Bugyi korca – lenni (Prága)

A prágai történet, amelyet az elutazás előtt elmeséltem a feleségemnek, elmúlt negyvenéves. Nekem örökbecsű, és egyben rávilágít az utazások kiszámíthatatlanságára, varázsára. Történt az 1980-as évek legelején. Krigliemelgetés közben baráti körben bedobtam a köztudatba, hogy valamelyik hétvégén munka után kiugorhatnánk Prágába sörözni. Az elképzelést tett követte.

A Jugoszlávia felől érkező nemzetközi gyors péntek 23 óra helyett másnap 7-kor gördült ki a Keleti pályaudvarról. A Kelet-Európát frissen beterítő, szokatlanul intenzív havazásban keresendő a menetrend megcsúszása. Térképtáskámban piros útlevél, Panoráma útikönyv, fényképező, gatya és zokni. Sűrű hópelyhek nélkül nem úszhatta meg a Csehszlovák főváros sem. Előzetesen nem foglaltunk szállást. A vasútállomásról egyenesen a Csedok Irodához tartottunk. Szombat késő délután lévén nem lepődtünk meg az ajtóra kifüggesztett zárva táblán. Tanácstalanul toporogtunk az épület árkádja alatt. Középkorú férfi szólított meg bennünket. Feketén szállást kínált. Gyorsan megköttetett az alku. Megérkezésünket követően másfél órán belül lakáson voltunk. Szokatlansága, hogy a fürdőszoba a lépcsőházból nyílt. A házigazda a televízió elé invitált bennünket. Megnézhettük volna vele a Csehszlovákia–Szovjetunió világbajnoki jégkorongmérkőzést. Talán éppen a döntőt. Mi azonban a cseh irodalomból oly jól ismert Svejk söröző felől érdeklődtünk tőle.

Nem a szomszédban volt, de megtaláltuk. A mellékutcában lévő ikonikus hely ajtajában tábla, zárt körű rendezvény. Mint megtudhattuk az ajtónállótól, a Davis Kupában egyesben aratott győzelmét ünnepelte baráti körben Ivan Lendl. Az u Kalicha sörözőtől a főútvonalra visszatérve, a túloldalon az egyik épület üzletajtaján szokatlan gyakorisággal mentek be és jöttek ki férfiak. A nappali közétkezde estére átalakult sörözővé. A környék közkedvelt ivójának magával ragadó hangulatába fejest ugrottunk. Aki az utolsó kortyot is kihörpintette a korsóból, és azt az asztal szélére tette, a terítést végző felszolgáló kérés nélkül újabbra cserélte. Aki befejezte a folyékony kenyérrel való táplálkozást, az üres korsót maga előtt hagyta. A pincér pedig érkezett a számlával. Torkunkon lendületesen gurult le a kemény habú ital árja. Élveztük a hely hangulatát, löktük a szót – igazán jól éreztük magunkat. Utolsók egyikeként tápászkodtunk fel az asztal mellől. Az utcára kilépve előbb fejben össze kellett rakni a szállásig tartó utat. Nem semmi volt. Szerencsésen visszataláltunk.

A vasárnap délelőttje a prágai várban talált bennünket. A fehér galamb márványszobor előtt azon vitatkoztunk hangosan a haverokkal, hogy giccse vagy nem. Az Aranymívesek utcájában a járófelületbe tömlöcnek gödröt ástak, amelyet ráccsal fedtek – emlékezetes maradt. Az egyik céh ajtajának szemöldökfa magassága 150 centiméter. A várfal széléből lenézve feltűnt, hogy az egyik épület ajtaján fiatalok ki, és be. Hangulatos söröző, négyszemélyes asztalokkal. Pezsgett az élet odabent. Kortyolgatás közben arra gondoltam, csukott szemmel is eltalálok a vasútállomásra. Ráérős sörözésre intettem a két havert. Elérkezett a tologatott indulás végső pillanata. Útközben kiderült, mégsem vágom a tésztát annyira. Negyed órával a vonat indulása előtt kifulladva megérkeztünk az ismerős pályaudvarra, de mint kiderült, onnan a kilométerre lévő másik állomásról indul vissza a vonatunk. Kár a gőzért – értékeltük a helyzetet. Mázlink volt. Kiderült, hogy 22-kor indul innen egy vonat Budapestre. Addig még tengernyi az idő. A helyi utasellátóban poénból három pohár whiskyt rendeltünk. Óra múlva kaptuk meg. A számla kiegyenlítése után még egy korona sem maradt a zsebünkben. 30 órát töltöttünk Prágában.

Nemcsak a Dunán, de a Moldván is rengeteg víz lefolyt azóta. Utazásaink alkalmával bevett, előre eltervezett program helyett, nyitott hozzáállással érkeztünk meg a cseh fővárosba. A szálláson indulás előtt egyeztettünk az első célpontról Katival, aztán a véletlen alakította a továbbiakat. Nem kellett nézni az órát. Nem kellett sietni sehova sem. Minden úgy volt jó, ahogyan megtörtént. Megtapasztalhattuk a „lenni” életérzést. A végén pedig leszűrhettük tanulságnak, nem vesztettünk vele semmit sem, sőt, egy újfajta életszemlélettel gazdagodhattunk általa.

A változások sorra szembejöttek: a Vencel téren hűlt helye az ízletes hidegkonyhát árusító üzletnek; az Óváros tér irányából a Vencel térbe torkolló szűk utcából – amelyben a középen robogó villamos és az épületek homlokzata között méternyi hely maradt a gyalogosoknak – eltűnt a villamos sín; az óváros jelentős része már csak emlékezetből ismeri az autóforgalmat; az óváros és a belváros szemlesütve nézné meg a negyven éve róluk kattintott fotókat. Kissé távolabb tekintve: a belváros és az óváros, valamint a prágai vár közötti Moldva szakasz az egykori kihaltságból igazi vízi paradicsommá fejlődött; a felújított vár viszont jócskán alul múlta régi hangulatát. A Skodákat és a régi cseh sörfajtákat nem a hazai tulajdonú gyárak és főzdék ontják, hanem az azokat felvásárló német. Az egyik ivó mellett elhaladva, pár percre mégis átélhettük a szocializmus hős beatkorszakát: az utcára kihallatszott az Omega együttes Gyöngyhajú lány című száma, angolul.

Európa legsűrűbb villamoshálózata fonódva szövi be a várost. A faablakkeretes járműtől az alacsony padlósig mindenféle típus fut, amely működőképességét tekintve nem érett meg a Villamos múzeumra. Aki hosszabban és kényelmesen szeretne ismerkedni a várossal, szálljon fel a 22-es járatra. Kerek órát utazhat vele, háta mögött hagyva több mint ötven megállót. Régen még a ki tudja milyen nevű repülőtérről indulva tartottam hazafelé – 500 forint volt a jegy ára –, ezúttal már a Václav Havel Nemzetközi Repülőtérről.

A szocializmus idején a baráti országok fővárosai, így Prága is, nem voltak eléggé vonzóak. A rendszerváltást követően uniós pénzből megújult a prágai óváros és belváros. Azóta bekerült az európai turisztikai fősodorba. Manapság úgy tartjuk, hogy a 20. század elején élte fénykorát Budapest. Ma száz évvel későbbi időpontra, ugyanezt merném állítani a cseh fővárosról.

Feltűnően sok hajléktalan koncentrálódott az óvárosban. Többségük ötvenen aluli. A harmincas, szemre egészségesnek tűnő fiatalemberek nem szégyelltek az utca kövezetére térdepelve, fejüket lehajtva és kezüket imára kulcsolva, piára vagy drogra koldulni. Őket nem sajnáltuk. De a hatvan körüli hölgyet, aki az egyik kerekét valamikor elhagyó nagyobb gurulós bőröndjével, és kezében néhány szatyorral rótta az utcákat, igen.

Rátaláltunk a főváros másik arculatára is. A Nemzeti múzeum mögötti parkban történt. Az egész napos városnézésből a szállás felé tartva, árnyékos padra telepedtünk. Éppen azt szemeltük ki, amely törzshelye lehetett a délutánonként itt összeverődő kis és nagy kamaszoknak. Így a centrumból szemlélődhettünk. Mindvégig kulturáltan viselkedtek. Két lány közrefogott egy fiút, és kacérkodó csípőmozdulatokkal maguk között terelgették. Egy lánynak a mackónadrágja lehúzva úgy, hogy alóla kilátszódjon a bugyi korca: a nadrág szára rojtosra taposva. Új idők, új szelek. Mindenki mindenkihez kapcsolódott. Egy-két füstkarikán túl friss levegő. Sör vagy energiaital nem kelléke az együttlétnek. Igazán jó érzés volt közelükben lenni. Náluk két évvel fiatalabb kölyök érkezett határozott léptekkel. A társaság közelébe érve jó nagyot köpött, jelezve, hogy ő is oszlopos tagja a csapatnak – a korkülönbségből adódó hátrányt valahogyan mégis csak le kell küzdeni.