Együgyű

A kénes gőzben ázó Szirt-vidék sziklás, éles csúcsain a társadalmi presztízst nyakhosszban és agykapacitásban mérték. A fekete bazalttornyok között hömpölygő, sárgás gázfelhőkben a többfejű arisztokrácia diktálta a trendeket; körükben egyetlen koponyával tengetni a mindennapokat felért egy szellemi fogyatékossággal.

Higgadt, az egyfejű sárkányfiú emiatt gyanúsan egyszerű, sőt, szánalomra méltó teremtésnek számított a sárkánytársadalom szemében – amolyan evolúciós zsákutcának, akit a természet megfosztott a több nézőpontú gondolkodás luxusától.

Gondolatai azonban tiszták, sallangmentesek és egyenesek voltak. Nem tépelődött semmin. Ha a bíborszínű alkonyatban egy éles sziklaszirten ült, miközben a láva patakokban csorgott a mélybe, nem kezdett el azon vitatkozni önmagával, hogy a vörös vagy a narancs árnyalat érvényesül-e jobban a horizonton; neki a naplemente egyszerűen szép volt.

Ezzel szemben Kaotikó, a hétfejű sárkánylány nem egyetlen egyéniség volt, hanem egy állandóan ülésező, súlyosan túlterhelt kormányzati válságstáb. Egyetlen kecses, smaragdzöld, csillogó pikkelyekkel borított testén hét hosszú, hajlékony nyak osztozott, és mindegyik élén egy-egy saját egóval megáldott, lángoló tekintetű koponya trónolt. Náluk a döntéshozatal sosem puszta választás, hanem nehezen áthidalható, koalíciós kényszerhelyzet volt, ahol a vétójog mindennapos fegyvernek számított.

Ez a hétfejű káosz éppen a sárkánybál puncsostálja mellett foglalt helyet. A teremben kristálycsillárok helyett izzó magmakövek világítottak, a Mamut zenekar pedig nehéz, ritmikus dobogással nyomta a talpalávalót. Amikor Higgadt megpillantotta a lányt a gőzön át, a fiú egyetlen, magányos agysejtjében azonnal, mindenféle felesleges szűrő nélkül megszületett a parancs:

– Ő az. Oda kell menni.

Amint elindult a zöld pikkelyes tömeg felé, Kaotikó nyakai között azonnal kitört a civilizációs pánik. A hét fej villámgyorsan összehajolt a puncsostál felett, mint egy csokor ijedt, zöld spárga, és suttogva vitatkozni kezdtek:

– Nézzétek azt a tiszta tekintetet! Mint egy fagyos, téli hajnal a jéghegyek felett... – lelkendezett a Romantikus, miközben apró, rózsaszín füstkarikákat fújt a levegőbe.

– Ugyan már, biztosan kancsal, vagy túl sokat nézett a napba! Csak a hozományunkra és a jó fekvésű, déli tájolású barlangunkra hajt! – vágta rá a Cinikus, szemeit forgatva.

– A tartása is teljesen ferde. Nézzétek a vállvonalát! A gerincoszlopa vélhetően súlyos, visszafordíthatatlan deformációban szenved, képtelen lenne egy rendes udvarlási táncra – jegyezte meg a Kritikus, és vonalzóként egyenesítette ki a nyakát, szigorúan méregetve a közeledő fiút.

– Nekem teljesen mindegy, ki ő, de hozhatna már valami rágcsálnivalót! Mindjárt leesik a vércukrom, és megeszem a pincért, vagy lenyelek valakit a bálról! – csorgott a nyála a Gyakorlatiasnak, aki a büféasztal felé kancsalított.

– Jaj, mi lesz, ha rálép a lábunkra? Vagy ha a bénázásával meggyújtja a ruhánk szegélyét? Mi van, ha nem tud úszni a kénes tavakban? Biztosan elájulok! – sápítozott a Pánikolós, mélyen a többi fej mögé bújva, miközben a Hiú és a Drámai fej még a taréjukat igazgatták a terem falán lévő obszidián tükörben.

Mire Higgadt odaért, Kaotikó belső parlamenti rendszere már túl volt három sürgősségi ügyrendi javaslaton és egy éppen csak leszavazott, a helyszín elhagyására irányuló bizalmatlansági indítványon. A fiú azonban a viták zajából semmit sem hallva, bizakodva megállt előttük, egyenesen és barátságosan:

– Szia. Higgadt vagyok. Szeretnél táncolni?

A hét fej egyszerre torpant meg, és fordult felé. A Hiú gyorsan megrázta a csillogó taréját, a Drámai mélyet, teátrálisat sóhajtott, a Cinikus halkan felhorkant, de végül a Romantikus ragadta magához a kezdeményezést:

– Örömmel, te bátor és magányos sárkányfiú! – mondta kissé elcsukló, melodramatikus hangon.

A rákövetkező randevúk a teljes kommunikációs káosz emlékműveivé váltak. Első igazi vacsorájukat egy füstös, fáklyafényes, föld alatti vendéglőben költötték el, ahol a falakról izzó láva csepegett a biztonsági vizesárkokba.

Higgadt, miközben a sült mamutcombot rágcsálta, egyszerűen és jóhiszeműen megkérdezte:

– Hogy érzed magad?

A válasz azonnal hét különböző tónusban, egymás szavába vágva, hangrobbanásként érkezett:

– Csodásak ezek a fáklyafények, a csillagok visszfényei a barlang falán! – lelkendezett a Romantikus.

– A pincér félretaposott cipőt visel, ráadásul szerintem kevesebb húst hozott ki. Biztosan meg akar lopni minket – szólt közbe a Cinikus, szűkítve a szemét.

– Üljünk át máshova! Onnan süvít a huzat, tönkremegy a pikkelyeződésem, ami alapjaiban rombolja le a randi esztétikáját! – hisztizett a Hiú, miközben próbálta elfordítani testét a légáramlattól.

– Önző, rideg zsarnok vagy, csak magadra gondolsz, miközben mások még a kénes gőzben is fáznak! – fordult a Drámai felháborodottan a Hiú felé... de a szemrehányó, gyilkos pillantást végül Higgadtnak címezte, mintha ő tehetne az egészről.

– Hozzák már a cupákot, mert éhen halok! – követelte a Gyakorlatias, és hirtelen mozdulattal a tál felé kapott, amivel véletlenül lefröccsentette csípős lávaszósszal a Kritikus fülét.

– Segítség! Ez gomba a szószban? Halálos gombaallergiám van, végünk, itt fogunk elpusztulni egy eldugott zabáldában! – vizionált azonnal a Pánikolós, s hisztérikusan rángatni kezdte a közös testet hátrafelé.

– Egyáltalán mi az, hogy „érzés”? Definiálnád pontosan a kérdésed nyelvtanát és a létezésbeli hátterét? – kérte számon a Kritikus a fiút, mereven nézve rá.

Szegény Higgadt hűségesen és kitartóan forgatta az egyetlen fejét balról jobbra, követve a megszólalókat, amíg majdnem beleszédült a mozgásba. Azt hitte, minden hibát ő követ el, és képtelen jól kérdezni. Amikor a Drámai fej hirtelen krokodilkönnyekkel sírva fakadt egy teljesen félreértett bók miatt, a fiú bűnbánóan hajtotta le a fejét:

– Sajnálom, nem akartalak megbántani benneteket!

– Na tessék! Azonnal gyanút fogtam! – csapott le a Cinikus. – Miért kérsz ilyen gyorsan bocsánatot? Biztosan egy másik, talán egy inkább hozzád való, háromfejű sárkánylány miatt van bűntudatod!

A helyzetet vizuálisan csak fokozta, hogy a fejek fizikailag is akadályozták egymást a heves vitában. A Gyakorlatias hirtelen balra rántotta a nyakát egy Illatos falat felé, miközben a Kritikus éppen jobbra hajolva a fiú arcjátékát tanulmányozta. A Romantikus és a Drámai közben egymást kerülgették a megdöbbentő hatás kedvéért. A hosszú, pikkelyes nyakak ekkor menthetetlenül és szorosan összegubancolódtak, pontosan úgy, mint egy zsebbe gyűrt fülhallgató zsinórja. Kaotikó egyetlen hatalmas, csomós, tehetetlen pikkelygolyóvá változott az asztal túloldalán. A fejek egymást harapdálva, füstölögve és sziszegve próbáltak kiszabadulni a saját testük fogságából, miközben Higgadt udvariasan a tányérját bámulta, nehogy kellemetlen helyzetbe hozza a hölgyet.

A harmadik randevún egy csendes, harmatos erdei tisztáson ültek, távol a Szirt-vidék zajától. A fák levelei halkan zizegtek, a fű puha volt, és Higgadt elérkezettnek látta az időt a közeledésre. Lassan, óvatosan kinyújtotta a karmát a kőpadon:

– Kaotikó... megfoghatom a mancsodat?

A sárkánylány belső parlamentjében ekkor végképp elszabadult a pokol. A kérdés olyan alkotmányos válságot idézett elő, amire nem voltak felkészülve. A fejek egymást túlkiabálva üvöltöztek a lány közös tudatában:

– Jogi precedenst, háromoldalú egyeztetést és írásos, pecséttel ellátott beleegyezési nyilatkozatot követelek! – kiáltott a Kritikus.

– Óh, elalélok a boldogságtól! Végre a fizikai kontaktus misztériuma! – sóhajtott a Romantikus, szorosan lehunyva a szemét.

– Pikkelygomba! Fertőzés! Halálos kórok a másik törzsből! Elkapunk valamit, és lekopik a bőrünk! – kapkodott levegő után a Pánikolós, rángatva a mancsot visszafelé.

– Le sem térdelt előttünk? Nem hozott áldozati kecskét? Ez felháborító tiszteletlenség a dinasztiánkkal szemben! – sértődött meg a Drámai, elfordulva.

A fejek olyan elképesztő intenzitással és hangerővel ordítoztak egymás fülébe, hogy a lány idegrendszere teljesen leblokkolt. A nyakai a stressztől görcsös, kemény csomóba rándultak, a szemei keresztbe álltak a belső hangzavartól. A túlterhelt rendszer végül felmondta a szolgálatot: a hét torokból egyszerre, koordinálatlanul tört ki az elfojtott ellentmondás és a tiszta düh.

A hirtelen belobbanó, gigantikus, hétágú tűzcsóva úgy lőtt ki belőle, mint egy meghibásodott, túlnyomásos katonai lángszóró. Akaratlanul is másodpercek alatt porrá és hamuvá égették a hangulatos erdei tisztás összes növényzetét, az évszázados fákat és még a kőpadokat is.

Higgadt kormos pofival, füstölgő szárnyakkal, szomorúan kullogott el a parázsló romok közül. Úgy érezte, az ő egyszerű, egyfejű, egysíkú világa édeskevés egy ilyen komplikált, sokrétű, modern nőhöz.

Napokig ült Higgadt bánatosan és magányosan a barlangjában, a hideg hamut rugdosva. Azonban a csendben, az egyetlen agysejtjében hirtelen szikrára lobbant a nagy igazság: egy ilyen kapcsolatban nem a hét fej különálló logikáját kell külön-külön kielégíteni, mert az matematikai és diplomáciai képtelenség. A közös nevező sokkal mélyebben van: a szívnél, ami a hét nyak alatt, egyetlen ritmusra dobban a testben.

A következő találkozóra Higgadt már egy kész, precíz tervvel érkezett vissza a Szirt-vidékre. Egyszerűen odalépett a feszült, védekező állásba merevedett, gyanakvó Kaotikóhoz. Nem szólt semmit, csak letett elé egy hatalmas, lapos kőtálat, amin gőzölgő, illatos, cukormázas fánkok tornyosultak – szándékosan pontosan hét darab. Majd mélyen, lassan végigpásztázva a lány mind a tizennégy szemébe nézett, és teljesen nyugodtan, meleg hangon így szólt:

– Tudom, hogy sokan vagytok. De én mind a hét verziódat pont ugyanannyira szeretem. A Cinikust azért, mert vigyáz ránk a gonosz világban. A Romantikust azért, mert hisz bennem, amikor én magam sem. A Kritikust pedig azért, mert okosabb, mint én valaha is leszek az egyetlen fejemmel. A Hiút a káprázatos szépségéért, a Drámait a mindent elsöprő szenvedélyéért, a Pánikolóst pedig azért, mert így végre van kit megvédenem a viharban... – ekkor elmosolyodott, és a legszélső fánkra mutatott: – ...és a Gyakorlatiasnak is jutott egy egész, szaftos fánk. Nem kell döntenetek közöttem. Én itt vagyok, és várok rátok. Mindegyikőtökre.

A hatás azonnali, drámai és elsöprő volt. A feszültség elszállt a levegőből.

– Hmmm, ez egyszerűen isteni! – hallgatott el azonnal a Gyakorlatias, mert a szája máris megtelt a meleg fánkkal, és elégedetten dorombolt, mint egy óriási macska.

– Nézzétek, a napfényben csillogó cukormáz kifejezetten jól áll az arcomnak, mint egy prémium, csillámos ajakfény! – álmélkodott a Hiú, a tál fényes felületében tükröződve.

– Óh, ez annyira, de annyira megható! Dalba kellene foglalni! – fakadt sírva a Romantikus, és apró, szív alakú, rózsaszín lángocskákat pöffentett a levegőbe.

– Stratégiailag és pszichológiailag hibátlan lépés. Megosztotta és leszerelte az ellenzéket – ismerte el elgondolkodva a Kritikus.

– Manipulatívan tökéletes, kilóra megvett minket ezzel a szénhidrátbombával... de működik – tette hozzá a Cinikus, és elmosolyodott.

A Drámai hirtelen nem talált semmilyen okot a sértődésre vagy a teátrális kirohanásra, így inkább csak büszkén kihúzta magát, mint egy királynő, a Pánikolós pedig teljesen megnyugodott, biztonságban érezve magát a fiú sziklaszilárd, megingathatatlan jelenlététől.

A hét hosszú nyak lassan, kecsesen és harmonikusan egymásra simult, elcsendesedve, mint egy gyönyörű, zöld selyem sál a fiú válla körül. A sárkánylány életében először tiszta, többszólamú, de tökéletesen összehangolt, tiszta akkordként, egyetlen közös akarattal szólalt meg:

– Igeeen!

Aki nem hiszi, járjon utána!

– Én megtettem. A barlangunk utca felé eső oldalába a kőbe ezt véstem bele:

„Nem az a fontos, hány feje van annak, akit szeretsz, hanem az, hogy a szereteted elég tágas legyen ahhoz, hogy mindegyik otthonra találjon benne.”