Butaságom igazi története

Nem voltam rosszul, de piás szinten kóvályogtam. Előbb vissza az iskolába, majd haza. Életemben először dühömben bevágtam a hátizsákomat a sarokba. Centire sikerült – jó a szemmértékem. Anya hiába kereste volna az okot, mert a ma kapott három ötös érdemjegyben nem találhatta volna meg. A tetemrehíváskor nem lehetett jelen. A piálásról szóló megjegyzésemet persze nem kell tök komolyan venni, mert még csak tizenegy éves vagyok. De azért, tényleg!

A matekból és történelemből kapott kiváló osztályzat mellé a haverok is megszavaztak egyet – a sajnos nem hivatalos tananyagnak számító hülyéskedésre hivatkozva. Ezt nem fogom a szüleim orrára kötni, mert nem mindig annyira megértőek velem. Ilyen összetett a gyermekkor. Néha tiszta káosz a fejem. Most is az. De az oka nem a suliban keresendő, hanem a délutáni osztályprogramban.

A mellénk kirendelt kísérő tanárok azzal akartak motiválni minket a könyvtárlátogatásra, hogy ott jelen lesz egy még nálunk is okosabb kutya. Erre a „fájó” szövegre farkasként felvonyítottam – az osztálytársaim felnevettek, még az egyik napközis tanár is vette a lapot, csak a csoportvezetőnk nem. Afelől érdeklődött tőlem, némi szigorúságot erőltetve az arcára, hogy van-e további jó ötletem. Én pedig olyan gyerek vagyok: ha kérdeznek, hát válaszolok. Biztosan el fogja szavalni az Arany Lacinak című verset – alsóban ez volt a kedvencem. Na, erre már erősen összeráncolta a szemöldökét.

Orrunkat nem lógatva indultunk el a társaimmal és a két, egymástól teljesen eltérő szellemiségű kísérővel a közeli könyvtár felé. Kívülről-belülről ismerjük már a helyet, mert évente egy-két alkalommal elcipelnek minket oda. Közülünk többre is falánk könyvmolyként tekintenek a halk szavú könyvtárosok – közéjük tartozom én is. És tényleg: a mindig kedves könyvtáros néniken kívül egy értelmes tekintetű négylábú is várt ránk. Elsőre nem néztem ki belőle a versszavaló képességet, de ki tudja?

A gyermekrészleg felé tereltek minket. Ott egy ismeretlen bácsi várt ránk. Ő lehetett a kutya gazdája, mert többször is odament hozzá, de már jött is el tőle, vissza közénk. Elvitathatatlan, hogy az addigi megkérdőjelezhetetlen népszerűségem eltörpült az övé mellett: az osztálytársaim többsége odáig volt érte. Nem tekintettem konkurenciának, mert – ami igaz, az igaz – nagyon is megdobogtatta a gyermeki szívemet.

Helyet foglaltunk az előkészített székeken. A könyvtáros néni bemutatta a vendéget, és még mondott is valamit róla, de ekkor én már a kutyával szemeztem. Hogy, hogy nem, a szellemre erősen ható kötetek ármánykodása következtében kiszakadtam a valóságból.

Az utcán sétálva egyet korgott a gyomrom. A húsbolt illatfelhője a kutyával együtt beszippantott minket az odabent fecsegve falatozó emberek közé. Előttem főtt kolbász gőzölgött mustárral. Felszegte fejét a blöki, és beleszippantott az éteri illatfelhőbe. Erre a kolbász leugrott a pultról, és esés közben a hosszúságát megtízszerezve kezdett rátekeredni a négylábú barátomra.

– Segítség! – kiáltotta rémülten.

– Hiszen ez fel akar falni! – hörögtem elszörnyülködve.

Kommandósként hasra vágtam magam, és a hosszabbik oldala felől elkezdtem felzabálni az óriáskígyóként viselkedő, mustáros főtt kolbászt. Éhes voltam, de annyira azért nem, hogy egymagam elbánjak vele.

– Te tényleg nem vagy éhes? – fordultam hitetlen képpel a kutya felé.

Észbe kapva gyorsan ráharapott a kolbász másik végére, és egyszer csak összeért a mustáros orrunk.

Arra riadtam fel, hogy a legjobb barátom az ujjával megkopogtatja a fejem búbját:

– Ébresztő! Látom, megint formában vagy.

– Ezt most nagyon benézted – feleltem –, mert valóban elaludtam. Elcsesztem a programot.

– Miről volt szó?

– A közlekedésben sokrétűen segíti a gazdáját a kutya, mert valóban okos.

– Megirigyelted tőle? – de ezt már csak félig hallhatta, mert elsietett a többiek után.

Nagy nehezen összekapartam magam. Míg kifelé tartottam, belebotlottam az egymagában várakozó bácsiba. Ekkor lépett be az ajtón az utcáról a szemöldökét összevonó tanár is, aki visszatért az egyetlen hiányzóért – vagyis értem.

Az motoszkált bennem, hogy amíg tartott az előadás, addig a kutyával egy más térsíkban kalandoztunk, és emiatt az elhangzott ismeretanyag tekintetében fehér folt keletkezett a szürkeállományomban. Ezt pedig jó lett volna valamiképpen leplezni. Valamilyen idevágó dologra szerettem volna rákérdezni, de semmi értelmes nem jutott az eszembe. A számat mégis elhagyta egy kósza kérdés:

– Mit tesz olyankor a kutya, ha előttetek és mögöttetek is autók haladnak el?

Azonnal megéreztem, hogy ez egy se füle, se farka felvetés volt – mert jobb szituáció hirtelenjében nem jutott eszembe –, de mit volt mit tenni, már elhangzott.

– Hogyan kérdezhetsz ilyen butaságot! – dorongolt le keményen a tanárom.

Alighogy elhallgatott, sokatmondóan rám nézett a bácsi, és mosolyogva megkérdezte:

– Ugye olyasmire gondoltál, hogy például egy villamosmegállóban állunk a vakvezetővel, ahol előttünk és mögöttünk is autók suhannak el?

Lelkem legmélyéről szakadt ki a porig alázottság feloldozását jelentő válasz:

– Hát persze!

Mesélni kezdett. A végén megköszöntem a történeteket. Mélyen a szemembe nézett, és egy széles mosoly kíséretében, jól kihangsúlyozva csupán ennyit mondott:

– Nagyon jót kérdeztél! Gratulálok hozzá!

Napokkal később értettem meg igazán a butaságom történetét...