Balsorsukra vált – Juanita (Peru)

Lassan megérkezünk Puno és Cuzco tartományok határához. Itt található a világ legmagasabban, 4313 méteren üzemelő, mondhatni, jelképes piaca. A vásározókat néhány hölgy teszi ki. Földről árulnak. A tehetős kereskedő boltjában meglepő árubőség. Peru legfinomabb csokoládéja kapható itt – hallottuk. A portéka csomagolása valóban szemgyönyörködtető – az inka romváros képe. Az édesség íze viszont szóra sem érdemes. Méregdrágán adja a silányt. Más földrajzi érdekesség is adódik. Nem is régi a bizonyosság. A közelben két vízfolyás ered. Az egyik nyugatra tart és a Csendes-óceánba ömlik, míg a másik keletnek fordul, és az Atlanti-óceánba torkollik. Ez utóbbi a kiemelt fontosságú. Ugyanis ez az Amazonas vízgyűjtő területén a brazíliai Manausig a leghosszabb ág. Mivel Manaustól már Amazonas néven hömpölyög az óceán felé, ezért ez a folyó leghosszabb egybefüggő szakasza. A felfedezés óta a világ legnyúlánkabb folyamának tartják. Szívesen felkerestük volna a forrást. A buszban elölülők a szemben lévő hófedte hegyóriások panorámáját élvezhetik hosszasan.

Egyre jobban kizöldül a táj. Cserjék, lombos fák és formás szarvasmarhák a környezet. Egyre népesebb falvak követik egymást. A soron következő falu temploma előtt zsibongó tömeg verődik össze. Ez a közösségi hely, nincs máshova menni. A férfiak európai öltözetben. A nők színes szoknyában. Mindkét nem fején kalap. Az asszonyokon színes szövött anyagból háti tarisznya, melyben lehet gyerek, áruféle, esetleg bébiláma. Öltözetük a szivárvány színeiben pompázik. Ruházatuk alapján könnyen beazonosítható számukra, hogy ki hova valósi. Amennyiben otthon az asszony az úr, fejére nyúlszőrsapkát húz. Ha két copfja van a lánynak, hajadon. Az inkák nyomát követve fontos megállóhelyhez közeledünk. A mai kecsuáktól térjünk vissza a távoli múltba.

Összesen tizenhárom inka uralkodott. Ez a jelentős szám némileg ellentmond az uralkodói örökösödés vérfertőzésen alapuló törvényének. Közöttük Pachacutec inka egymagában többet lendített a birodalom szekerén, mint az összes többi együttvéve. Raqchi településen tartózkodunk. Múltja ékesen bizonyítja az egykori ország szocializáltságát. Az Inka Birodalom Mexikó területével megegyező nagyságú lehetett. Az országot 25-40 ezer kilométer kemény burkolatú úthálózat szőtte be, mely lefedte a birodalom teljes területét. Jellemzően hat kilométerenként futárváltó őrpontokat állítottak fel, így a továbbítandó hír vagy a küldemény naponta 200-240 kilométert is megtehetett. Így fordulhatott elő kis előrelátással, hogy a kigondolt napon friss tengeri halat ehessen az uralkodó. Az ókori római úthálózatnál is kiterjedtebb volt. Csak az arra jogosult személyek használhatták. Fontos szerepet töltött be a hadsereg életében. Karbantartásáról a helyieknek kellett gondoskodni. Törvényileg minden egyes korosztály feladatát megszabták. Az erejük teljében lévő lakosok a közösség javára munkavégzéssel tartoztak. A lábukról leesett idősekről a közösségnek kellett gondoskodnia. Az úthálózat mentén kétezer terménybeszolgáltatásra, tárolásra és elosztásra alkalmas tározókat hoztak létre. Minden egyes falu a betakarított terményének meghatározott részét köteles volt a közösség javára, a településéhez legközelebb eső begyűjtőpontra szállítani. Amennyiben valahol rossz volt a termés vagy természeti csapás sújtotta a területet, a terményelosztóhoz fordulhattak segítségért a települések. Ilyenformán segítette ki a rendszer az önhibájukon kívül bajba jutott embereket. A központokat alaposan megtervezték és megszervezték. Termény vagy áru (gabona, gyümölcs, szövet), nem mehetett tönkre. Ezt a tökéletesre kivitelezett szellőztetőrendszer biztosította, továbbá az agyagkorsók és az odafigyelés. Papok működtették és irányították a rendszert. A nagyobb befogadóhelyeken kétszázan dolgoztak. Fontos adalék, nem ismerték a kereket. A láma teherbíró képessége 20 kilogramm. Ezt tekintik az őskommunizmusnak. Ilyen hely volt Raqchi. A régi épületből megmaradt annyi, hogy kisebb fantáziával ráerősítve, magunkban életre keltsük a régi szép időket. Egyes falak jó állapotban maradtak ránk. Néhány helyiség is kivehető. A fürdőmedence ma is működik. Az út végén népes bazár várja az utazót. Két hangkeltő eszköz keltette fel érdeklődésemet: a tucatnyi különböző hangú pánsíp; a pirinkó cserépedény, amelyet előbb vízzel félig fel kell tölteni, majd a csövön belefújva, aközben az ujjakkal a lukakon billentyűzve, madártrillát lehet fakasztani.

Az inkák számára a „köldök”, vagy másként, a „világ közepe”, Cuzco volt. A 3450 méter magasan lévő alapváros a lakosokat szolgálta ki. A százötven méterrel fölötte elhelyezkedő Saqsaywaman szakrális helyként és erődként funkcionált. A főpapok fennhatósága alá tartozott. Miután Pizarro kétszáz fős csapata fifikás módon elfogta az inkát, majd meghódította Cuzcót, a fellegvár még hosszú ideig tartotta magát. 1535 után legközelebb 1945-ben rendezték meg a Napisten ünnepét. Régen nem, de a mai, az inkakort megidéző felvonulás, a főtértől indulva a városon át fenn a hegyen, a régi erőd területén fejeződik be. A hatalmas kiterjedésű térség kies. Kisebb-nagyobb kövek, kör alakú színpad, napkapu, továbbá egy 90 tonna súlyú kőtömb (villanymozdony súlyú) a fő látványosságok. A Napkapu belső magasságát úgy határozták meg, hogy a hordszéken ülve közlekedő inka teljes pompájával együtt alatta kényelmesen elférjen. Látogatásunk idején az ünnepi játékokra való felkészülés próbái zajlottak. Nem a javát kaptuk el. Némi ereszkedést követően Kenqo szakrális központját járjuk be. A halott uralkodó múmiává átváltoztatását barlangban végezték a papok, mely látogatható. A hely szellemisége a meghatározó érv mellette. Előbb kizsigerelték, majd az üres helyet gyógynövényekkel kitömték, legvégül díszes istenalakká preparálták. Ezután már semmilyen akadálya nem volt, hogy a következő Napisten ünnep alkalmával a főtéren ő is a többi inkabábú mellé kerülhessen. Igazi bálványok voltak ők, akiktől jól megfizetett közvetítő segítségével engedélyt kértek például házasságkötéshez. Érdekesség, hogy az inka halálát mindaddig nem hozták nyilvánosságra, amíg el nem készült a múmia.

Cuzco belvárosában található a Naptemplom. Ez volt az Inka Birodalom vallási központja. Romjára domonkos rendi templom épült. Földrengést követően találtak rá az inkák szent helyére. Lakóházakkal szorosan beépített környezet az utcakép. 14 órától látogatható. Sok kisebb-nagyobb terem együtteseként lehet összefoglalni. Mindegyik isten számára külön-külön szakrális hely szolgált, az irántuk érzett tisztelet lerovására. Az egykori pompa, arany aranyhátán, ma már csak nyomokban lelhető fel. Néhány ember nagyságú aranyszobor és aranytrónus a múlt fő hagyatéka. A bejárati kapuban a drágakő helye üres. Az inka trónja úgy lett pozicionálva, hogy napforduló napján az első sugarak ráessenek. Itt ismerhettük meg a gyakorlatban, hogy miért nem omlottak össze az inkakori kőépületek földrengéskor. Oldalról nézve a falak nem téglalap, hanem trapéz alakúak. Fölfelé keskenyednek. Az építőköveket nem az általunk ismert henger alakú stiftekkel rögzítették egymáshoz, hanem gömb formájúval. A kövek tökéletes egymáshoz illeszkedését ujjbeggyel leellenőriztem – minden stimmelt. Néhány indiánok által készített szignó nélküli festmény is elénk tárult. Hogy valóban autentikus műalkotás előtt álltunk-e, arról a kokalevelet rágó indiánábrázolás biztosított minket. Mint ismert, Pizarrót az arany úgy vonzotta az Inka Birodalomba, mint mágnes a vasat. Az inkák számára sem az arany, sem a drágakő nem jelentett anyagi értéket. Számukra ezek csupán a nap és a csillagok földi jelképei voltak. Nem ismerték a pénzt, nem kereskedtek. Mindez a balsorsukra vált.

Estefelé egyik útitársunkkal kiegészülve városnézésre indultunk. A járműforgalom Cuzcóban is kaotikus. Csúcsforgalom idején orrfacsaró a levegő. Szinte minden útkereszteződésben sípoló közlekedési rendőr próbálkozik a lehetetlennel. A közlekedési lámpa zöld jelzése ellenére is a zebrán való átkelés előtt érdemes körültekintőnek lenni. Ilyen szituációban fordult elő, hogy a gyalogosátkelőn az orrom előtt egy centivel, a piros jelzés ellenére átrobogott az utasokkal zsúfolt busz. A járdán kartondobozban koldus kisbabája szundikált. A főútról nyíló mellékutcában rátaláltunk a Napisten ünnepére készített, több méter magas guruló figurákra. Kinézetüket tekintve: indián, medve, patkány, tobzocska, szörnyállatok felturbózva. A hömpölygő tömeg részévé váltunk. Kisebb, pálmafás térre érkeztünk. Útitársunk kérésének megfelelően bementünk a közeli templomba szétnézni. A padsorok tele hívekkel. Alighogy helyet foglaltunk, elkezdődött a szertartás. A latinos mentalitást a zenei rész adta. Könnyed, kissé melodikus hangulatot árasztott. A pap nem fejhangon, hanem beszédstílusban misézett. Két meglepő dologra figyeltem fel. Nem volt csengettyűzés. Helyette telefonberregésre emlékeztető digitális jel. Sem a mise előtt sem utána, nem szólalt meg a harang. Az is lehet, hogy a templomnak nem is volt olyanja.