Barbárok

Egy teljesen más dimenzióban éltem, mint amelyben a barbárok ma is léteznek. Nekik még mostanság is csak homályos elképzeléseik vannak az engem utamra bocsátó bölcsővilágról. Pedig én is méhből keltem életre – igaz, nem az ő fogalmaik szerinti valóságból. Ha úgy lenne, minden bizonnyal én is barbár lennék.

Az ő világuk nem az én világom, viszont az enyémre rátelepedtek. Megtehették: rátermetté váltak. Az időt ők találták ki maguknak, de a hozzá való viszonyulásukat alapul véve nekem nem volt szükségem rá; korlátlanul állt rendelkezésemre. A vég jelentéktelen semmiség számomra. Születésem idejét lenne mihez kötni – ezt meg is tették helyettem –, de ez csak nekik fontos. Az emberöltő ideje nekem annyi, mint egy homoksivatagnak egyetlen szemcse.

Világra vajúdott a méhbölcső, erősen kivetve magából. Ekkor még csak annyira hasonlítottam éltes önmagamra, mint a pirkadat haloványsága az égboltot vérvörösre festő napnyugtára. De már részese voltam a nagybetűs csoda kezdetének és kiteljesedésének, e kiszámíthatatlan folyamatnak – lényegében a kezdetektől a barbárok megjelenésének első korszakáig. Végső kialakulásomat követően a túlélés lebegett életcélként előttem. Eleinte kikerülhetetlen, kiszámíthatatlan és baljós hatások áradata rontott rám csőstül, ám ezek az erők fokozatosan enyhültek. Ezt követték a helyi hatások, amelyek az utolsó pillanatig érvényesültek. Ennek a csodaívnek az egészét összegezve: létem optikája teljesen más, mint a részletek szintjén; a mindenséghez képest egyszeri létem csupán statisztikai hibahatáron belüli elhanyagolhatóság.

Lecsendesült természeti környezetem meghatározó terévé egy folyóparti, buckás síkság vált. Történelmi léptékben gondolkodva a folyómeder vonalvezetése kisebb-nagyobb mértékben folyamatosan változott. A barbárok elődjei a kései utódaikat jóval megelőzve jelentek meg a tájban, s eleinte ötletszerűen rótták az úttalanságot. A mindenható természet azonban – fokozatosan magába temetve – jótékonyan elrejtett a robbanásszerűen kialakuló barbár technikai világ elől. Attól kezdve már nem nyílt rálátásom a végkifejlet alakulására.

A vészcsengő akkor szólalt meg bennem, amikor a fejem fölött méterekkel dübörgő hang jelentkezett be. A barbárok által alkotott gépezettől eredt. Munkaéhségtől kóválygó farkasként harapott bele a földbe, és akkora gödröt ásott, mint egy lakótelepi tömb alapja, amelyben egyszer csak ott találtam magam, egyedül. Bőven volt hely körülöttem, mégis az útjukban voltam. Tolólapátos munkagép gördült mellém.

Haláltusámban egy digitális óra számlapja jelent meg élesen, amelyen a másodperceket jelző számok kaptak fókuszt. A másodpercek múlása szép lassan felgyorsult, mígnem észveszejtő sebességre kapcsolt. A következő pillanatképen a számlapon lévő összes szám elhagyta a helyét, és egyetlen csomóba tömörült. Utána hosszú, fekete sort alkotva – a középvonaltól kissé jobbra, egyenesen előre – rohanvást levonultak az óra számlapjáról, majd eltűntek.