyal távozva az áruházból, Kati éles szeme kiszúrta a városi temetőt a távolban. A 120×200 centiméter alapterületű, egymást sorházként követő kripták kis házakként hatottak: üvegajtó, piros cseréppel fedett sátortető. A fegyveres testületek tagjainak közös síremlék járt, egyben temetkezési helyül is szolgált számukra. Az urnafalak hossza a megváltozott temetkezési szokásokról vallott. A látogatás pozitíven hatott ránk. Leindultunk a hegyről. Egy darabig a tömegközlekedési járat útvonalát követtük, mígnem jobbra egy erősen lankás területre épült lakótelepi miliő bevonzott bennünket. Az ingatlanok közé olyan meredek út vezetett le, hogy kis híján orra buktunk. A járdával párhuzamosan két hat szintes ház húzódott. Az egyes emeletek vízszintes síkban tornyosultak egymás fölé. Ezt úgy érték el a tervezők, hogy míg az utcaszint magasabban fekvő végében a ház földszinti része a talajon nyugodott, addig a túlsó vége alatt garázsok lettek kialakítva. Az ingatlanok között pálmafák, virágzó bokrok tucatszám. Az ablakokból kíváncsi nyugdíjasok lesték a rendet. Róluk jutott eszembe az utcai közlekedés mikéntje: lábizomzattal és tüdővel egyaránt bírni kell. A teljes várost sűrű buszhálózat szövi be. A központba tartva a lefelé lévő megállót érdemes megcélozni, visszafelé az ingatlannál magasabban találhatót. Ilyenképpen csak lefelé kell sétálni, az meg nem olyan megerőltető. Az utcaszerkezetet döntően a terepviszonyok határozzák meg.

Visszaterelődtünk a főúthoz. Közvetlen szélében széles mély völgy. A belőle kimagasodó lakóház hatodik emelete ért fel az utcaszintig. Ebbe az irányba értelemszerűen csak ettől a magasságtól nyíltak ablakok. A sok érdekességtől kapkodtuk a fejünket. Kívülről viszonylag jó állapotúnak tűnő, de repedezett homlokzatú épületek váltak meghatározó utcaképpé. Oka lehetett talán a nem megfelelő szerkezetű talaj is. Egy ponton megvakartuk a fejünk búbját: merre tovább? A veszély abban leselkedett ránk, hogy számos út alagútban folytatódott, és oda nem kívánkozott a feleségem. Ezúttal a női szimat vált be. Délben a szieszta idejére bezáró ruhabolt és városi közintézmények mellett poroltunk el. Mire megérkeztünk a buszvégállomásra, csupa újdonsággal gazdagodva inthettünk ideiglenes búcsút a hegynek.