Édes – olykor sokféléből tevődik össze (2008)

A történet ott kezdődik számomra, hogy az évezred végén sikeresen jelentkeztem egy pályázatra. A nyertesek közé soroltak, de mást kaptam, mint amit kértem. A számítógépet felajánlottam az egyik olyan látássérült gyermeknek, akit elhagytak a szülei. Az intézetben lakó, madárcsontú lányka örömmel vette az ajándékot. Előtte már hosszasan beszélgettem vele. Tőle tudom, hogy az édesanyja kétszer is kereste

telefonon, de mire repeső szívvel odaért a folyosó végén a falra felszerelt nyilvános készülékhez, a vonal már süket volt. A szüleit nem ismerhette meg, és minden valószínűség szerint már nem is fogja.

Sajátos sorsa mély nyomot hagyott rajta. A szavát alig hallani, feltűnően visszahúzódó felnőtté vált. Hála az odafigyelő intézetnek és az állam anyagi támogatásának, az egyik észak-pesti lakótelepen önálló lakáshoz jutott. Egyik közös ismerősünktől tudom, hogy a mai napig megmaradt a szokása: ha csokoládéhoz jut, az asztal alá bújva eszi meg – édes, keserves élet.