Elkámpicsorodva nézegető – madzag (Kaukázus)

Mestiából Usguliba turistaútvonalon is célt lehet érni. Két okból is a fordított irányú országúti nyomvonalat választottuk: az előre kiszámíthatatlan terepviszonyok miatt, és a bármikor bekövetkezhető, akár napokon át tartó heves esőzés miatt. A menetrend szerint közlekedő marsrutka menetjegy ára 13 euró. A Mestiából Kutaiszibe tartó út tavalyi tapasztalata alapján a helyiek a külföldiek által fizetett összeg negyedéért utazhatnak tömegközlekedéssel.

Nemcsak a tájat figyelte Kati, hanem az útvonal adottságait is. Ebből a szempontból egy fontos feltérképezni való adódott, hogy a félútnak számító Bogresi település előtt hegy magasodik (490 m szint). Mestia irányából kevésbé, Usguli felől kőkeményen emelkedik az országút. Ezt jó erősen a fejünkbe véstük, mert visszafelé teljes menetfelszereléssel és ivóvízzel felmálházva fogunk gyalogolni. Tavaly még nem, de idénre teljes hosszában elkészült az aszfaltcsík Usguliig: a vége felé két helyen a gyakori vízátfolyások miatt maradt a földút.

Megérkeztünk Európa legmagasabban lévő, állandóan lakott településére. Tengerszint feletti legmagasabb pontja 2200 méter. Egyesek vitatják, mondván, ez már Közép-Ázsia. A szlogen kitalálója alaposan átrajzolta a helyiek életcélját. Szerény lehetőségeikhez képest megpróbálnak élni az adó-dó lehetőséggel.

Usgulit hetven család lakhatja. A fiatalabb településrész indult fejlődésnek, mert csak egy-két ódon, beszakadt tetejű házikó emlékeztet a közelmúltra. A bakancsos turisták Mestiából Usguliba három nap alatt szoktak felérni, ezért a napi betevőn túl aligha férhet el tartalék a túrazsákban. A házi koszt ára európai. A netre kitett vacsora és reggeli fotója csalóka: bőségesnek látszik, de a gyakorlatban karcsú. A fejadag nem túrázóra lett kitalálva, hanem szobában, tévé előtt papucsban ücsörgő emberre. Ennek ellenére a pék lehúzta a redőnyt, a szobányi market tulajdonosa csak tartós élelmiszereket kínál – az igazi turistaszezon pár hónap. A helyiek őseiket követve továbbra is önfenntartásra rendezkedtek be: nagyobb bevásárlásra csak Mestiában nyílik lehetőség. A központi étteremnek számító Stumari vendéglőben a kötelező borravaló mértéke 20 százalék – elképesztő.

Nem csak a régi házak újulnak meg, hanem új szállások is épülnek európai színvonalon. Kevesebb pénzből kevesebbre telik, így a kerítések és a teraszok többsége toldozottfoltozott marad. Járdát ne keressen senki, csak földes gyalogút létezik. A közutak tele tehénlepénnyel, mint Georgia általunk megismert térségében bárhol. Elképesztően sok a szarvasmarha. Kontraszt. A Cinema hálózat termében minden nap délután ötször vetítik a Dede című grúz filmet. Az 1970-es évek férficentrikus világát ábrázolja az alkotás. Összegezve a modernizálódó településrészt, a megújulás mértéke és a régmúlt jelene felefele arányú. Ennek még az udvarokban gyakran látható autók sem mondanak ellent: Zsigulit vagy Ladát ne keressen senki se.

Usguli-Ófaluba palakövekből épített ősrégi gyalogos kőhíd vezet be. A 11–12. századi település a domb aljában helyezkedik el. Felfedezésére keskeny tehénszaros utcák a lehetőség – az utóbbira illene odafigyelnie a település vezetőségének. Tehát nem árt körültekintően lépkedni – erről a csinoska szandálját elkámpicsorodva nézegető fiatal japán nő sokat tudna mesélni (az utálatossá vált lábbelit a patakban mosta tisztára a barátja). A kis alapterületű, de emeletes palaházakon pirinkó ablakszemek. Minimális felújítás látható rajtuk: műanyagablakok. Mindegyik szván torony ép állapotú. Alapterületük 25 m2. Két-három emelet magasak lehetnek. Fölfelé karcsúsodnak. Nem látogatható egyik sem. Az Usguli-Ófalu különlegességét éppen ezek a házakhoz tartozó tornyok adják, látványban megőrizve a település ősiségét. Ember és háziállat számára, valamint az ellenség, netán a vérbosszú ellen, mentsvárként szolgáltak. Két lelakatolt görögkeleti kápolna, valamint egy nagyobbacska templom szolgálta és szolgálja a lelki béke üdvösségét: Lamaria-templom.

Az innen tíz kilométerre lévő sziklatorokból kiömlő víz évezredek óta folyamként élteti a környezetét. Partjára egykor emberek telepedtek. Falujuknak az Usguli nevet adták, a vízfolyásnak pedig az Engurit.

A vendégek számára fenntartott helyiségek tiszták voltak. A mindig pedánsan kinéző háziasszony szolgálatkészen állt a kérések teljesítéséhez. Ennek ellenére nem mindennapi élmények sodrában telt el az első éjszaka. Arra ébredtem, hogy rágcsáló motoz és szaladozik – nem látásom okán nem tudtam utánanézni a fennforgásnak. Felriadt Kati. Kezébe nyomtam a fejlámpát, de semmi látnivaló. Leesett az a bizonyos tantusz: a falban pele, egér, netán patkány motozhat. Reggel megvizsgáltam a falat, amelyet nem vályogból vagy téglából húztak fel, hanem farostlapból raktak. A bökkenő az volt, hogy a hang egyértelműen a fal síkja irányából hallatszott. Este megnyugodva hajtottam fejemet álomra, nem úgy a feleségem. Az éjszakai ébredést a heves zápor váltotta ki, fokozta a jégeső kopogása. Dallamnak megzendült az ég. Mindezzel nem lett volna semmilyen bajom sem, csak hát a következő napi úti cél a gleccserfolyó (patak) sziklatorka. A hegyekből levágtató ár, az utat beterítő sártenger – rossz ómen. Mindezek ellenére napsütéses reggelre ébredtünk.

Előző napi felderítőutunk tapasztalata alapján tisztában voltunk a nehezen járható terepszakaszig tartó úttal. A dombról a völgybe aláereszkedtünk – kerülgetve a szarvasmarhák által hátrahagyott bioaknákat. A völgyben, északi irányba haladva balról fák nélküli, de füves hegyek, jobbról pedig fenyves borította a lankát. Menetiránnyal szemben, túl a völgy végén, valahol a távolban, talán 50 kilométerre, a völgy szélességén jóval túlnyúlóan, havas hegyláncok vonulata. Egyetlen szépséghibájuk, hogy a csúcsokat szürke fellegek takarták. Így, Georgia legmagasabb hegye, az 5201 méteres Shakra sem volt látható teljes pompájában. Ennek ellenére, szikrázó napsütésben nem is olyan rossz panoráma. Mivel a falu, valamint a forrás között kavicsbánya működik, ezért az odáig tartó utat kavics és cement elegyével a billencsek számára járhatóvá tették. Sárnak se híre, se hamva. A teherautók viszont kissé bekavartak az idillbe. Semmi baj, félretesszük, mintha itt sem lennének.

Túl vagyunk a folyó melletti sóderbányán. Innentől kezdve a környezetet tekinthetjük érintetlen természetnek. Tőlünk jobbra hangosan zúg az Enguri. Nem bővizűsége miatt, hanem a köveken folyamatosan megtörő áramlás következtében: medrében jó, ha fél lábszárig érhet a víz. Né-hány terepjáró utasokkal zsúfolva halad el mellettünk, majd az érkező lovas turisták is elhagynak bennünket. Egyikükre sem irigykedtünk. Mi két lábon hódítjuk meg az elénk kerülő tájat. Balról egyre több vízbefolyás akasztotta meg a lépteinket. Egyiken kőről kőre ügyeskedve sikerült átjutni, míg a másiknál a hegy lankáján gázlót kellett keresni. Taposhattunk bokáig érő alkalmi tavacskákban is. Nem panaszkodhattunk egyhangúságra. A távolban, a folyó túlpartján apró pontként feltűnt a falutól nyolc kilométerre lévő vendéglő: nyitva 11–17 óra között. Addig és nem tovább lehet járművel vagy lóháton eljutni. Gyalogosan száz percbe telt nekünk. Indul a túra.

Sűrű fák között köves terepen nyomulva, leszakadt csapások tövében oldalaztunk. Vártuk a hátráltató körülmények javulását, hiába. Jobbra a vízfolyás felé kisebb lapos partszél következett. Felismerve a terepviszony adottságát, úgy határoztam, maradok. A nem létező nyomvonal nehézsége egyre csak fokozódni fog. Hadd menjen egyedül Kati. Ez az ő világa. Élvezze ki magát a köveken egyedül. Jó utat kívánva elbúcsúztunk egymástól. Egy laposabb kövön helyet foglaltam, de kényelmetlensége miatt idővel felálltam. Mint később a feleségemtől megtudhattam, a hangosan hömpölygő folyam felett észak felé eltekintve, a messzi távolban, a havas hegycsúcsok között, a Shakra is láthatóvá vált egy darabig – pazar élmény lehet a látó számára. Aki úgy gondolja, hogy idilli lehet a gleccserfolyó partján hosszasabban időzni, azt ki kell ábrándítanom. A víz csacsogása ebben az esetben nem fülbemászó dallam, hanem hosszútávon fület kimondottan bántó zaj. Vártamvártam Katira. Érdekes eredménnyel tért vissza hozzám úgy háromnegyed óra elteltével. Mint elmesélte, az ösvény innét kezdve jelzetlen. Vízmosásokon kell átkelni vagy átgázolni. Nagy kövekre kell felmászni, majd leugrani róla. A nem létező jelzéseket árgus szemekkel keresik a turisták. A büfétől a gleccsertorkolatig megadott 2,5 kilométer adat erősen kétséges, mert innét kilométernél többet ment előre, és onnan egy GPS adat szerint további két kilométer volt hátra még. Bár látótávolságon belül volt a sziklatoroktól, mégis visszafordult. Többen is így tettek. Úgy gondolta, nem ér annyit az egész. Nem hiányzik számára az előtte álló kihívás mindenáron való teljesítése, tisztában van ebbéli képességével. Inkább az élmény, mintsem a kínlódás. Ennek jegyében visszafelé a zsúfolt vendéglőben elszopogattunk egy üveg sört. A szállás felé tartva fekete felhők gyülekeztek a fejünk fölött, és hamarosan megzendült az ég. A vendégház tákolt teraszáról nézve, a szürke felhőbe szabálytalan alakú fekete felhő úszott be, majd fokozatosan szétterült benne. Itt és Mestiában is, külön program lehet a felhők mozgalmas és különleges világának megfigyelése.

A Kaukázus helyi vadvilága szegényes. Kétféle kisebb testű énekesmadarat és a hollót azonosítottam be. Az emlősök közül egy mókust sikerült megpillantani. Az Enguri völgyében és a mezőkön tücsökfélék ciripeltek. Hangjuk a hazai rokonaikéhoz hasonló, de azoktól ritmusban és hangszínben jelentősen eltér. Az állattartás alapfontosságú gazdálkodási forma errefelé. Lábasjószágok közül tyúk, kacsa és liba a választék. A sertések, a szarvasmarhák és a lovak magukat hajtják ki a legelőre, hogy estére jóllakottan hazatérhessenek. Kecskével, juhval és szamárral nem találkoztunk. Kóbor kutyával viszont gyakran. A házaknál többnyire keverékeket alkalmaznak portásnak. Egy német juhászra találtunk, annál több kaukázusi juhászkutyára. Ezek nagytestű állatok – félt is tőlük a feleségem. Az állattartás és a hosszú havas telek a gazdákat rákényszerítik a kaszálóra. Takarmányhoz máshonnan aligha juthatnának. Máskülönben is, nagyon is tájba illő a szénaboglya. Európai ember számára egyre nagyobb kuriózum. A jégeső kopogásával meghangosított éjszakát követően a szállásadó hölgy férje kaukázusi juhászkutyája kíséretében, lóháton kiügetett a kaszálóra. Hosszú botjának segítségével szurkálgatva vizsgálta a boglyák állapotát. Napnyugta előtt visszaérkezve leugrott a lováról, majd szemügyre vette az állat patáit. Este a nő feji a tehenet, reggel 7-kor pedig kiengedi a baromfikat. A ház mögött kőkád, amelybe csövön érkezik az Enguri vize. Lehet benne ruhát mosni, reggeli és ebéd után konyhai eszközöket mosogatni, kultúrnövényeket öntözni, állatokat itatni – ahogyan az ókorban tették eleink.

Utolsó nap délelőttjén a büféig vezető úttal párhuzamosan, a baloldali hegyen céltalan sétára indultunk Katival. Régen autóval jártak rajta, de azóta több helyen is teljesen leszakadt az út. A hegyoldalban tehéncsordák legelésztek, lovak nyargalásztak. Kissé távolabb a szarvasmarhákat lovas férfi hajtotta. A tegnap még bővizű vízátfolyások kiszáradva. Aljnövényzet kövér fű, feljebb elszórtan kisebb ligetes facsoportok. A völgy mélyéből felhallatszott az Enguri moraja. A levegő hőmérséklete kellemes volt, de a nap túlontúl hevesen tűzött. A liget árnyékában letelepedtünk. Ezúttal nem a testtelenség érzetével lepett meg a környezetbe való beleolvadás, hanem a teljességgel. Tökéletesen éreztem magam. Árnyékos helyre telepedtünk. A Repjegy 1 című kötet címlapjára szánt fotóról egyeztettünk.

Mint már említettem, távolra kiválóan lát a feleségem. Éppen észak felé fordulva ült. Így megláthatta, hogy a Kaukázus legmagasabb hegyvonulatai fölött kitisztult az ég. Hófedte szépségükben mutatkozott mind a tizenöt orom. Mire összepakoltunk, ismét szürke fellegek takarták a csúcsokat.