Démon

A venyigekunyhók népére a vének szájhagyománya útján nem hagyományozódott rá a visszatérő hajítófa, a kanyargó röptű vadászfa megalkotójának neve. Számukra csupán az az ős vált ismertté, aki a suhogó fegyvert először ruházta fel a szellemek erejével. Szent szertartásokon, a parázs fényénél tisztelték a fát, amely egyszerre adott nekik húst és védelmet a ragadozók ellen. Hitük szerint a fegyver megőrizte a vadak erejét, ezért kizárólag olyan állat húsát vették magukhoz, amelyet ez a szellemfa terített le. A törzs megkérdőjelezhetetlen vezetőjévé, a vadászatok urává az az ifjú válhatott, aki a jégidő óta látott legnagyobb vad koponyáját hozta el bizonyítékként, jelezvén hogy a fegyver az ő kezében a leghatalmasabb. Az azonban már a titkok homályába veszett, hogy ez a bizonyíték vérrel és álnoksággal telt meg, nem a valósággal.

Azon a bizonyos napon a horda legbiztosabb kezű hajítójának ujjai közül indult útjára a szent fa. A tüskés bokrok legfelső ágai fölött egy hatalmas, nehéz agancsú óriásszarvas feje látszott csupán. A sebesen pörgő fa úgy kólintotta fejbe a szeme között az állatot, hogy az vérző homlokkal, kábultan tévelygett a sűrűben, végül a bozótos mélyén térdre rogyott, és kimúlt. A sikeres vadászat dicsőségét magának tudható férfi szemébe azonban – vesztére – belevilágított a horizonton lebukó nap sugara. Elvakította, így a hozzá visszakanyarodó, pörgő fa arcul csapta, eltörve az állkapcsát. A férfi ahelyett, hogy kábultan és vérző arccal követte volna a vad csapását a sötétedő rengetegben, inkább visszatántorgott a kunyhókhoz. Ezt a nyomkövetést örömmel tette meg helyette a bozót sűrűjében leselkedő ifjú vadász, aki a fák törzse mögül végignézte az egész jelenetet. Ő vágta el a bódult vad torkát, és ő sajátította ki a zsákmányt.

A dörzsölt ifjú a repülő fa közfelkiáltással megválasztott szellemmesterévé, a törzs új sámánjává emelkedett. A szertartások kezdete előtt, a sárkunyhók alkotta kör közepén a vadászok száraz gallyakból és taplóból próbáltak tüzet csiholni faágak dörzsölésével. Ám ha a gyújtós nem kapott lángra, a rítus a sötétben is kezdetét vette. Egy hatalmas, lapos sziklán kör alakban betört, elszenesedett állatkoponyák sorakoztak. A csontgyűrű közepén hevert a sámán magasztossá vált, de álnoksággal szerzett hajítófája. A törzsfőnök mély, gurgulázó torokhangon kezdett kántálni, s miközben a venyigekunyhó népe ütemesen mormogott, felkapta a vadászfegyvert, a magasba dobta, majd mielőtt a sötétedő ég alatt újra elkapta volna, kettőt tapsolt a puszta tenyerével. Az elkövetkező nemzedékek során a szertartáshoz minden új szellemmester hozzátette a maga bűvöletét, újabb tabukat szőve a fegyver köré. A magasba tartott, holdsarló alakú bumeráng láttán a horda tagjai mámoros, állatias üvöltésben törtek ki – köztük egy ideig még az egykori legjobb vadász is, akinek arcát torz, mély barázda csúfította. A nép azóta csak Sebhelyesarcúnak hívta őt. Ő már nem vadászott, nem emelkedett ki a többiek közül; a falu népe a kör széle felé terelgette.

Amikor a sámán másnap újra feldobta a bumerángot és tapsolt, Sebhelyesarcú belsőleg belerezzent. Nem az áhítat, hanem a felismerés keserűsége marta a torkát. Meglátta a tömeg túlfűtött vakságát, a bűnre épült imádatot, mire szája torz sarkában gúnyos mosoly kelt életre. Tudta az igazat, de a szavak hiányában képtelen volt elmondani.

A vadászfa hiedelemvilágában már nem hívő, a szent hazugságból önmagát kirekesztő Sebhelyesarcú, s vele együtt a családja is lassan kezdett elütni a törzs többi tagjától. Sérült állkapcsa és megviselt gyomra miatt a szárazföldi vadak rágós húsát nem bírta többé megenni. Azzal, hogy nem evett a bumeránggal leütött állatokból, valójában egy néma, makacs lázadást indított el a hazugságra épült vallás ellen. Pótlásként csak halat fogyasztott, azt is csupán akkor, ha fiai szerencsével tértek vissza a közeli, zúgó folyótól a fűzfavesszőből font kosarakkal. Idővel a széles falevelekbe csavart, parázson sült hernyókra és rovarokra is rákapott. Ezek a szokások azonban mély szálkává váltak a többiek szemében. A törzs szent törvénye szerint ugyanis csak olyan húst szabadott enni, amelyet a szellemfa ontott ki.

A falu mindennapjaiban még jelen lévő Sebhelyesarcú – és egész családja – az ok és okozat összefüggéseiről a szavak hiánya, nyelvi szegényességük miatt továbbra sem tudott vitát folytatni a többiekkel. A falubeliekben így vadsággal vegyes félelem gyökerezett meg a különös szokású férfi, valamint az őt követő asszonyok és gyermekek iránt.

Az elszigetelődő férfinak más, furcsa szokásai is támadtak. Az évszakokon át tartó hajsza és talpalás következményeként az egyik lába olykor elzsibbadt, emiatt a kunyhóban maradt. Egyre kínzóbb teherként nehezedett rá a közösségi munka: az elejtett vadak cipelése, a csapdák ásása.

Kalyibája földjén hevert néhány fényes, kerek folyami kavics. A számok hiánya miatt a pontos mennyiségükről nem lehetett fogalma, a kövek mégis kapóra jöttek neki. Úgy döntött, hogy minden napfelkeltekor kivesz egy kavicsot a kupacból, s amikor a kőhalom elfogy, a rákövetkező napon pihenni fog. Nem indul útnak. A törzs többi tagja gyanakodva figyelte ténykedését. Számukra ez a kövekkel való babrálás érthetetlen lustaságnak vagy újszerű varázslatnak tűnt, hiszen nem értették, miért marad otthon valaki vadászat idején.

Bizonyos pirkadatokkor a Sebhelyesarcú nem volt hajlandó a vadászokkal tartani. Aznap Virágszál, a legidősebb fia választottja sem sürgött-forgott a lombkunyhó körül a bogyókat válogatva. Ilyen napokon a családi tűzfészekben a tűzcsiholó fa pörgetésétől sárga, tiszta lángnyelv gyúlt, s a pislákoló fényt csendben, a közösségtől elvonulva ülte körül a család. Ez a különállás újabb olaj volt a tűzre a törzs tagjainak szemében. Értetlenségükben elfordultak tőlük, gonosz szellemektől való félelem költözött a szívükbe. Pedig amíg a törzs a hazug szellemnek áldozott a sötétben, addig ez a kirekesztett család valódi, tiszta tudást fedezett fel: a naptár ősét, a változatosabb étrendet és a tűz valódi melegét.

A közösséget egyben tartó szellemi vezető, az álnok sámán nem értette a szakadás okát. A falu népével együtt nagyot sóhajtott a rituális tűznél, majd utolsó kísérletként közös, nagy lakomára hívta a lassan körön kívülre szoruló, ám lélekszámban gyarapodó családot.

A közös étkezés jelenete nehéz, pattanásig feszült csendből kerekedett. A tűz körül kissé égetett szagú vadhús illata szállt, a szellemfa által leterített szarvas combja. A törzs tagjai mozdulatlanul, tágra nyílt szemmel figyeltek a kunyhók félhomályából. Az öreg sámán megáldotta az ételt, majd a Sebhelyesarcú elé nyújtotta a kissé véres falatot. Az öreg vadász lassan, de határozottan elfordította a fejét. Fiai ekkor a folyóból hozott halat s a levelekbe csavart férgeket vették elő. Suttogás hullámzott végig a tömegen. Egy gyerek felnevetett valahol a háttérben, egy törzsi vén pedig megvetően elfordult, arcát eltakarva. Itt dőlt el végleg a sorsuk: a hús elutasítása a szellemek halálos megsértését jelentette.

A horda zajongani kezdett. A sámán megkeményítette az arcát, s a torz arcú férfihoz szólt:

– Egyél a szellemfából való húst. A fa éltet. Ha nem eszed, a fa elhagy minket.

A Sebhelyesarcú nem tudott tisztán beszélni, sérült álla miatt csak nyögte a szavakat, de a fia, a legidősebb fiú helyette válaszolt. A folyóra mutatott:

– A fa húsát a fog nem bírja. A folyó vize lágy húst ad. A gyomor teli van.

A sámán a földre köpött:

– A hal a sár lakója. Nem fegyver ölte. Tisztátalan. Az ősök haragja büntet.

A fiú felemelt egy sárga lánggal égő ágat, amelyet saját tüzükből hoztak:

– A mi tüzünk fényesebb. A mi gyomrunk nem korog.

A sámán a hajítófára csapott:

– A fegyver a törzs. Aki nem a fegyverből él, az nem a törzs.

A különcködőnek tartott család hamarosan a gúny és a megvetés céltáblájává vált. Az ellenérzés viharos gyorsasággal fokozódott körülöttük, pedig ők csupán a túlélés érdekében felvett szokásaik szerint éltek, miközben a közös védelmet és a táborhely rendjét továbbra is segítették. Az egyre ingatagabb törzsi kötelék, a láthatatlan híd azonban végleg leomlott közöttük. A család fogta kezdetleges eszközeit, és elhagyta a tábort.

Idővel a vén sámán fia örökölte meg a szertartások vezetését. Az ő vállát atyjának régi álnoksága, a fegyver elorozásának bűne már nem terhelte. A szertartás közepén jártak éppen. A tűz ropogott, a nép extázisban üvöltött, ő pedig magasba lendítette a szent hajítófát. Ám miközben a bumeráng a sötét égbolton pörgött, az ifjú sámán keze elbizonytalanodott. Tekintete elszakadt a fegyvertől, és a távoli, sötétlő hegyvonulatok felé tévedt – oda, ahova a kirekesztett család egykor távozott. A fülében hirtelen elhalt a törzs ordítása, és egy jeges gondolat fészkelte be magát a tudatába. Megértette, hogy a fegyver imádata vakká tette őket, és felsejlett benne, hogy amikor elüldözték a Sebhelyesarcút a családjával együtt, a törzs nem a gonosz szellemeket, hanem a saját jövőjét, a fejlődést és a túlélést űzte el magától.