: Az idő megold mindent

Fiatalemberként pár éven át rendszeresen felkerestem a budapesti World Press kiállításokat és az annak megfelelő hazai, Magyar Távirati Iroda fotósainak képeiből válogatott fotókiállításokat. Közel hetven év elteltével csupán egy MTI fotósorozatra emlékszem élénken. Oka a képsorozat „brutalitásában” rejlik. Közúti járműbalesetek sérültjeinek a végtagok teljes körű amputálását követő képei a tablókon. Ezek közül is kiemelkedett egy motorbaleset története. Huszas éveik elején járhattak a kárvallottak, a nő és a férfi alsó testrészei „bokszzsákban”, így lettek falnak támasztva az álló pozíció érdekében. Arcvonásaik különösebbet nem árultak el érzelmeikről.

Harminc évvel később – a rendszeres túrázás sarkallására – már nem látva – egy általam kitalált eszköz segítségével – éveken és évszakokon át, teljesen önállóan futottam a Margitszigeten. Egyszer egy fiatal pár haladt el mellettem. A lány egyre csak hangoztatta, hogy a futó nem lát – mármint én – a férfi azonban váltig állította, hogy „én” látok, mert másként nem lehetséges. Azóta eltelt egy évtized. Feleségemmel kettesben futottuk a szigetkört. Én nem figyeltem fel az esetre, mert füllel nem volt mire felfigyelni.

–A járdán ketten futottak el mellettünk, az egyiknek műlába van!

Bár olimpián sprintszámban indult már lábprotézissel versenyző, de testközelből átélni mégis csak más. Ráerősítettem a hallásomra; tompa koppanásokat észlelve azonosítottam be őket. Kocogásunknál jóval gyorsabban iramlott a harmincas férfi és a társa. Sebességük bőven 10 km/h felett lehetett. A végén ráadásul

még megtudtam: az illető mindkét lába futóprotézis! Mivel az eset alaposan felkeltette az érdeklődésemet, beleolvastam az internetbe.

A futásra tervezett lábprotézis – futópenge – egy különleges, C vagy J alakú segédeszköz. Nincs sarka, sem hagyományos lábfeje, és nem gumi vagy műanyag borítja, hanem egy csupasz, rugalmas felépítmény. Három fő részből áll. A lábfej és a vádli helyét egy hajlított, többrétegű szénszálas karbonlemez foglalja el. Ez az anyag rendkívül könnyű, mégis elképesztően erős és rugalmas. Mivel a karbonlemez sima és csúszna, a penge aljára egy vékony gumiréteget vagy

stoplis talpat ragasztanak a tapadás érdekében. Az egyedileg formázott tok vagy tokozat pontosan illeszkedik a futó megmaradt csonkjára. Futásnál a rögzítés általában vákuumos vagy szilikonhüvelyes, hogy a protézis egyetlen millimétert se mozduljon el a testen. A penge formája miatt az eszköz álló helyzetben instabil. Hagyományos állásra vagy lassú sétára nem alkalmas, mert folyamatosan előreBillenti a futót.

Míg futás közben az emberi láb izmai és inai aktívan dolgoznak, továbbá erőt fejtenek ki, a futópenge egy passzív rugóként funkcionál. Amikor a futó lába a földre érkezik, a testsúly és a mozgási energia összenyomja a karbon pengét. Amint a futó súlypontja áthalad a láb felett, a penge hirtelen visszanyeri eredeti alakját. Ez a rugalmas ellökődés szinte „kilövi” a futót előre és felfelé. Mivel a penge nem ad stabilitást egy helyben állva, a futónak folyamatosan mozgásban (kocogásban vagy ugrálásban) kell lennie. Mivel nincs boka- és vádliizomzat, a mozgás energiáját a csípő, a farizmok és a combizmok generálják. A futónak jóval intenzívebben kell megemelnie a térdét és a csípőjét. A boka hiánya miatt a finom egyensúlyi korrekciókat a karok és a törzs fokozott mozgásával kell kompenzálni.

A pengék álló helyzetből nehezen indulnak meg, mert a rugóhatás csak tempós mozgásnál érvényesül. A futó az első métereken rövidebb, döcögősebb lépésekkel kezd, és csak a ritmus felvétele után egyenesedik ki a maximális sebességhez. A műlábat használó sportoló a lépéshossz fokozatos csökkentésével és a súlypontjának áthelyezésével áll meg.

Visszatérve a balesetet elszenvedett kéz és lábamputált két fiatalra. Utcai használatra korszerűnek tekinthető lábprotézis 1950 óta rendelkezésére áll az érintetteknek, futásra optimizált pedig 1985 óta. De mi a helyzet a válbóll csonk emberekkel?

Amikor a teljes kar hiányzik a válltól lefelé jelenti a legnagyobb kihívást a protetikában. Egy természetes emberi kar a válltól az ujjhegyekig több mint 20 különböző irányú mozgásra képes. Egy vállból induló protézisnek egyszerre kellene pótolnia a vállat, a könyököt, a csukló forgatását és az ujjak finommozgását. A mai legfejlettebb motorizált eszközök legfeljebb 3-4 mozgást tudnak egyszerre vagy egymás után kezelni, így a mozgás lassú és darabos marad.

Mi a helyzet a nem látók esetében

A vakok számára készülő agyi digitális látás, az agykérgi látóimplantátumok fejlesztése jelenleg a neurotechnológia egyik leggyorsabban haladó területe. A technológia lényege, hogy teljesen megkerüli a sérült szemet és a látóideget, a képi információt pedig közvetlenül az agy tarkólebenyében található elsődleges látóközpontba juttatja.

Képalkotás és szoftver? A technológia ezen része rendkívül fejlett, köszönhetően az elmúlt évek számítástechnikai és mesterséges intelligencia robbanásának. Egy szemüvegre szerelt digitális kamera rögzíti a külvilágot. A nyers kameraképet egy zsebre vágható mini-számítógép vagy okostelefon dolgozza fel. Mivel a jelenlegi agyi implantátumok még nem képesek milliónyi képpontot közvetíteni, a mesterséges intelligencia végzi a kép radikális leegyszerűsítését. Kiválasztja a legfontosabb információkat: érzékeli a tárgyak körvonalait, az ajtók helyét, az akadályokat vagy az emberi arcok elhelyezkedését, és ezeket alakítja át elektromos ingerekké az agy számára. Képesek lennénk akár HD minőségű képi adatot is kódolni, a szűk keresztmetszetet nem a szoftver, hanem a hardver (az agyba juttatás) jelenti.

Hogyan áll a látóközpontba való jelek eljuttatása? Ez a terület jelenti a legnagyobb kihívást, de a klinikai áttörések fázisába léptünk. A jeleket a látókéregbe ültetett mikroelektróda-hálózatok adják le, amelyek elektromos impulzusokkal ingerlik a neuronokat. Ennek hatására a vak ember agyában apró fénypontok, úgynevezett foszfének jelennek meg. E pontokból áll össze a kép.

A hardveres megvalósítás jelenleg a következő szinten tart. Az Elon Musk-féle Neuralink Blindsight projektje és a belga ReVision Implant már több ezer mikroszkopikus méretű, rugalmas elektróda beültetését tervezi robotizált sebészettel, ami elméletileg nagyságrendekkel tisztább képet adhat a jelenleginél. A mai technológia nem képes visszaadni a normális látást. A páciensek nem "látnak" a szó szoros értelmében, hanem egy nagyon durva, pixeles, neon-szerű fénypont-mátrixot érzékelnek. Ez viszont már elég a tájékozódáshoz, formák felismeréséhez, ajtók és asztalok elkerüléséhez.

A következő évekre az alábbi fejlődési ív vetíthető előre. Rövid távon (1–3 év). A funkcionális foltlátás általánossá válása. A klinikai kísérletek kiterjesztésével az implantátumok elérik azt a szintet, hogy a korábban teljesen sötétségben élő páciensek képessé válnak önállóan sétálni idegen környezetben. Képesek lesznek meglátni egy eléjük lépő embert, egy nagyobb tárgyat, vagy megtalálni a szoba kijáratát fehér bot használata nélkül. A látvány leginkább a korai, 80-as évekbeli monokróm videójátékok grafikájához fog hasonlítani. Középtávon (5–10 év). Finomabb felbontás és jobb agyi alkalmazkodóképesség. Ahogy nő az elektródák sűrűsége, a fénypontok összeállhatnak nagyobb betűk elolvasására alkalmas formákká is. Az agy megtanulja értelmezni a mesterséges jeleket, így az idő múlásával a páciens egyre tisztábbnak fogja érzékelni a kapott mintázatot.

Hosszú távú kihívások és realitás. A technológia elsősorban azoknak fog működni, akik életük során korábban láttak, mivel az ő agyukban a látókéreg már kifejlődött és megtanulta a vizuális információk feldolgozását. Azoknál, akik születésüktől fogva vakok, a látókéreg más funkciókat – hallás, tapintás – vett át, így az ő esetükben az agy sokkal nehezebben – vagy egyáltalán nem – tudja majd mit kell kezdeni a vizuális implantátum jeleivel.

Dióhéjban. A "szem" (kamera és mesterséges intelligencia) már tökéletesen lát, az agy pedig készen áll a fogadásra. A tudomány jelenleg azon dolgozik, hogy a kettőt összekötő kábelt (az agyi elektródákat) elég sűrűre és biztonságosra fejlessze ahhoz, hogy a vakok egy új, digitalizált formában kapják vissza a vizuális függetlenségüket.

a kamerás képeket hanggá/érzetté alakító AI-szemüvegek. A kamerák és a szenzorok által gyűjtött hatalmas adatmennyiséget úgy kell lefordítani hanggá vagy tapintássá, hogy az ne terhelje túl a felhasználó kognitív képességeit, és valós időben segítsen a tájékozódásban. A piacon lévő AI-eszközök képesek közel valós időben – pár másodperc késéssel – beszédhanggal leírni a környezetet, elolvasni a feliratokat. Utcai képességük még korlátozott és nem mentes akár a durva hibázástól sem. A nagy nyelvmodellek fejlődésével azonban az eszközök egyre részletesebben, természetesebb nyelven és szinte késleltetés nélkül közvetítik a világot. Nem mellékes esetükben, hogy amíg a látó ember a másodperc töredékrésze alatt megérti az előtte lévő összetett látványt, addig az okostelefon elmagyarázó beszéde időigényes és folyamatosan terheli a nem látó figyelmét.

2026. augusztus 30. – az idő megold mindent!