Elvetélt ötlet

A lefekvés előtti rutinszerű gyónás megtette a hatását: Pista arca kisimult. Mégis kiszáradt torokkal ébredt az éjszaka közepén. A parasztágy melletti éjjeliszekrényen álló vizeskancsóból öntött magának egy pohárral, kortyonként megitta, majd visszadőlt.

A hajnali derengés és a fák lombjainak halk zizegése csendesen fonta be a parókiát.

Reggel könnyed köszöntéssel lépett be a szobába a fiatal házvezetőnő.

– Ébresztő, Pista, ideje készülődni! Kivasaltam a kedvenc reverendádat, a szokott helyén találod. Tegnap este bekopogtatott a mészáros kisebbik fia egy megrakott kosárral. Átadta a család tiszteletét is.

– Mit hozott az a jó lélek? – kérdezte a pap, és a kolbász, a tepertő, meg a szalonna hallatán reflexszerűen keresztet vetett. – Istennek legyen hála érte! – mondta, és lábával nagy nehezen beletalált a papucsába.

Az étkezőasztalnál is elégedettség töltötte el. „Megint szép napunk lesz” – nyugtázta, és amint elment a házvezetőnő mellett, megsimogatta a nő feszes fenekét.

A nyitott ablakon át hűvös szél rezzentette meg a függönyt.

– Ne bomolj, Pista! – szólt rá a nő pajkosan, de halkan. – Inkább a szószékre gondolj, meg a híveidre!

„Hát igen – vetett számot a valósággal a plébános –, az embereknek tudniuk kell a helyüket.”

A szószék magassága azonban egyre jobban megviselte. A napi lépcsőzések szép lassan megkoptatták az ízületeit, a térdelés és a felállás rutinja sanyargatta a testét. „Ezt mérte rám a Teremtő” – gondolta, és átszellemült arccal keresztet vetett. Nagyot sóhajtott, majd elindult igét hirdetni az őszi napfényben fürdő templom felé, ahol a porfelhőben táncoló fénysugarak némán világították meg a teret.

Később a szűcs lépett be a paplak ajtaján. Az ő tekintetét sem kerülhette el a csinos házvezetőnő, de a tisztes erkölcs miatt csak legeltethette rajta a szemét.

– A tisztelendő úrnak hoztam egy meleg bekecset a derékfájására – mondta, és a tekintetét Zsuzsannán felejtette. – A csomagba tettem egy pár női bundás kesztyűt is.

– Isten fizesse meg a jóságát, szűcs uram – mondta a házvezetőnő hálás mosollyal.

Este a szobájában aprólékosan készülődött Zsuzsanna. Hosszasan nézte magát a tükörben, majd átosont a folyosón, és bekopogtatott Pista ajtaján.

Odakint a teliholdat már komor felhőpaplan takarta el.

– Ki az? – kérdezte a pap félhangosan.

– Csak én – búgta a nő az ajtó mögül.

– Gyere be, már vártalak.

A titkos találkozás vágya és a tiltott gyümölcs íze gyorsan elmosta a bűntudatot. A cölibátus terhét nyögő pap a nő ölelésében keresett menedéket. Később, amikor Zsuzsanna már csendesen aludt a saját szobájában, Pista a megszokott záróaktussal búcsúzott a naptól: napi bűneit sietősen meggyónta a sötétben, és a bűnbocsánat hamis nyugalmával hajtotta álomra a fejét.

Zsuzsanna a faluból kigördülő kocsin ült az útipoggyászával. Sokadik alkalommal indult el a falu népe előtt egyhetes pihenésnek mondott útjára. A szekér ritmikus zötykölődése mély belső rágódásra késztette. Lelkében fojtogató ellentmondás feszült: a titkos éjszakák emléke egyszerre jelentette számára az örömöt és a megsemmisítő bűntudatot. Miközben a kerekek sáros zaja ütemesen törte meg a csendet, a nő képtelen volt szabadulni tettei súlyától. A boldogság pillanatnyi íze még ott volt az ajkán, de a hazugság már súlyos kőként nehezedett a mellkasára.

Nagyot döccenve megálltak. Felnézett: megérkeztek a kisváros fogadója elé. Szokása szerint itt csak egy napot időzött, majd megint kocsira szállt. A távoli falu legutolsó, sivár házához hajtatott. A puszta tájon a szikár fák ágai vádló ujjakként meredtek az égre. Bekopogtatott az ajtón.

– Már vártalak – fogadta egy nyugtalan tekintetű nő. Az érkezőt egy rozoga székre mutatva hellyel kínálta, és szótlanul bevárták az éjszakát.

– Menj be a szobába, feküdj fel a lócára – mondta a javasasszony érzéketlen hangon. – Addig felteszem a vizet.

Nem kérdezett semmit a falu papjáról, sem a bűnről, sem a lelkiismeretről. Számára ez nem szentségtörés volt, hanem megszokott, rideg üzlet, amit hideg közönyével már számtalanszor lebonyolított. Zsuzsanna rettegő tekintete és a parókiáról hozott, csengő ezüstök egyformán hidegen hagyták.

Amikor reggel a viskó ajtaján kitámolygott a sápadt, megtört Zsuzsanna, a hajnali fényben egy újabb kioltott élet titka maradt a falak mögött. Egy volt a sok közül. A falu szélén szekér várta. Útban hazafelé pár napra megpihent a fogadóban, hogy összeszedje az erejét.

A falusi paplak ebédlőjében azóta számtalanszor lecserélődött a fali naptár. Az ágyból jóformán csak a kötelező teendőire kelt ki a viaszarcúvá aszalódott Pista. Az évek alatt Zsuzsanna is megöregedett; megtörten, fekete ruhában, mint egy gyászoló özvegy végezte a dolgát a ház körül. A plébános számolatlanul hányta magára a keresztet, készülve a végső számadásra. Végül lomhán meglódult a templom nagyharangja, jelezve, hogy földi élete véget ért.

A hatalmas, tiszta ragyogással tündöklő kapu elé megérkezve Pista sürgetően megrángatta a harang kötelét. Szorongva várakozott. Halkan nyílt a kiskapu ablaka, és kinézett rajta Péter.

– Hogyan hívnak, Isten gyermeke? – kérdezte, majd feljegyezte a nevet, és szó nélkül becsukta a kémlelőnyílást.

A fojtogató, süket csendben hosszú idő telt el. Odabent Péter homloka redőkbe szaladt, ahogy a földi cselekedetek súlyos köteteit bogarászta. Csak ült, meg sem moccant. Hosszas tépelődés után felállt, és nagyot sóhajtva elindult a belső udvar felé.

Odakint Pista térde meg-megroggyant a hirtelen rászakadó, láthatatlan súly alatt. Nyelvével kiszáradt szája szélét nyalogatta, a feszültség szinte tapinthatóvá vált a kapu előtt.

A hatalmas, boltíves kapu egyszer csak belső morajlással kitárult. A vakító fényességben azonban nem a megnyugvás, hanem a Mindenható mindent látó, tiszta és félelmetes jelenléte öltött formát. És a fény közepén ott lebegett nyolc apró, szárnyas gyermekalak. A látvány erejétől Pista zihálva a porba rogyott. Szeme elkerekedett, a hangja elakadt a torkában.

– Pista – szólalt meg a Mindenható, és a hang egyszerre dörgött a mindenségben és suttogott a pap fülében. – Keresed a helyed az én házamban?

– Uram... – dadogta a pap, kezével takarva el a szemét a vakító tisztaság elől. – A te nevedben jártam el. A te igédet hirdettem... Minden este meggyóntam a bűneimet! Megkaptam a feloldozást!

– A szószéked magas volt, Pista, de a szíved a föld porában maradt – dörögte a hang. – Azt hitted, a szavak tisztára mossák a tetteket? A reverenda oltalma alatt nyolc születendő életet áldoztál fel a javasasszonynál, csak hogy elfedd a gyarlóságodat, és megőrizd a tekintélyedet.

– A törvény... a falu szeme... – zokogott Pista, arccal a márványpadlóhoz tapadva.

– De a lelkeket nem féltetted. Nézz fel rájuk!

Pista lassan megemelte a fejét. A nyolc kisgyermek némán lebegett a fényben, arcukról mérhetetlen, időtlen szomorúság áradt.

– Kedveseim – fordult feléjük a Teremtő. – A földi világból érkezett ide Pista pap, bebocsátásért esdekel. Ha valamelyikőtök megengesztelődött iránta, lépjen vissza a kapun belülre.

A nyolc alak mozdulatlan maradt. Senki sem moccant. Azután a legkisebb egy lépést tett előre, és egyetlen tiszta könnye a porban térdelő pap kezére hullott. Ebben a pillanatban a nyolc gyermekalak lassan feloldódott a fényben, és visszatértek a világmindenség örök körforgásába.

Pista zokogva omlott magába, tudva, hogy az üdvözítő kapu zárva marad előtte. Ekkor a Mindenható hangja utoljára még felhangzott, békés, de visszavonhatatlan határozottsággal:

– A kapu zárva van, Pista, az utad nem ért véget. Fordulj vissza. Zsuzsanna ott vár rád odakint, a szürkeségben. Indulj.

A hatalmas kapu súlyos döccenéssel zárult be Pista mögött. A mindent átható, meleg fény elenyészett, helyét átvette a kietlen, hideg félhomály. A semmi szélén állt, ahol nem volt sem ég, sem föld, csak a lelkiismeret fojtogató csendje.

Ekkor léptek zaja törte meg a némaságot. Az oszló köd mögül egy fekete kendős, megtört női alak közeledett feléje. Zsuzsanna volt az. Arcát mély barázdák szántották, szemei tompák voltak, de a felismerés pillanatában a tekintetük találkozott.

– Te is itt vagy? – suttogta a nő megkeseredetten.

– Nem engedtek be – Pista hangja megtört a sírástól. – Mindent tudnak. A szószéket... a gyónásokat... a várost... A magzatokat, Zsuzsanna. Mind a nyolcat.

Az idős nő teste megrándult, mintha ostorcsapás érte volna. Két kezét az arcára szorította, és torokhangú, állati zokogás tört fel belőle. Pista odalépett hozzá. Az egykori büszke, méltóságos pap térdre rogyott Zsuzsanna előtt, átkulcsolta a derekát, és arcát a nő kopott, fekete ruhájába temette.

– Én voltam a gyáva – zokogta a férfi. – Én küldtelek oda. A nevemért, a látszatért...

– Közösen tettük – mondta Zsuzsanna, és reszkető, munkában megkérgesedett kezét a pap őszülő fejére tette. – Mi zártuk ki magunkat a fényből.

Az idős nő megfogta a férfi karját, és maga mellé emelte. Egymás mellett álltak a kietlen szürkeségben. Az oszló, sűrű köd mögött egy köves, meredek út sejlett fel előttük. Nem szóltak többet. Pista kinyújtotta a kezét, és Zsuzsanna elfogadta azt. Elindultak a vezeklés útja felé, vállukra véve a nyolc meg nem született élet súlyos terhét.