Csaba királylány

Csaba a munkás éveit villamosmérnökként indította, de főnökének okvetetlenkedéseit megunva önállósította magát. Nagyot váltott: lakásfelújítónak állt. A festés-mázolástól a burkoláson át a szerelésig mindenféle munkát elvállalt, és örömmel vette az apróbb megbízatásokat is. Ezermester vált belőle, szavak szintjén mindig a mérnök igényességével teljesített. Szájról szájra járt a híre, és kaptak utána a megrendelők, mivel zsebbarát órabért kért díjazásul.

Leszállva a tömött villamosról, öregecske autója felé sétált. Napi munkáját befejezve tartott hazafelé. A hegyről lejövet minden nap ugyanabban a mellékutcában hagyta a járgányát, mert oda nem telepítettek parkolóórát.

– Szia, Csaba! – köszöntötte egy nála fiatalabb hölgy.

– Régen találkoztunk, Saci.

– Tényleg vége van a kapcsolatodnak a húgommal?

Váratlanul érte az érdeklődés. Zavarba jött, magába mélyedt, keserű lett a szája íze.

– Szereted még?

– Túl vagyok rajta, elmúlt – felelte lemondóan, majd tetőtől talpig végignézte Sacit. – Próbálkoztok még a művi megtermékenyítéssel?

– Nem hozta meg a várt eredményt a harmadik próbálkozás sem. Ettől függetlenül is nagyon szeretnék babát, de hát ezt te is jól tudod.

– Továbbra is kitartotok egymás mellett?

– Persze – mondta kevésbé meggyőzően, majd kiegészítette: – Legalábbis részemről.

– Feri?

– Jelentős változás állt be nála. Pár hete egy nővel és annak fiával töltött el egy hétvégét a Balatonnál.

– Beijedtél?

– Aha. Sokat segíthetne egy gyerek.

Megérkeztek az autóhoz: a csomagtartóba került a szerszámokkal és anyagokkal tömött gurulós kocsi.

– Hazafelé tartasz? – érdeklődött Csaba.

Hegynek felfelé gurulva nem kellett megszakadnia az ötajtósnak, még a kék busz is megelőzte egy hosszabb egyenes szakaszon.

– Ez az új tempód?

– Még az életben is.

– Légy szíves, állj meg a virágboltnál! Onnan hazagyalogolok. Nem szeretném, ha meglátnának veled.

– Rendben van.

A díszes pavilon előtt lefékezett Csaba. Minden sietség nélkül a nőre nézett:

– Nagyon szeretnél egy gyereket?

– Igen.

– Ha gondolod, besegíthetek.

Zavarba jött Saci. Percekbe telt, mire suttogva megszólalt:

– Két hét múlva lesz itt az ideje. Előtte rád csörgök. Rendben van így?

Nem volt tucatember Csaba. Első benyomásra is érződött rajta az egyedisége. Visszafogott, halk beszédje zárkózottságra utalt. Megfontoltan és pontosan fogalmazott. Ha bemelegedett egy-két kuncsaftnál, apránként megpróbálkozott a finom humor hintésével. Ilyenkor vizslatta a válaszreakciót. Ha rákontráztak, lazított kimértségén. Jó volt ez így, ez így volt jó. Az ő életében minden jó volt. Pedig nem villában lakott, hanem mondjuk egy sufniban. Volt ágya, ruháit szekrényben tarthatta, nem fagyott meg télen. Annyi pénz pedig összejött minden hónapban, hogy se ő, se a kocsija ne haljon éhen. Ha úgy alakult, a hétvégét is munkanappá tette. Szabad ember volt: maga ura, maga szolgája. Ha pedig éppen lazított, régi slágereket vagy komolyzenét hallgatott legszívesebben.

Csendes magányában egy lakásban mázolt, a kulcsot ezúttal is megkapta a tulajtól. Nem kockásak, de kimértek voltak a mozdulatai. Óramű pontossággal haladt. Mobiljában hetekkel előre be volt táblázva az ideje. Jó érzéssel töltötte el a stabil jövőkép, és némileg büszke is volt önmagára, hogy nem kell munka után koslatnia. Dallamra fakadt a mobilja, újabb munkára gondolva vette kézbe.

– Szia, Csaba! – hallhatta Sacit. – Képzeld el, túl vagyok a harmadik hónapon!

Felragyogott a férfi arca.

– Szívből örülök neki – felelte mosolygós hangon.

– Kösz! – és bontotta a vonalat.

A munkát félbehagyva, magába révedve nézett ki a hatodik emeleti lakás ablakából a férfi. Habos fellegeket terelt maga előtt a nyugati szél. Hol kisütött a nap, hol meg eltakarta egy-egy felhő. Olyan, mint az élet – gondolta, és munkához látott. Végre egyenesbe jönnek. Nyugodt volt, mert előre megbeszélték Sacival, hogy anyagi felelősséget nem vállal a gyerekért. Lesz anyja, apja. A többi nem az ő dolga.

Fiatalemberként egészen másként állt Csaba szénája. Hamar megházasodott, és nem kellett sokáig várni a gyerekre: kisfiú lett a trónörökös. Minden mehetett volna a maga útján, de az anyós ravaszsága romba döntött mindent. A lényeg, hogy válás lett belőle, ráadásul a saját lakásából utcára kerülve majdnem hajléktalanná vált. Ahogy mondani szokták, padlót fogott, kis híján ráment. Az élni akarás ösztöne mentette meg az életnek. Az eset tanulságait levonva mindent letisztázott magában: így lett meg számára a végtelenségig lecsupaszított zsinórmértéke az élethez. Táplálkoznia és magát valahol meghúznia kellett, a munkát pedig nem kerülte soha. Akkor hol a baj?

Fokozatosan összekapta magát. Volt felesége és nagy kamasz fiuk között idővel megromlott a viszony. A srác megnősült, lett gyerek, de se az anyját, se őt nem hívták látogatóba. Anyagilag folyamatosan támogatta a fiát, és minden alkalommal biztosította szeretetéről. Emiatt az ő nagypapai mellőzését is abban vélte megtalálni, hogy a lány szülei megorrolhattak egykori feleségére, aki elbánt a vejükkel. Ha így van, így van, ha másként, legyen úgy. Hidegen nem hagyta a dolog, de mivel érdemben mit sem tudott tenni ellene, tudomásul kellett vennie.

A napok, a hetek és hónapok a maguk kiszámított biztonságában teltek. Igen, Saci húgát tényleg megszerette. Nem okolhatta magát érte, mert valakinek a megszeretése nem racionális, tehát kivédhetetlen. Arról pedig végképp nem tehetett, hogy egy idősebb férfi végleg elcsavarta szíve választottjának a fejét. Csapásnak ugyan csapás volt ez számára, de már felvértezve állt a bármikor bekövetkezhető legújabb gyomros előtt. Azért volt mit szuszognia utána. Tizenhat év visszavonultságot követően, a bizakodó, reményteljes két év után visszaállt az alaphelyzet.

Folyamatosan bővült a kuncsaftköre. Vidékre is hívták már, autóval vitték. Fakó színekben élénkült meg az élete. Érződött rajta a megbízhatóság. Sokan házasodnak, s egy idő után válnak – széna, szalma –, de ő mindig kitért az ajánlatok elől. Még egyszer nem lép a kéj sikamlós mezejére. Ja, igen, Saci. De őt csak felebaráti szeretetből...

Kora nyári meleggel köszöntött be az áprilisi hétvége. Ebéd után sétára indult. Találomra rótta az utcákat, tágas parkon vágott át. A túlsó végében, a

padon egy korosabbnak tűnő hölgy foglalt helyet. Tekintete tovasiklott róla. Közelébe érve a magányos alak megszólította:

– Hogy vagy, Csaba?

Mintha villám sújtotta volna. Lába a földbe gyökerezett. Ránézett: Saci volt az, de mintha a saját öreganyjának a mása lett volna.

– Te vagy az?

– Ki más lennék?

Csak nézte és nézte a nőt.

– Mi történt veled? – habogta.

– Amikor négy hónapos terhes lettem, elújságoltam a nagy hírt Ferinek, aki páros lábbal kirúgott a lakásából. Most ismét ott élek a régi házban, a két húgom társaságában.

– Nem kellettél neki?

– Nem kellettünk neki.

– Nagyon sajnálom... Őszintén, Csaba.

Egy ideig szenvtelen arckifejezéssel bámulta Sacit, aztán elköszönt tőle, és továbbsétált. Nem a fák odvában zsongtak a vaddarazsak, hanem a fejében kavargott a nagy összevisszaság. Képtelen volt rendet tenni benne. Két évtized óta most fordult elő vele először, hogy nem volt a saját maga ura. Automatikusan megállt ott, ahol éppen tartózkodott. Hümmögött néhányat magában, visszafordult, és lecövekelt a nő előtt:

– Fiú vagy lány?

– Nem mindegy az neked?

– De hát nincs apja – nyögte ki, majd folytatta: – Hogyan fog felnőni így?

– Ha megkérdezi majd, azt felelem neki, hogy a gólya hozta. Éhen pedig csak nem fogunk halni.

– De hát nincsen apja – szajkózta továbbra is Csaba.

– Zabigyerek, és kész.

A férfi tanácstalanul álldogált. Idővel Saci fordította el róla a tekintetét. Mivel Csaba feje kongott az ürességtől, elköszönt tőle.

Mérnöki pontossággal megtervezett és felépített élete léket kapott. A semmiből lett egy olyan elkendőzhetetlen probléma, amely orvoslásra szorult. Jó-jó, megegyeztek Sacival, hogy ő csak a „gólya” az ügyletben, semmi több. Továbbra is tartotta az adott szavát, mert még egy célzást sem tett a múltra. Ez így rendben is lenne, de a gyereknek nincs apja. Apa nélkül kell felnőnie szegénykének. Pedig mit tehet róla az a kis ártatlan? Hetekig tépelődött ezen magában.

Tisztánlátással vette kezébe a mobilját Csaba:

– Szia, Saci! – szólt bele.

– Mit akarsz tőlem?

– Arra gondoltam, hogy amiben a javadra, javatokra lehetek, abban számíthattok rám. Ha szükség lenne rá, vigyázok a gyerekre, segítek ebben-abban, és amíg a pénztárcámból telik, anyagilag is támogatlak benneteket.

– De te nem vagy a gyerek apja.

– De lehetnék a család barátja, pártfogója. Így nem kerülhetsz kényelmetlen helyzetbe senki előtt sem.

– De én nem szeretlek téged.

– Ennek nincs semmilyen jelentősége. Itt és most nem rólad van szó, hanem a gyerekről. Az ő érdeke az elsődleges.

– Alaposan megleptél.

– Nos, fehér vagy fekete?

– Beszéljünk róla majd – felelte elgondolkodva Saci.

– Majdnem elfelejtettem megkérdezni – vágott közbe megkönnyebbülten Csaba –, milyen nemű a gyerek? Ja, igen, és hány éves?

– Kislány, és elmúlt kettő.

Ahogy teltek az évek, úgy került egyre közelebb Csabához a kislány. Ebben óhatatlanul szerepet játszott a férfiban fokozatosan életre kelő oldódás is. Otthon és munka közben is egyre gyakrabban jutottak eszébe a rövid találkozások emlékei. Ilyenkor néha mosoly futott át az arcán, és melegség járta át. Találkozásaik során igyekezett három lépés távolságot tartani tőle, mert nem az apukája volt, hanem a család barátja. Ezt a mesét adták be Saci szüleinek is, akik jót somolyogtak magukban az egészen. A húgait hidegen hagyta a dolog, mint ahogyan egymás iránt sem éreztek másként.

A kislány hatodik születésnapján, az ünnepi torta felvágása közben a család barátjának mobiljából felhangzó, hatszor kakukkoló, felhúzható falióra dallama megnevettette az ünnepeltet:

– Ez nagyon vicces volt, Csaba!

Munka után egyre sűrűbben látogatta meg a lányokat a férfi. A ház, ahol laktak, kényszertanya volt mindenki számára. Megörökölt ingatlan, de önálló lakás híján mindhárom leánytestvér ott húzta meg magát; fiútestvérük a saját otthonában lakott. Ahogy telt az idő, úgy pusztult le az egész ház. Mindenkinek jutott egy lyuk, és miután bármelyikük bement a sajátjába, maga után behúzta az ajtót. A különbség csupán annyi volt közöttük, hogy Saci szobácskájában a szekrényen és az asztalon kívül – két székkel kombinálva – még két fekhely is volt. A nyusziugrás technikáját nem itt sajátította el a ház legfiatalabb lakója. Egyébként értelmes teremtés volt, korának megfelelően vágott az esze, és helyes is volt. Csoda-e, hogy mágnesként hatott Csabára? A gyermek anyja pedig a kezdeti traumatikus lelki megpróbáltatások után szép lassan kezdte összeszedni magát.

– A nyáron egy hétre a Balatonhoz fogunk menni nyaralni! – lepte meg bejelentésével a lányokat Csaba.

– Hurrá! – kiáltotta a kislány.

Saci kérdő tekintettel sandított Csabára – mintha észre sem vette volna. Nem a főnyereményt ütötte meg valamelyik szerencsejátékon, hanem egy balatoni, tornyocskás ingatlan apró-cseprő munkálatai találtak rá. Helybenlakásos volt a munka, és a tulajdonos az ingatlan egyik szobáját szabadkártyás szállásként felajánlotta. Csaba szíve repesett az örömtől, pláne, hogy az örömujjongást követően a kislány a nyakába kapaszkodva puszit nyomott az arcára. Mindjárt ki is hangosította a gyermeki vágyálmokat:

– Egész nap a vízben leszek, ebédre sült krumplit fogok kérni, és ugye lesz fagyi is?

A felnőttek pedig csak lestek: előbb a mámorban fürdőző gyerekre, majd egymásra.

Csaba arcán hetekig parázslott a csupa szív puszi lenyomatának lelket melengető hatása. Pár napig a megajándékozott oldalt nem érhette még víz sem. Gyerekes dolog ugyan, de a baj nem az, ha van, hanem az ellenkezője. Saci és Csaba között a gólya hozta kislány érdekén túl nem alakult ki más emberi kapcsolat.

Amikor Saci nagy lelkesen közölte Ferivel az előrehaladott terhességét, az ezután, mint egy körberágott almacsutkát, dobta ki az utcára, ő pedig egy feneketlen mélységű kútban találta magát. Még a napot is elátkozta, amikor ráállt Csaba számára akkor éppen életbevágóan fontos ajánlatára. A benne megfogant magzat is hidegen hagyta, terhére volt. Tudattalanjában ekkor elraktározódhatott a férfitól való teljes emberi elhidegülés láthatatlan lenyomata. Ez úgy tükröződött vissza a mindennapokban, hogy amikor problémáinak megoldása érdekében jóindulatúan fordult feléjük a pártfogójuk, mindegyik kezdeményezése lepergett róla. Mondhatott bármi jót Csaba, Saci sündisznóállást vett fel. Idővel mindezt felfogta a férfi, és letett a továbbiakról. Az alkalmi családi vállalkozást nem vetette fel sem a lakhatás komfortja, sem a megélhetés könnyedsége. Kiútnak maradt volna a szeretet és a másik megbecsülése, de ezen a téren sem találták meg egymással a közös nevezőt. Pedig ott volt közöttük.

Alsóban kiváló tanuló vált Fitosból – osztálytársai körében ez lett a beceneve. Szorgalma, megfelelési vágya tette azzá. Vevő volt mindenre: zongoraóra, énekkar, no meg a viccek. Otthon az asztalra maga elé szívesen húzott rajzlapot, és útjára indult a fantáziaszüleményt megörökítő ceruza. Az évközi és év végi szünetek előtt hullafáradtságra panaszkodott, de mindig összekapta magát. Jövőbe tekintő, nagy reményű tervekkel állt elő otthon, ezzel nem kis meglepetést okozva. A suli kapcsán jól jött a férfi egyre hangosabban felköhögő motorú járgánya, mert a diákok között ciki volt nem autóval iskolába érkezni. Ezen túlmenően az urizáló flancnak láthatatlanul beintett Csaba. Éppen elég energiát emésztett fel tőle a mindennapok anyagi terhének biztosítása.

Az osztályban a gyerekek többsége kedvelte Fitost. Beszéltek éppen arról, ami eszükbe jutott, vagy foglalkoztatta őket:

– Neked tényleg nincs apukád? – szegezte neki nem rosszindulatúnak szánt kérdését az egyik diáktárs.

Ettől teljesen lefagyott a kislány. Persze érezte, tudta, hogy valami hibádzik otthon ezen a téren, de mélyebben nem gondolt bele sohasem. Mindennap ott volt velük Csaba, akivel igazán megértették egymást. Citrom vagy citrompótló, az teljesen mindegy volt neki. Mire mindezeket átgondolhatta volna, a kérdést feltevő kislány már másokkal szaladgált az iskolaudvaron. Az elkövetkező napokban volt min agyalnia Fitosnak. Hamarosan világosság gyúlt a fejecskéjében, amitől teljesen megnyugodott.

Szokásává vált Csabának, hogy ha borravalót kap egyik-másik kuncsafttól, akkor a kislány drága, de kedvenc csokijával állít be hozzá. Már előre mosolyogta a megszokott színjátékot. Ezúttal is eljátszotta a ráeső szerepet, és utána átadta a tábla csokit, de másként folytatódott a darab:

– Köszönöm, apa!

A férfi szemét elöntötte a könny, és amilyen gyorsan csak tudta, félrekapta a fejét, hogy elérzékenyülését ne láthassa meg a kislány. De meglátta, amiről persze nem lehetett fogalma.

A történtek felett nem tért napirendre Csaba. „Puszit ad, apának nevez, de hát akkor ő szeret engem!” Ahányszor eszébe jutottak ezek a lélekmelengető gondolatok, annyiszor töltődött fel energiával, jövőbe tekintő reménységgel. Teljesen ismeretlen érzés volt ez számára. Ha az égen egybefüggő felhőpaplan takarta is ki a napot, akkor is napfürdőben úszott a boldogságtól. Ettől kezdődően mindennapos vendéggé vált Saciéknál. Nem telepedett rá a kislányra, szemével nyalábolta magához. Itta minden szavát, dézsaszám vedelte. Nem szerelem volt ez, annál jóval több: lelke mélyében gyökerező szeretet.

Komor viharfellegek gyülekeztek a testvérlányok által lakott kertes épület felett. Az ingatlan felét birtokoló fiútestvér az eladás mellett döntött. Ennek következménye véglegesen megpecsételte volna a nők sorsát, mert a várható bevétel egyhatodából lakhatást sehogyan nem lehetett volna kihozni egyiküknek sem. Beállt a Pató Pál-i lendület: majd csak lesz valahogyan. A későbbiekben Saci csak annyit mondott Csabának, hogy vidéki kertes házra gondol, mert szereti a virágokat. Bár minderről nem kérték ki Fitos véleményét, az övé előre borítékolható lett volna: ő továbbra is oda szeretne járni suliba, ahova most, nem megfeledkezve a továbbtanulás esélyéről. Persze lehet álmodozni, azt nem tiltja semmi, még törvény sem. Egyvalamit mégiscsak sikerült tisztázniuk a felnőtteknek: ha sikerül olyan lakhatáshoz jutni, ahol hárman is elférnek, akkor összeköltöznek a kislány érdekében.

Csaba fia és Fitos között húsz év volt a korkülönbség. Ez még édestestvérek között is túlontúl sok. A kislányról készített fotó hidegen hagyta a családos férfit, akinek gyermeke csupán néhány évvel volt fiatalabb Fitosnál. A fiú apja szavaiból kiérezte a kislányért való rajongást, de ez akaratlanul is negatívan visszahatott rá: a múltból megmaradt érzelmi kapocs hiányát hozta felszínre.

Minden előnyével és hátrányával együtt nagy kamasz vált Fitosból. De hogy az előny mindig előny-e, és fordítva, ki tudja? Év végi bizonyítványában a csupa 5-ös érdemjegy mellett az egyetlenegy 4-esre volt a legbüszkébb. Mutogatta is fűnek-fának, hogy ilyet nem látott még a világtörténelem. A kirívóan rossz érdemjegye a magatartás rovatban szerepelt. Azzal poénkodott, hogy azért kapta a 4-est, mert sosem tett lakatot a szájára, de szorgalomból 5-öst kapott, mondván: azért, mert mindig – tehát szorgalmasan, minden nap – otthon felejtette a szájzárat. A reakciók vegyesek voltak: kortársai vigyorogtak rajta, a felnőttek a szájuk szélét húzogatták.

Reggeli után bejelentette Fitosnak az anyja, hogy munka után találkoznak Csabával, és bevásárolnak. Egyedül maradt. Először a barátjára gondolt, de eszébe jutott a másnapra halasztott találkozás, aztán a barátnőjére, de valami kisöpörte a fejéből az ötletet. Bement a szobába, hanyatt feküdt a heverőn, feje alá húzta a díszpárnát. Lábát terpeszbe tette, karját a teste mellé helyezte. Szemhéját lehunyta. Olyan megérzése támadt, mintha a fején kívül nem lenne más testrésze. Légzésének ritmusa fokozatosan lassult. Szervezete alvó állapotot vett fel: végtelen kiterjedés, végtelen energia, végtelen nyugalom.

Délután hazaérkezett Saci és Csaba. A szatyrokkal a konyhába tartottak. Miután megszabadult azoktól, Saci benyitott a szobába: lányát az ágyon hanyatt dőlve találta, csukott szemmel. Visszatérve a konyhába közölte a hírt Csabával.

Az ajtónyitásra a lány tudata fokozatosan visszatért a jelenbe. Már érzékelte a hangokat és a teret is. Felült az ágyon, majd talpra állt. Míg anyja és Csaba tettek-vettek odakint, addig nesztelenül beállt a nyitva lévő ajtóba. Nem szólt semmit, csak ott volt, mint egy jelenés. Csaba vette észre először, a látványától dermedtté vált – és ebben hamarosan követte őt Saci is. Mint egy éteri jelenség, úgy mutatkozott előttük a lány. Arcán végtelen békesség, de egész alakja erőt sugárzott, legyőzhetetlen erőt. Megsemmisülve nézték. Tekintetét Csabára irányította:

– Te vagy az édesapám, igaz?

A hallottaktól porszemmé vált Csaba. Szemét önkéntelenül lesütötte...

– Te vagy az édesapám! – mondta megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatással...

– De kislányom... – szólalt meg a tehetetlenség hangján Saci.

Kedvesen, de határozottan közbevágott Fitos:

– Meddig akarsz még ártani nekem?

Újra Csabára tekintett. A férfi idővel felemelte a fejét, és a lány szeretetet sugárzó szemével találta szembe magát. Rogyadozó lábakkal odament hozzá, és az édesapa szeretetével magához ölelte a „királylányt”.