Csak a csomagolást – Rezervátumország (Dél-Afrikai Köztársaság)

Fokváros ikonikus jelképe az Atlanti-óceán fölé 1085 méterre magasodó Asztal-hegy, civil embere pedig az 1967-ben a világon az első sikeres szívátültetést végző Barnard professzor. Akinek kedve támadna a városból az Asztal-hegyre gyalogosan felmenni, megteheti (aközben találkozhat kötekedő elemekkel is), de a 400 méter magasan kialakított felvonó alsó végállomásától is célt lehet érni. Megérkezésünk másnapján temették el a felvonó kitalálóját, lelki atyját. Fentről többek között látható: a 2010-es futball világbajnokságra emelt vécécsészére emlékeztető stadion, a felhőkarcolók világa, a maláj negyed színes házai, a zöld hegyek, az Atlanti-óceán, a kikötő és a strandok. A platón a panorámán kívül nincs más érdekesség. Kisebb sétával körbejárható. Útközben mély hasadékba tekinthet le a tériszonytól mentes bóklászó.

A városi botanikus kertben a protea száz különböző változatával ismerkedhettünk: fás, bokros és szálas. Az ország nemzeti növényének, a királyproteának 25 centiméter átmérőjű a virágja. A zöld tengerben életnagyságú fémdínók és ragadozómadarak utalnak a növény és állatvilág közös időbeli múltjára. Felkaptam fejemet a szalonnafa (elefántcserje) hallatán. Nem mintha nem ismertem volna leírásból. Mivel savanykás, lédús termését előszeretettel fogyasztják az ormányosok, vettem magamnak a bátorságot, megkóstoltam. Semmi gond vele. Kati a melegházban szürreális aloéfára csodálkozott rá: teljesen csupasz szára és ágnyúlványai Csontváry közismert festményét juttatta eszünkbe. Tanulságos történettel is szolgált a parklátogatás. Utunkba esett egy forrás. Vize a lábunk alatt keresztben, a járókövek között csordogált tovább. Alig értünk túl rajta, a járófelületet honfitársaink kisebb csoportja eltorlaszolta. Egy magával eltelt hölgy alaposan meglepett közlésével: Helyetted estem el – mondta kissé bánatosan. Nem értettem, hogy miért esett el helyettem, mert hát, ha van kedvem, magam szórakoztatására is eleshetek, másnak helyettem való elesésében pedig nem lelem örömöm. Persze tisztában voltam vele, hogy ezzel a szamársággal a fehér botomra célzott.

A Holland Kelet-Indiai Társaság rabszolgaháza következett. A hozzátartozó hatalmas területen zöldségtermesztéssel foglalkoztatták a maláj rabszolgákat. A 19. század elején a lakosság összetétele a következőképpen alakult: 26 ezer fehér, 30 ezer rabszolga (maláj), 20 ezer bennszülött. Régebben a bíróság székelt benne, most múzeumnak ad helyet. Látványos parkban sétáltunk az Afrika múzeum felé. Útközben bátor kanadai szürke mókusokkal lehetett fotózkodni, de akadt közöttük egy fehér is, mutatóba. A padokon fekete hajléktalanok verődtek össze. Távolabb egy hasonszőrű fehér ült, tőlük elkülönülve.

Az Afrika múzeum kihagyhatatlan, pláne, ha bőven van idő rá. Elöljáróban érdemes szóba hozni, hogy a leletek alapján körülbelül 250 millió évvel ezelőtt ősállatok népesítették be a területet. 2040 ezer évvel ezelőtt kiscsoportokban khoik-hoi és szan törzsek élték világukat errefelé. Kezdetleges szerszámokat használva vadásztak, halásztak. Belőlük nőtték ki magukat a busmanok, akik a mai napig a Kalahárimedencében élnek. Körbenéztünk a mesélő falak között: féltonnás meteoritkő; ősi busman sziklarajzok; emberméretű és miniatűr arcmaszkok; kitömött vízi és szárazföldi állatok. Kissé megkopott bundájú oroszlán. Fura kinézetű állat követte. Latin nevét lefotózta Kati. Hazatérve beazonosította: földimalac (érdemes fotójára rákeresni). Látható volt a már kipusztult kvagga egyik kitömött példánya is. A leölt állat bőrén húsnyomok maradtak. Mintát vettek belőle a szakemberek. Mivel bebizonyosodott, hogy az Alföldi zebra alfajáról van szó, ezért a faj egyik nősténye közreműködésével, génmódosítással újrateremtették (többek között ezért is érdemes az oktatásba beruházni).

A közelben lévő erőd, amelyet egyszer sem sikerült bevennie az ellenségnek, a 20. század elején funkciót váltott. A történelmi falak között Helytörténeti kiállítást nézhettünk meg. Az első portugál hajósról festmény emlékezik meg.

Mint említettem már, a város három börtönét is megismerhette az apartheid ellen következetesen küzdő Nelson Mandela. Másodjára a parttól hat kilométerre lévő börtönszigeten került rács mögé. A rabok kőbányászattal segíthették az idő múlását. A politikai váltást követően a kikötőből három hajó szállította oda az érdeklődőket. Azóta két jármű feladta. Egy jár még, de ha elromlik, vélhetőleg vége a viszonylatnak. Az egyik körzet rendőrségének szintén több helikopter állt rendelkezésére. Mostanra csak egy használható. Így épül le fokozatosan mindaz, ami működik még.

Az óceánpartról a szállodáig felvezető kétszer kétsávos aszfaltcsík hűen tárta elénk az ország egymásnak ellentmondó viszonyait. A főút mellett egy ponton lehangoló informális telep alakult ki (sátrak, bódék, nejlonviskók világa). Arrafelé fehér ember nem jár, inkább kerül pár háztömbnyit. Közelében Ferrari autószalon várja a kuncsaftokat bőrszíntől függetlenül. A szállodánk környéke már ismét tipptopp: üveglakóházak, üzletek, irodaházak. Jól öltözött feketék sétáltak el mellettünk. Futócipőben iramlottak tova a fehér fiatalok.

Hout Baytől a közeli fókaszigethez turistahajó közlekedik. A negyedórás út végén hímfókákat lehet lencsevégre kapni. Eközben a helyhez illő produkció zajlott a parton. Műanyag vödörből, a már évek óta odaszoktatott fókát hallal etette egy hatvanas fekete. Nem az állat szaga csavarta az ember orrát. Vége lett a műsornak. A fóka fogta magát, és fejest ugrott a vízbe. Körbenéztünk a zsibárusok standjainál is. Aki ilyen helyen szeretne ajándékot vásárolni, az elsőnek bemondott árból 40 százalékot simán lealkudhat, de a feléért is megkaphatja. Túljutva rajtuk, a biztonság kedvéért inkább visszafordultunk. Fókák úsztak az öbölben. Egyikük váratlanul kiugrott a partra, nem kis ijedtségére a bámészkodóknak.

Buszra szálltunk a csoporttal, hogy több célpontot is felkereshessünk. Simon’s Town közelében egy korláttal lehatárolt gyalogút végében állunk. A homokos parton félszáz 30 centiméter magas úszómadár napozik. Többsége ágakból összerótt jelképes fészkén ülve teszi. Amolyan csendélet. A végére egyikőjük mégis csak megszólalt. A buszparkolótól a Cape-félszigeten magasodó, három oldalról óceán határolta világítótoronyig kilépve, az emelkedők és a lépcsők is megszuszogtattak bennünket. Aki odafent megelégedetten felsóhajtva azt képzeli, hogy balra tekintve az Indiai-óceánt látja, ellenkező irányban pedig az Atlantit, az téved: Fokvárostól 50 km-re délre vagyunk. De annak igaza van, aki úgy véli, a Jóreménység foka eléréséhez előbb vissza kell térnie a buszmegállóhoz. Ott két lehetőség között választhat. Ha sportosabb alkatú, akkor előbb sziklának felfelé kell tartania, majd lefelé (így tett a feleségem). A kényelmesebbek aszfalton tehetik meg az utat. A helyet tábla jelzi.

Ezek után már csak egy kérdés vár megválaszolásra: hol található Afrika legdélebbi pontja? A Tű-fok (Agulhas-fok) a Jóreménység fokától 150 km-re délkeletre fekszik, és körülbelül fél szélességi fokkal, tehát 55 km-rel délebbre – az egyenlítőtől északra ugyanilyen távolságban található például a ciprusi Limassol város. Egyben az Atlanti- és az Indiai-óceán hivatalos választóvonala is. Mivel az óceánok áramlatai itt találkoznak, és a partjainál sekély a víz, a Tű-fok hírhedt a tomboló viharokról, valamint az óriási, akár 30 méter magas hullámokról is.

A közeli L’Agulhas városka egy isten háta mögötti település benyomását kelti (a hely erősen felkeltette érdeklődésemet). Utólag kár, hogy nem mentünk el oda (nem szerepelt a programban). A sikeres hely-beazonosítást követően térjünk be az ország első borgazdaságába, a fokvárosi Constantinába. A termőterület másfél km2-en terül el. Borai királyi borok. Európa számos uralkodója hörpintette. Öt fajta bor kóstolására nyílt lehetőség. Nem vagyok antialkoholista, de a legritkább esetben nyúlok borospohár után. Most egy jelképes pohárkával koccintok a Tű-fok egészségére!

A fokvárosi szállodában elfogyasztottuk az utolsó reggelit. Az út során messzemenően elégedettek lehettünk az elénk kerülő ételek minőségével és mennyiségével. Kezünkben a mindenes kártya. Beszálltunk a liftbe. A leolvasóhoz tartott plasztik lap kódja indította a járművet. Gyalog is vehettük volna. Ebben az esetben a lépcsőházban csak az első emeleti ajtót nyitotta volna. A zárt folyosón fekete biztonsági őr tartózkodott. Mi pedig elindultunk várost nézni.

Ünnep lévén kevesen koptatták az utcakövet. Mondhatnám, semmi különös, de a csoport tagjait végig közrefogta a magyar és a helyi idegenvezető. A belváros eme részét, ahol Desmond Tutu anglikán érsek temploma is áll, csak feketék lakják. Éppen nyitott a szabadtéri piac. Ha fizet a külföldi, valaki figyeli, hova teszi a visszajárót. De nem csak kereskedőből akad bőven, rendőrből is. Önmaguk miatt is szükség van rájuk, meg az idegenforgalomból származó bevétel is fontos az ország számára.

A maláj negyed színes házai üdítően hatottak. Lakóit nem veti fel a pénz. Az ország egyedüli muzulmán hitű polgárai. Minaretjük csöppnyi. Hiába tapasztaltuk mindezeket testközelből, alig értjük. A régi kikötő területe a fehéreké és a jómódú feketéké. Itt a pénz megszünteti a szegregációt. Van itt minden: bevásárlóközpont; számtalan vendéglő; a világ egyik legnagyobb tengeri akváriuma; mesterségesen kialakított öblök, elforgatható híddal; járőröző rendőrök.

A komplexum szélében, az erősen tűző nap ellenére is, szerettünk volna néhány vízből felvetődő delfint megpillantani: majd legközelebb – gondolhatták bánatunkra.

A dubaji átszállás idejétől eltekintve, Fokvárosból Budapestre több mint 15 óra repülést követően megérkeztünk. Valamit megéreztem a rezervátumországból, ami gazdagított, de nem elégített ki. A végén úgy jöttem el a fekete kontinens legfejlettebb államából, hogy számtalan megválaszolatlan kérdés maradt bennem. A mélyebb tartalmat nem ismerhettem meg, csak a csomagolást.