Édes, mint mindig

A világ meghódítására készülő vállalkozás hatalmat sugárzó, nehéz selyemtapétás dísztermében felfokozott, pattanásig feszült érdeklődéssel gyülekeztek az elkötelezett hívek. Várták a vezért. Hiányában elég volt a főfalra emelniük a tekintetüket: egy monumentális, teljes alakos fotóról a megkérdőjelezhetetlen első számú vezető szegezte rájuk hipnotikus, könyörtelen pillantását. Szemének fagyos kékessége elhomályosította még a mennyezetről alácsüngő kristálycsillár pazar fénypompáját is. Aki egyszer rászegezte a tekintetét, utána szabadulni sem tudott az érzéstől, hogy ez a vigyázó, mindent látó szem mindenhova követi őt.

A terem fokozatosan megtelt, a levegő nehézzé vált a fojtott izgalomtól. A fanfárok első, harsány jelére a még állva maradt tagok is sietve elfoglalták névkártyás helyeiket. Pisszenést sem lehetett hallani, a fegyelem tökéletes volt. Természetesen minden szék foglalt volt – kivéve egyet, amely árván, mégis kitüntetett magányban várt valakire az első sor közepén.

Másodjára is felharsantak a fanfárok. A terembe ekkor egy kék szemű, szőke, lányosan törékeny, mégis magabiztos fiatal nő lépett be. Egy pillanatra megtorpant, szája szélén gúnyos, finom mosoly bujkált, miközben a nyakában függő fényképezőgép lencséjén keresztül, hűvös szakértelemmel mérte fel a feszülten várakozó tömeget. A legújabb divat szerinti, fényűző ruhát és hivalkodóan drága ékszereket viselt; sportos, tónusos testalkata önkéntelenül is magára vonzotta a férfiak tekintetét. Kimérten indult el az első sor közepén rá váró, üres karosszék felé, miközben halkan egy jazzmelódiát dúdolgatott.

A harmadik fanfár metsző hangja már a vezér érkezését jelezte. A kétszárnyas, súlyos tölgyfa ajtóban megjelenő, egyszerű szürke zubbonyos, szikár férfi fizikai jelentéktelensége szinte arculcsapásként hatott. Kissé hanyag, görnyedt testtartással indult el az emelvény felé. Még az az ikonikus, kis fekete bajusz sem segített a fellépésén; mintha csak a nép egyszerű, szürke fia tévedt volna a reflektorfénybe. A pulpituson állva is bizonytalanságot, vibráló gátlásosságot árasztott. Kék szeme haloványan, szinte élettelenül derengett. Halkan, erőtlenül szólalt meg:

– Isten hozta önöket! – majd kissé hangosabban, gépiesen hozzátette: – Jó napot!

A felcsattanó, dörgedelmes vastaps hatására azonban a szürke alak észrevehetően átlényegült. Életre kelt a szeme kékje, megélénkülő tekintete zavarodott fénnyel megcsillant.

– Egy olyan átfogó, komplex tervet kell fél éven belül a legtökéletesebb hatékonysággal megvalósítanunk – kezdett bele, hangja ekkorra már betöltötte a termet –, mely méltó elhivatottságunkhoz. Az arra érdemes személyek részére modern, jól felszerelt táborokat hozunk létre, ahová előszeretettel várjuk őket.

A feltörő tapsvihar közben a férfi kiteljesedett, szinte ragyogott a belőle áradó mágikusságtól. Az első sorban a nő rezzenéstelen arccal emelte meg a gépet. Halk, mechanikus kattanással rögzítette a vezér arcán elömlő eksztázist.

– Minden hozzánk ellátogató vendég számára biztosítjuk a gondtalan pihenést, de szigorúan szem előtt tartjuk a tevékeny életmód folytonosságát is. Saját tapasztalatunk alapján bátran kijelenthetjük: a munka lelkesít!

A heves, hosszan tartó tapsorkán szinte belefojtotta a szót. Lábával türelmetlenül topogott a parkettán, ujjával egyre ingerültebben dobolt a szónoki emelvény asztallapján. Arca idegesen megrándult. Tehetetlenségében önkéntelenül, merev mozdulattal felemelte a jobb karját – mire azonnal síri, fojtogató csend lett.

– Természetesen mindenkiről, minden tekintetben mi fogunk gondoskodni – folytatta immár ellentmondást nem tűrő, fémessé váló hangon. – Ezért a biztonság érdekében zárt és szigorúan őrzött táborokat hozunk létre. A vendégeknek a saját élelmezésükkel sem kell törődniük, ezt a terhet is átvállaljuk tőlük! Egészségükre és tisztálkodásukra is mi magunk fogunk ügyelni! – kiáltotta, hangja szinte sikoltotta a szavakat.

A divízióvezetők között elégedett, cinkos morajlás futott végig. A díszterem kezdett felbolydult méhkassá válni, a fanatizmus izzása tapintható volt.

– Megkérdőjelezhetetlen nagyságunkat fogja fémjelezni, hogy a hozzánk érkező táborlakóknak teljesen ingyenesen biztosítjuk az ideutazást. Az érintett országokból dedikált célvonatokat indítunk. Száz- és ezerszámra fognak érkezni a zsúfolt szerelvények, és mi tárt karokkal várjuk őket!

A vezér öklével hisztérikusan a levegőbe csapott. A székekről lelkesen felugró emberek önkívületben követték a példáját, harsány, ritmikus kiáltásokkal szelve a levegőt. Ezalatt az első sorban ülő szőke nő lassan felállt, és kimért, professzionális mozdulatokkal előbb a vezért, majd a transzba esett, artikulálatlanul üvöltő publikumot vette célkeresztbe. Pár gyors kattintás után, mintha mi sem történt volna, visszaült, táskájából elegánsan kivett egy újabb tekercs filmet, és a gépbe fűzte.

A közönség kollektív őrülete nem akart csitulni. Ekkor szigorúan, metszően megvillant a vezér kék szeme, és a terem engedelmesen ismét elnémult.

– Nemcsak gyermekek, fiatalok és felnőttek fognak ideérkezni, hanem idősek is. Az ő életük feletti őrködés is kiemelten fontos számunkra, de az élet rendje ellen mi sem tehetünk. Ezért a távozók útját elősegítendő, erre a szomorú, elkerülhetetlen teendőre is technokratikus precizitással fel fogunk készülni!

Felemelt ujjával teátrálisan az ég felé bökött, arca ekkor már tiszta, vak fanatizmust sugárzott. Megelégedetten nézett körbe a fegyelmezett masszává gyúrt tömegen. Tetőfokára hágott az ováció: éljenző bekiabálások sora hallatszott, a résztvevők barátilag hátba veregették egymást, eksztázisban szorongatták egymás kezét. Végül mindenki a legnagyobb elégedettséggel, a közös küldetés tudatában hagyta el a termet.

A vezér félreeső, nehéz bútorokkal berendezett, fojtott levegőjű dolgozószobájában már csak ketten tartózkodtak.

– Hogyan tetszett a beszédem? – kérdezte a pódiumról lelépve kissé ismét bizonytalanná váló, esendő, bajuszos férfi.

– A tapsvihar mindent elmondott – felelte a szőke nő, hangjában finom, hűvös elismeréssel.

– Nagyszerű lesz, nagyszerű lesz… – hajtogatta félhangosan, mintha önmagát hergelné a férfi.

A nő kecsesen felállt, átült a férfi ölébe, ujjaival lassan megcirógatta az arcát, majd hosszan, érzéki, birtokló vággyal szájon csókolta.

– Édes, mint mindig – lehelte a férfi aléltan, behunyva a szemét.

– Ennél valami finomat? – mosolygott kajánul, a férfi intellektusát is kihívóan Éva.

A férfi szeme sokatmondóan felcsillant, és engedelmesen bólintott. A nő odalépett a sarokban álló zsúrkocsihoz, finom mozdulattal leemelte a konyharuhát a tepsiről, majd a süteménnyel a kezében visszaült a férfi ölébe.

– Mi ez a meglepetés?

– Flódni.

– Te sütötted, vagy vetted?

– Ilyet már tilos árusítani – felelte Éva, miközben lassú mozdulattal kivett egy darabot.

– Milyen sütemény ez egyáltalán? – kérdezte a férfi gyanútlanul, élvezve az intimitást.

– A flódni egy hagyományos, gazdag ízű, rétegzett askenázi zsidó ünnepi sütemény.

Bárgyú, elégedett mosoly futott át a vezér arcán, a szavak jelentése elsuhant a hatalmi mámortól eltompult tudata mellett. Az első falatot Éva a saját szájába tette, lassan rágta, szemét a férfira szegezve. A következőt már a férfi kapta be: a szürke zubbonyos mohón, egyetlen állatias falással nyelte el a felkínált, gazdag rétegekből álló szeletet.

És ebben a szentmártoniasan groteszk pillanatban, a szemaforok jéghideg zöld jelzésére a rozsdás marhavagon-szerelvények fémes csikordulással megindultak a haláltáborok gázkamrái felé.