Ego – ki mihez adja az arcát (2023)

A külföldi utakat többnyire magunknak szervezzük a feleségemmel, emiatt ritkán olvassuk át az utazási irodák ajánlatait. Eddig kétszer vettünk részt társasúton. Ezúttal az idegenvezetők kerülnek terítékre.

Az utazási iroda egyik sportos programját választottuk. A Balkánon lévő napi célpontok elérése gyakran komoly fizikai erőfeszítéssel járt. Ennek megfelelően az első számú idegenvezetőnk egy hegyi zerge képességeivel bírt, amire – tolerálható mértékben – büszke is volt. Ténykedését figyelve egy önmagával feltétlenül megelégedett fickó benyomását keltette. Szerintem mégsem volt elég széles látókörű önmagával szemben. Beszédkészségét, szókincsét és a panelmondatok tömkelegét figyelembe véve a kommunikációja színvonaltalanságot tükrözött, pedig egy negyvenes éveiben járó, diplomás férfiről van szó. Bárkivel szívesen bratyizott, sőt a jelenlévők közül bárkit példaképként állított a többiek elé, de ha az illető olyasmit kért tőle, ami nem volt ínyére, úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Másféle kivetnivaló is akadt vele kapcsolatban. A szállás elfoglalását követően a csoportot zegzugos útvonalon elkalauzolta a szűk belvároson át a tengerpart távolabbi végébe, ahol szürkületkor lazán közölte: innen mindenki úgy megy vissza, ahogy tud. Na, kapott is a fejére! A közös esti poharazgatásra ennek ellenére mindenkit tárt karokkal várt – szép számmal tartottak vele. A város felett magas hegy magasodott. Onnan a görgős kavicsokkal teli meredélyen, mint egy teljesítménytúra mindenre elszánt résztvevője, vágtázott lefelé. Aki bírta a tempót, az bírta, a többiek pedig az ereszkedésben és a helyes útvonal megtalálásában egymást segítették. Ezen a furcsa viselkedésen is többen kiakadtak. Hegyi túravezetőnek talán alkalmas lehet, de idegenvezetőnek lenni erős tévedés a részéről.

Volt mellette egy segéderő is: egy frissen diplomázott gyakornok idegenvezető hölgy. Az ő beszédkészsége teljesen értékelhetetlen volt, hosszantartóan logopédus segítségére szorulna. Feladatul kapta a vezetőjétől, hogy készüljön fel egy-két témából, és az adott alkalommal, utazás közben mondja el a mikrofonba. Nem vicc: dadogva, szótagolva, akadozva adott elő egy szemétkosárba való, semmitmondó katyvaszt. Minden egyes mondatában szerepelt az „ugye” kifejezés. Aki őt alkalmazta, azt páros lábbal rúgtam volna ki a cégtől. Belőle nemcsak munkavállaló lesz, hanem egyszer feleség és anya is – a jóságos ég mentse meg tőle a jövőbeli áldozatait!

Következzen egy ellenpélda. Az előző tájtól jelentősen eltérő természeti környezetben szemlélődünk. Ez a buszos körutazás már önmagában véve is életre szóló emlék maradt volna számunkra. Két idegenvezető szolgálta az utasok érdekeit: a helyi illetőségű férfi a helyi utazási irodát képviselte, a prímet viszont a magyar–francia nyelvszakos pedagógus vitte. Munkabírása előtt le a nem létező kalappal! Reggel nyolckor kezdett, napközben mindössze kétórányi lazítás jutott az ebédszünettel, majd este hétig-nyolcig tartott a meló. Bármikor és bármit lehetett kérdezni tőle. Amennyiben a témával kapcsolatban ismerethiánya volt, rákérdezett a helyi szakembernél, vagy belelapozott a keze ügyében lévő paksamétányi irodalomba. Az sem hozta zavarba, ha ismeretátadás közben valaki teljesen más irányú kérdést tett fel, zökkenőmentesen áttért az új témára. Emiatt egyik este gratuláltam is neki, amit az arcán megjelenő enyhe mosoly kíséretében megköszönt.

Hihetetlen tárgyi tudása részben a fejében volt, de útközben folyvást készült a következő programpontnál szükségessé váló információk memorizálására is. Soha nem kérdezte meg az utasoktól, hogy kihagyjuk-e a késői órákra eső programot. Jól érzékelhetően igyekezett megtartani a három lépés távolságot mindenkivel szemben. A körutazást tízből tizesre értékeltük volna a feleségemmel, de a munkájához az arcát adó idegenvezető zseniális teljesítménye miatt a jelképes bizonyítványba végül tizenegyest írtunk be.