Faágszerűen szétágaznak – egybeterelt nyáj (Barcelona)

Casa Mila (La Pedrera). Az öt emelet magas sarokházat néhány skiccel, vázlattal tervezte Gaudí. 1905–1910 között épült. Gazdag textilkereskedő volt a feleség, az ő megbízásából és pénzéből valósulhatott meg a komplex épület. Az első szintet lakta a Mila házaspár. A legfelső szinten lévő hatalmas alapterületű ingatlan, a felette húzódó padlástér, valamint a tetőtér ma már múzeum. A lépcsőház itt is keskeny, de lifttel is lehet közlekedni. Hosszanti kialakítású a múzeumlakás. Tucatnyi szobája is lehet. Padlója csempézett. A mennyezet fából és kerámiából kirakva. Tágas nappali, háló vendég és munkaszobák. A gyermekszoba ajtófélfája faragott. Másutt ajtólapban faragott fakép. Tágas konyha. A fürdőszobában gyermeknek fémkád, de akad felnőttnek való is. A meleg vizet gázbojler szolgáltatta. A vízöblítéses vécé mellett bidé. Nem maradhatott el a cselédszoba sem. Mindezek mélyreható benyomást nem tettek ránk, de általa rálátásunk nyílhatott a dúsgazdag családok 20. század elejei életterére. A padlástér sima közlekedőútként szolgálta a tetőtérre való kijutást.

Odafent mint katonák álltak őrt a Gaudí specifikus kémények (kéményszobrok), és vigyázták az épületet. Az egymást rendszertelen összevisszaságban követő tetőtéri lépcsőzet kéménytől kéményig vezet: koordinációs gyakorlatra minden járóképes ember számára kiváló terep. Különböző színű mozaikcsempékkel borították az egymástól eltérő nagyságú kéményszobrok arcát.

A Katalán tértől a La Rambla sétányon 1200 méter hosszan a tengerpart felé tartunk. Kétoldalt padok, örökzöldek. Az ilyen helyen megszokott árusok kavalkádjának hangulatával kiegészülve. A feketézőkre jellemző, hogy a földre leterített portékával teli vászon négy sarkára fület varrnak, amelyeket szükség esetén egy mozdulattal batyuvá összerántanak, és már szaladnak is a sípjába fújó rendőr elől. Néhány kéregető elénk perdült, köztük egy szakadt harmincas hazánkfia is. A járókelők jelentős részét helybelinek gondoltuk. Az egyértelműen külföldiek közül a japánok állhattak fel a jelképes dobogó legfelső fokára.

A vízparthoz közeledve az árusoktól a vendéglősök vették át a promenád gazdasági egyeduralmát. A térkövezett sétány végében, magas talapzaton álló, összességében 66 méter magas Kolumbusz-szobor. Aljában fekete kőoroszlánok. Odafentről pazar rálátás a Földközitengerre, és a legkülönbözőbb kategóriájú vízi járműveket magukba fogadó kikötőkre. A toronytól sétatávolságban két strand. A szárazföldről pontonhíd vezet be a vélhetőleg félszigetre épített bevásárlóközponthoz, valamint a mögötte lévő vendéglátóegységekhez. A vízen két szobor, melyek acélkötéllel rugalmasan kapcsolódnak az öbölfenékhez. Tettünk egy kört a félszigetnek gondolt területen, aztán visszafelé indultunk a sétányon, amely alatt kéregvasútként közlekedik a városi metró. Baloldalt hangos utcaszínház csalt közelebb magához. A deszkákon három hölgy hívta fel magára a figyelmet. Hallgatva a produkciót, nem botcsinálta csepűrágóknak gondoltam őket. Ennek ellenére csak tucatnyi ember jelentette a publikumot. Közelben a néprajzi múzeumféle, udvarában 34 méter magas középkori ruhákban bábok. Az anyukája mellett álló kétéves kislány kitágult szemekkel nézte a figurákat, talán valódinak hihette azokat: öröm lehet gyereknek lenni.

Térjünk be a Sagrada Família udvarába, amelyre csak csomagellenőrzést követően kerülhetett sor. A főépület elé lépcsőn lehet feljutni. Odafent két makett. Egyikük az elkészült épületet tükrözi vissza, a másik a véglegeset mutatja. Ez utóbbinak megvalósulását nehezíti, hogy a még szükségessé váló terület egy részét lakóház foglalja el. A hatalmas bejárati kapu előtt állunk, de nem mozdul a lábunk – ezzel mások is így vannak. Annyira elképzelhetetlenül gazdagon díszített a homlokzat és a tornyok, hogy órákon át lehetne újabb apró gyöngyszemeket felfedezni rajtuk. A természetet megfigyelve és azt egyszerűbb vonalakkal visszaadva rajzolódtak meg a szobrok tervrajzai. Minden egyes figura és faragvány egyedi. A képábrázolások jellemzően a bibliai kort hozzák vissza: a szamáron utazó nő kezében kisded; hátán leölt birkát cipelő férfi; egyik kezében csecsemőt tartó katona, a másikban gyilkos kard, és a mozduló alkart lefogó kétségbeesett anya. Az építész személyes spiritualitása nagy hatással volt a tervezésre. Emellett arra is ügyelt, hogy az épületegyüttes megfeleljen funkciójának. A bejárathoz nem lépcső vezet fel, hanem a természetes altalaj egyenetlenségét visszaadó kemény burkolatú felület: mintha egy földhányás tetejébe kellene felmenni. A templom egyik kapujának a szabad tér felé eső felületéből több centiméter magasan betűk emelkednek ki, amelyekből értelmes szóvá a „Jesus” áll össze. A másik kapu kovácsoltvas. Motívumai: zöld levelek, csiga, szkarabeusz, katica – ezek fémdíszítések. Összesen tizenegy kapu készült el eddig.

A csarnokba belépve a monumentalitás biztosan megérint mindenkit. Teljes alapterülete 5400 m2. Belső magassága terenként eltérő: 30, 45, 60 és 75 méter. A belső falak szürkék, de mondhatjuk úgy is, hogy itt minden telibe szürke. Szerencsés esetben a kis méretű ablakokon át bejutó napfény a színes üvegek hatására a nagy szürkeséget a szivárvány vidám színeivel átfesti. Ellenkező esetben a belsőtérre rátelepedik a komor szürkeség. Erre intő jelként figyelmeztet az emelet magasában megbúvó fekete emberforma alak, akinek kockafeje arctalan. A csarnokot hat méter körkerületű, fatörzseket megidéző, egymást nem szabályszerűen követő márványoszlopok törik meg. Mielőtt elérnék a mennyezetet, előtte egymástól megint eltérő módon, az oszlopok faág szerűen szétágaznak a síkot nem ismerő mennyezet irányába, amelybe legvégül belenőnek. Az oldalfalak magasában karzat vezet körbe, nem látogatható. A csarnok közepén templomi padsor. Egyrészt hivatott szolgálni a bennünket érő hatások magunkba fogadását, másrészt az egész és fél órakor hangfalból felhangzó, furamód tompa hangzású orgonajáték befogadását – rossz volt hallgatni.

Passio-torony. A két régi torony felkeresése előtt a hátizsákokat csomagmegőrző automatába kell tenni, további várakozást követően liftbe kell szállni. Túlzsúfoltságba torkolló kirándulás vár a kupolába szóló jegy boldog tulajdonosára. A két torony között összekötőhídon kell átsétálni. Odafentről kilátás a városra és az újonnan épülő tornyokra. Lefelé méternél keskenyebb, néhol a külső oldalon kapaszkodásra alkalmas korláttal kiegészített csigalépcső vezet le a sokemeletnyi mélységbe. Visszaérkező feleségem a tömeg miatt élvezhetetlen útról számolt be: engem a fehér bot miatt nem engedtek fel.

Kilépve a csarnokból és belépve a Gaudí múzeumba: az építész életének fontosabb állomásai fotókon láthatók, valamint megemlékeznek a két régi torony építéséről is. A szobrok és a kőből faragott díszítések miatt kívülről látványosabb az épületegyüttes.

A Sagradától a Güell parkhoz igyekeztünk. Gyomrunk kedvéért betértünk a helyiek körében népszerű pékségbe. Aki a kiválasztott portékáért készpénzzel szeretne fizetni, annak előbb a pénzautomatához kell járulnia, és a képernyőn megjelenő összeget be kell dobnia. Utána visszaballaghat a pultos kisasszonyhoz a finomságért. A kártyával fizető a pultnál mindent egyszerre lerendezhet. Ropogós bagettet harapva és erős kávét szürcsölgetve a Katalónia téren egy euróért vásárolt nagy méretű térképen megnéztük, hogy a két lehetséges útvonal közül melyiket válasszuk. A belső területek megismerése miatt a kisebb forgalmú utcákon vágtunk neki.

Errefelé is hibátlan homlokzatú lakóházak között, folyamatosan emelkedő járdán igyekeztünk. Kisebb terecske közepén újságosbódé, pultra kitett tucatnyi lappal. A soron következő főút kétszer háromsávos. Pár perc, és a létesítmény főbejárata előtt álltunk.

1900–1914 között épült a Güell park. Az előzetes elképzelés szerint a dombos területen hatvan lakóházat terveztek felhúzni, kettő valósult meg belőle. A főbejáraton túljutva, külső megjelenésükben két mézeskalács házikóra emlékeztető épület. Mesébe illő látványvilág. Továbbsétálva hatalmas alapterületű terasz alá érkeztünk, amelyet mintegy ötven terméskőből kifaragott, és enyhén megdöntött oszloperdő támasztott alá. Tetejére lépcsőn lehetett feljutni. A terület ékessége a rajta kígyóvonalban körbefutó, színes mozaikcsempékkel kirakott padsor. Mindenki rá szeretett volna ülni. Kisebb keresgélés után két szabad hely kínálkozott. Negyedórányi átélést követően megpihenve és felfrissülve keltünk útra.

Megérkeztünk az általam csak „részeg” árkádsornak elnevezett kreációhoz. A domboldalba hosszantian vájatot marhattak bele vagy eleve ilyen volt. Nyitott oldala felől a vájat tetejét faragott dőlt oszlopok több tíz méter hosszan megtámasztották. Túlsó végében iskolaudvar. A zsibongó gyermekek szertelen hangulata mindig élményszámba megy nálam. A botanikus kert gyalogosan bebarangolható. Tetejébe sétaút vezet fel. A magaslaton terméskőből emelt kör alakú parányi várimitáció. Rajta három kőkereszt feszít. Innen körpanoráma tárul a városra, és a tengerre is. Az itt-ott elágazó sétautakon haladva kedvünkre szétnézhettünk a kert egész területén. Örökzöldek, virágzó fák, bokrok. Balkonszerű kilátópontnál kőpad. Tavasszal szemnyugtató környezet. Ezt tudhatta Gaudí is, mert 1906-tól, a villamosbalesetet követő haláláig, húsz éven át itt lakott. A park legemblematikusabb szobra az apró színes csempékből megépített, fentről lefelé irányba nyitott szájjal futó sárkánygyík.

Nem szabad megfeledkezni róla, hogy a centrumból erre tartó menetrend szerint közlekedő buszjáratot, a helyiek kérésének megfelelően, a Google törölte a Mapsjából. Kívánságukat az állandó zsúfoltsággal indokolták a katalánok. Ahelyett, hogy sűrítették volna a járatot vagy a park bejáratáig emelt díjas célbuszt indítottak volna a város közlekedéséért felelős vezetői, inkább keresztbe tettek a turistáknak.

Többször is elhaladtunk a szabad fordításban földrajzi iskola épülete előtt, de Katinak csak sokadik alkalommal tűntek fel az udvarban lévő sok méter magas középkori ruházatú csempearcú bábok. Ezek a figurák ábrázatuk kialakításában erősen hasonlítottak Gaudí alkotásaira.

Güell-palota. Az alagsorban kapott helyet a technikai forradalom megjelenésére utaló istálló és az automobil parkoló kettőse. A lakások belső terei hosszantian húzódtak. A szobák jellemző tárgyi kellékei a márványkandallók és a korabeli bútorok voltak – de lényegében üresen tátongtak. Az igazi érdekesség itt is a tetőn várt ránk. A főkémény tetejében vasbika, sárkányfarokféle díszítéssel. A kéményszobrok mindegyike egyedi alkotás. Az épülettel szemben lévő lakóházra további három emeletet húztak fel hotel céljából. Maradva a mi épületünknél, ezt is a Gaudíra jellemző kéményszobrok tették különlegessé. Azok nélkül – szerintem – kategóriájában tucatháznak számítana.

Kívánságlistánkban legvégül ott szerepelt a diadalív és a közelében lévő közkedvelt pihenőkert, a Ciutadella park. A felújítás alatt álló diadalívtől – az 1888-as világkiállításra épült – pálmafás korzó vezetett a közparkig, ahol megtalálható a Zoológiai múzeum és az állatkert is, mamutszobor utalással. A terület simán elmenne botanikus kertnek is, mert összességében a természetet idézi meg széles sétautak és padok kényelmével. Február ellenére itt is számos nyíló virág van.

A terület központi része a csónakázótó. Kora délután a ladikozó kis és nagy kamaszok hangjukkal betöltötték a teret, melyhez hozzátettek a vízimadarak, mint például sirályok, ludak és récék. A szárazföld mélyéből csatlakoztak hozzájuk a varjak, a hullámos papagájok, a városi galambok és további urbanizálódott tollasok. A park magához csalogató zöld oázisként terül el a város középső részén. Sétánk során rátaláltunk arra a kifinomult pénzszerző technikájú középkorú figurára, aki madármagokkal felszerelkezve várta a szárnyasokkal testközeli kapcsolatra vágyó sétálókat. A jelentkező gyerekek és felnőttek tenyerébe néhány szem magot szórt. Menetrend szerint érkeztek a hullámos papagájok: tenyérbe vagy vállra szálltak – mindenki megelégedettségére.