Ez a közösségi tér – Juanita (Peru)

Az Andok hegyláncain keresztül Punóba tartunk, a perui folklór Titicaca-tó parti fővárosába. Az inka legenda szerint ez a tó a bölcsője az inkacsászárság két alapítójának, Manco Cápacnak és Mama Ocllónak. Megérkezésünk után hajókirándulásra indulunk a totoranádból készült Uros-szigetekre. Odáig 300 kilométer a távolság. A hosszas gurulás alatt lesz mit látni, de másra is jut idő. Az út első fele a felkészületlen utazót csalódással töltheti el. A világ legszárazabb területének északi peremén, az Atacama-sivatag perui végében szeljük át a tájat. Chile északi részétől 100-150 kilométerre, egyre magasabbra törünk. Csupasz kőhegyek, közel és távol növénynek nincs nyoma. Ez is az Andok, tökéletes ellentéte az Amazonas felé eső részének. Még kalyibának sem nevezhető lak az út mentén. Akár családok is élhetnek benne, helyesebben, céltalanul tengődnek.

Ennek kapcsán essen pár szó a perui oktatásról. Anyanyelvi szinten a világ legnagyobb közössége. Egészen pontosan harminckét ország hivatalos nyelve. Nincs tankötelezettség. Az első hat osztályt a diákok többsége elvégzi. A további hat évfolyamról már sokan kimaradnak, lemorzsolódnak. Ez a peremterületeken élő gyermekekre jellemző. Az Amazonas vidékén a diákokat a közösség csónakon szállítja az iskolába: alapoktatás, hitoktatás, természettudományi ismeretek. Utazásunk során feltűnt, hogy az óvodák és iskolák külsőre kifogástalan állapotúak, úgyszintén a közösségi épületek. Hogy az országos főútvonalaktól távolabb eső jóléti intézményekre is igaz-e, kérdéses. Létezik állami egyetem, de egyre több a különböző szintű magánoktatási intézmény. A hátrányos helyzetű országrészekben élő indiánok és félvérek aluliskolázottak. A nyomorból való kitörés számukra szinte lehetetlen. Az 1940-es években sokan elmentek szerencsét próbálni Limába és környékére. Élelemért és lakhatásért gazdag családokhoz álltak be szolgálni. Munkájukért fizetést nem kértek. A baj a családalapítással kezdődött, mert nem volt hol lakniuk. Ebből jelentős feszültség keletkezett. Ezzel elkezdődött az indiánok városokba áramlása, általa a kisebb települések elnéptelenedése.

Időközben jelentősen megváltozott a környezet arculata. A kőtájat kaktuszok színesítik. A szárazságtűrő növényeken túl sárga aljnövényzet világlik elő. A némileg csapadékosabbá váló éghajlat következtében megduplázódott a kalyibák száma. Közelükben kiterített száradó ruhákat lenget a szél. Az útszélében céltalanul tartózkodó emberek tekintete továbbra is tompa. Spanyol szokást követve, reggelijüket házon kívül fogyasztják el a tehetősebb lyukas zsebűek. Az útszéli Lacikonyha kapcsán nem kell világmegváltó dologra gondolni. Négykerekű kézikocsi, rajta lábasban kávé, némi harapnivaló. Hevenyészett lóca és asztal a luxus. Ez a közösségi tér. Filmbeillő jelenet, de itt ez a valóság. Bal kézre feltűnik az Arequipa–Puno–Cuzco vasútvonal. Arequipából javarészt élelmiszert szállítanak, a hegyekből jellemzően ásványi érceket. Hetente egy alkalommal közlekedik turistavonat. A tömegközlekedés megteremtése helyi családok, közösségek összefogásán alapszik. Erre a célra olyan buszt szereznek be, amelyre telik pénztárcájukból. A személyszállításra zónákra kapnak engedélyt az elöljáróságoktól. Félúton lehetünk. Az időjárás szempontjából vízválasztó helyhez érkeztünk. Az aszfaltcsík mellett folyam jelent meg. Nem messze tó, benne pelikánok. A táj fokozatosan kizöldült. Közelben és távolban láma- és vikunyacsordák legelésznek. Lefékez a sofőr. Fenn vagyunk a tetőn. 4528 méter magasan időzünk. A húszszemélyes busz mellett állok. A magasság miatt fejemben bizonytalanságot érzek. A járműtől nem mozdulok, Kati viszont elindul a vízimadarakat fotózni.

Az életre kelt táj magával hozza az egyre népesebb falvakat, melyekben az útközben látott kalyibákhoz képest valamennyivel módosabban tengetik napjaikat a falubeliek. Új színfolt az állami finanszírozású, színes egyenbudi. A település köztisztaságára ügyelni kell. De a szétdobált szemét ellen itt még nem találták fel az ellenszert. Állítsuk párhuzamba a kecsuák életlehetőségét a spanyol hódítók utódaiéval. Pizarro és társai jellemzően szegény, nincstelen földönfutók vagy a törvény elől menekülő gazemberek voltak. A jólét reményében keltek útra. Az új világ felfedezéséhez, meghódításához pápai áldásra is szükség volt. Megkapták. Utódaik a perui őslakosoknál jóval magasabb életszínvonalon élnek a nagyvárosokban. Újonnan átadott egérúton megérkezünk a Titicaca-tóhoz, elkerülve Puno belvárosának csúcsforgalmát.

Kishajóval indulunk tovább az inkamitológia hegyekkel körbevett bölcsőjéhez, amely 220 kilométer hosszú és 75 kilométer széles. Hiedelemviláguk szerint a ma Bolíviához tartozó vízfelület egyik sziklájából keltek életre az inka ősök (az inka uralkodói cím volt, mint például király, császár). Alapvetően már ekkor eldőlt a még alig-alig létező birodalom sorsa, mert az uralkodói családon belüli szaporodás törvénybe iktatott szabálya szerint a fiúnak a lánytestvérét kellett feleségül vennie. Ez a vérfertőzés miatt az uralkodói család fokozatos degenerálódásához vezetett volna. A spanyolok a megjelenésükkel ezt a lehetőséget kilőtték. A túlontúl véreskezű hódítók elől a Titicaca-tóra menekültek a kecsuák, ahol mentsvárra találtak. A vízi életmód fokozatosan kialakult. Mivel a középkorú házigazda mezítlábasan fogadott minket, ezért én is követtem példáját. A napsütötte totoranád nem volt hideg annak ellenére sem, hogy a többiek kissé fáztak felöltözve. Késő délutánra járt az idő, éjszaka fagy. Ma már nem eszik olyan forrón a kását, mint egykor. Manapság mintegy kétezren laknak úszószigeteken, melyek ténylegesen nem úsznak, hanem lebegnek, mert totoranádból készített kötéllel a mederaljhoz rögzítették őket. Ahol vendégül láttak minket, húszan laktak. Az államtól akkor kapnak anyagi támogatást, ha közülük néhányan egymást váltva ugyan, de folyamatosan a szigeten tartózkodnak. A többiek estére szállásra a partra vonulhatnak. Ez a továbblépés, a fejlődés első pillanata. A lebegő szigeten élők arcáról sok mindent nem lehetett leolvasni. Ez is egy világvége hely. Aki egyet legyint a turistafolklór kapcsán, szerintem nincs igaza. Olyan autentikus környezet ez, ahol évszázadokon át a maival szinte teljesen megegyező körülmények között nőttek fel generációk. Halásztak, vadásztak, ettek, ittak, párosodtak és szaporodtak, köszönték szépen, jól érezték magukat. Ők még ma is a természet népe. Úszószigeteik negyven évig bírják. A szüleiket idővel elhagyják a fiatalok. Ha maradnak, összefogással új szigetet építenek maguknak. Sokat elárul róluk, hogy porontyaiknak békaporontyból készítenek levest, mert hitük szerint jótékony hatással van a baba agyi fejlődésére. A talpraesett és mobiltelefont használó családfő részletesen mesélt az úszósziget elkészítéséről, karbantartásáról, a létfenntartásról, a családon belüli hierarchiáról, a szokásokról, az iskoláztatásról, valamint a közösségi viszonyokról.

A nádkunyhókban is szétnézhettünk. Közben a nagymama szőttest készített, az anyuka ölében egyéves, talpig népviseletbe öltöztetett babája pislogott, körülöttük tizenéves lányuk sertepertélt. Az ismertető után a család egybeterelődött. Körbetáncolva népdalt, majd a perui himnuszt énekelték. A legvégén az általuk készített termékekből lehetett vásárolni. Szokásomtól eltérően díszpárnára való szőttes megvásárlására biztattam a feleségemet.

Az inkák meggyőződése szerint a „világ köldökébe”, Cuzcóba tartunk. A völgyön vezető 350 kilométer hosszú út unalommentesen fog eltelni. Latin-Amerika legjelentősebb csempészvárosa, a negyedmilliós Hujaka felé tartunk. Közel a bolíviai határ. A túloldalon élő latinok Dél-Amerika legszegényebb népe. Nem véletlenül virágzik a feketekereskedelem. Ami mozdítható, és fizetőképes kereslet mutatkozik rá Peruban, máris kapható. Bögrecsárda étel és italkínálattal állnak a kamionosok rendelkezésére a helyiek. A város, Puno ellenében, hosszú vajúdást követően légikikötőhöz jutott. A megélhetés szempontjából a környéken meghatározó jelentőségű a bányászat. Végtelenségig kizsigerelik a kemény fizikai munkát végző embereket, akik jobban tartanak a szakszervezettől, mint az őket rabszolgasorsban tartó bányatulajdonosoktól. Az alig pénz mégis csak több a semminél.

A buszablakon kinézve továbbra is lehangoló a látvány. A földből alapozás nélkül nőnek ki a házak. Bejáratuk magassága megegyezik a talajszinttel. Silány minőségűek, vakolatlanok. A falusi piacon lámatrágyát árulnak tüzelőnek. Jut eszembe róla. Sok évtizedes a történet. Az idegenforgalom fellendítése céljából angol gőzhajót vásárolt egy nagyokos. Londonból a Titicaca-tóhoz fő alkotórészeire szedve szállították, ahol összeszerelték. Ekkor ötlött eszébe az illetőnek, hogy se fa, se szén. Lámatrágya viszont bőven akadt. Messzire ellátszó füstöt nem eregetett tőle a gőzös kéménye. Befuccsolt a világmegváltónak gondolt terv. Ma parti hajóként szolgál. Az országút mindkét oldalán túl kopár hegyek. Kietlen tájon gurulunk. A magasban előttünk keresztben pár éve elkészült közúti híd. Soha nem fogják átadni. Félő, ha leszállna rá a kondor, összeomlana. Merő csontkollekciók a kóbor kutyák és a szarvasmarhák. Utóbbiaknak nincs mit legelniük, az ebek legfeljebb egymást harapdálhatnák. Pár kilométer távolságban elhaladtunk a pre-inka település, Szirusztáni mellett. Az uralkodó inkahercegnőt vett feleségül. A két nép között barátság szövődött (kolja kultúra). Jelentős temetkezési hellyé vált a település. A fennsíkon henger alakú fejedelmi sírhelyek. Több száz éves időkapu is várja a múlt iránt érdeklődőket. Aki átlép rajta, eljut a jövőbe – tartja a hiedelem. Sokan hiszik még ma is. Zarándok és szakrális hely vált belőle.