Bizalom

Óvodás korom óta a szakiskola elvégzéséig jóformán csak a vakáció ideje alatt lehettünk együtt a szüleimmel. Azóta sem gyakrabban, amióta munkába álltam. Az évek óta megtakarított fillérekből összerakott, számomra jelentős összeg ment el. Becsaptak. Azt mondták, hogy hamarosan megadják. Nem baj, nem haragszom rájuk. A nővéremre sem. Kétszer kért kölcsönt tőlem, egyszer sem adtam. Megsejtettem, hogy pórul járnék vele is. Örülök, hogy nem haragszik rám.

Szeretem az embereket, de ez mintha nem menne nekik. Az újonnan kapott szép kis csizmácskát és dzsekit az oviban valamelyik nevelő hazavitte a gyerekének. Ha nem készültünk el időre reggel, megfenyítettek. Tiltakoztam ellene, hiába. A suliban megtetszett egy fiú. Tanítás előtt az ő osztályába mentem be először, a miénkbe rendre becsengetés után érkeztem meg. Nem vett tudomást rólam a srác, annál inkább a késés oka felől érdeklődő tanár. Pedig igazán jó lettem volna hozzá. Az egyik nevelő viszont szerethetett. Éveken át hétvégén a szüleihez hazavitt. Családban lehettem. Saját gyermekükként bántak velem. Az elém tett ételből válogathattam. Legalább ismerem, hogy

milyen az olyan. Azt sem vetették a szememre, hogy gyengébb képességű vagyok. Igen, kissé nehezebben értettem meg a tananyagot, mint a normál tagozatosak. De az osztályban én voltam a legjobb tanuló. Igaz, nem jeleskedtem mindig: egyszer a diáktársam helyett megírt dolgozatért a tanártól egyest kaptam. Szégyelltem magam. Bocsánatot kértem tőle.

Ritkán talált rám az öröm. Sokan voltunk egymás körül, de mégis magányosnak éreztem magam. A nagylánnyá válás velejáróival előre nem voltam tisztában; ez is sok zűrzavart keltett bennem. Egyedül nehéz, nagyon nehéz. A szakiskola elvégzése után egyenes út vezetett a jelenlegi munkahelyemre: ez mindegyikünk számára kitaposott út. Nagyon odafigyelek a feladatra, és csak jó munkadarabot adok ki a kezemből. Főnökeim elégedettek velem. Arra gondoltam, kezembe veszem a sorsomat. Megkeresztelkedtem. Legalább van már, aki szeret.

Az intézetben a szobában négyen lakunk. Sorstársak vagyunk. A többiek idősebbek nálam, középkorúak. Maguk közé fogadtak, igaz, engem ugratnak a legtöbbet. Nem bánom, én is velük nevetek. Talán szeretnek, talán nem. Leginkább hallgatom a beszédjüket. Ilyenkor csendesen meghúzódok az ágyamon. Az a legbiztosabb hely.

Hamarosan érkezik hozzánk egy középkorú férfi. Az egyik szobatársam és az én életemre is kíváncsi. Előre izgulok, még a tenyerem is nedves. Eddig senki nem érdeklődött irántam. Ő meg ismeretlenül is. Milyen érdekes, nem? Drukkolok, hogy a fenti gondolataimat sikerüljön érthetően elmondani.

Nyílt a szobaajtó. Az egyik gyengénlátó szobatárs kíséretében lépett be a rám is kíváncsi férfi. Felálltam az ágyról, hogy a többiekkel együtt én is üdvözölhessem, de szent ég, egy kutya is érkezett vele! Megkérdezte, hogy elengedheti-e — mire hárman jókedvűen igent feleltek. Én viszont rettenetesen félek a kutyáktól, úgyhogy hangtalanul visszaugrottam az ágyra, még a lábamat is magam alá húztam; elkezdett szakadni rólam a verejték.

A meginduló kérdezz-felelek érdekes volt. Több olyasmit is megtudhattam a gyengénlátó szobatársról, amit eddig nem hallhattam még. Egyszeriben hangulata lett a napnak. Csak az a kutya ne lett volna! A többiek magukhoz hívták, simogatták, beszéltek hozzá. Egyszer csak hallom, az ágyam felé tart a négylábú: „Most segíts meg, Jézus!” Fohászomat meghallhatta, mert a kutya az ágyra nem ugrott fel mellém. Éreztem, egyre kisebbre zsugorodom.

Befejeződött a beszélgetés. Az ágyamra telepedett a férfi. Kezét nyújtva bemutatkozott. Többször is felajánlotta, hogy simogassam meg a kutyát, de a többiek megfeleltek helyettem. Félénkségemen elcsodálkozott, és egyre csak biztatott. Végül belátta: ezen a téren reménytelen eset vagyok. Annyira féltem és egyben izgultam, hogy alig bírtam kipréselni a szavakat magamból. Persze ez is baj volt, és ráérezve szorult helyzetemre, egészen közel ült hozzám. Felnőtté válásom óta fél óránál többet egyfolytában senkivel sem beszélgettem. Éreztem, hogy tényleg érdeklődik sorsom alakulása iránt, mert többször is belekérdezett – ez jól jött, mert olykor elfogytak a gondolataim. Ettől függetlenül továbbra is folyt rólam az izzadság. Váratlanul megjegyezte, hogy egyre hangosabban beszélek. Nagyot nyeltem, és elnevettem magam.

Véget ért a mesém. Kezet nyújtott – ezt szóban is jelezte –, és a kezemet a kezébe tettem. Enyhén megszorította: „Tiszta izzadság a kezed” – mondta kedvesen, mire elnevettem magam.

Kutyasimogatás céljából a négylábú köré csoportosult a három szobatárs. Engem is hívtak, mire még jobban behúzódtam a sarokba. Egyikük az ágyamhoz lépett, és erőnek erejével lehúzott róla. Ketten húztak-vontak. „Simogasd már meg – mondták –, nem fog megenni” – én is velük nevettem. Megfeszítettem a derekamat. Szorosan a lábam mellett állt a kutya – félelmemben majdnem összepisiltem magam. Az egyik szobatárs megragadta a csuklómat, és a karomat erőszakkal lerántotta. Tenyeremet végighúzta a kutya selymes bundáján. Tényleg nem evett meg – és a többiekkel együtt én is nevettem.

Hónapok teltek el azóta. Minden nap ezerszer eszembe jutott az a bizonyos nap. Olyan emberi volt. Érződött az egymásra odafigyelés, a megértés. Mintha akkor ott mindenki mindenkit szeretett volna. Még az a kutya is valami olyasmi volt. A hétköznapjaim továbbra is szürkék maradtak. Egyedül nem merek elmenni a városba, a többiek nem hívnak. Megszoktam. Megvagyok magamban. Máskülönben is, van már, akihez fordulhatok magányomban. Érzem, engem szeret a jóisten, mert én is szeretem őt, meg az embereket is. Tegnap hallottam az egyik szobatárstól, hogy hamarosan felugrik beszélgetni hozzánk a riportot készítő férfi, kutyástól. Várom őket, kissé izgulok is. Újra felelevenedtek bennem az emlékek. Jó ez így, legalább van valami.

Beléptek az ajtón. Mindnyájunkat üdvözölt, és megkérdezte, hogy elengedheti-e a kutyát. Hárman válaszoltak is rá. Az ágy szélén ültem, lábamat magam alá húzva. Kötetlen, szertelen beszélgetés vette kezdetét. Már nemcsak ő kérdezett, neki is volt mire válaszolnia. Egyre többet mesélt magáról, egyre jobban megismerhettem. Közben az orrát odadugta hozzám a kutya. A kezem végével a fejét értem, de már ment is tovább. Melegség kapott el iránta. Nem szólaltam meg, csak ittam magamba a beszélgetés ízét-zamatát és a jó hangulatot. Mintha megint mindenki mindenkit szeretne. Leléptem az ágyról. Odajött hozzám a kutya. Nagy levegőt vettem, és megsimogattam. Nem ment el, lefeküdt a lábamhoz. Melléje guggoltam, és hosszasan tutujgattam, miközben az oldalára dőlt. Azt vettem észre magamon, hogy jólesik simogatni. Mintha mindig is kedveltem volna a fajtáját. Szeretetet éreztem iránta. Közben a gazdája tovább mesélt magáról. Szóba hozta a hajnali szigetkerülő sétákat a kutyával, a természetjárásokat, a megvalósításra váró terveket. Kisebb szünet állt be. A csend ihletett pillanatában magától értetődőnek tűnő gondolat futott át a fejemben, és már mondtam is:

– Szívesen hozzád mennék feleségül! – és a lányok után én is elnevettem magam.