Fémkampó segítségével – monopoli Monopoliban (Bari)
Barit az illérek alapították azon a félszigeten, ahol ma az óváros található. Idekoncentrálódnak a történelmi emlékek. Közelében szálltunk meg a feleségemmel. Nem gondoltuk volna, hogy mennyire be fog jönni Bari és környéke. Az óvárossal kezdtünk. A Stauf vár korhűen felújítva. Magas, renovált falaira nem lehetett felmenni. Kár érte, mert onnan körpanoráma nyílt a városra és az Adriára is. A belső udvar látványos kaktuszain túl az Archeológiai és a Gipsz múzeum keltette fel érdeklődésünket. Az előbbi tárgyi leletei az ilyen helyen megszokottak szerint alakult, a gipszalkotások témái jellemzően a Bibliából származtak. Újabb épületrész következett. A soron következő ajtót vastag függöny takarta. Beléptünk az elsötétített terembe. A falakra és a padlózatra kivetített tíz élőkép folyamatosan pergett, a vele összhangban lévő hangillusztráció összeállítás tette igazán emlékezetessé. Az ókori világot idézték meg a jelenetek, egyedüli kivételnek a szélmalmot említhetem. A vetített képek legnagyobbika 600×360 centiméter. A falakon eltérő nagyságú, de az előzőnél jóval kisebb kiterjedésű mozgóképek váltották egymást. Végre valamilyen életszerű. A várkastély közelében az 1292-ben felszentelt San Sabino-katedrális. Az 1156-ban lerombolt bizánci szakrális épület helyén húzták fel. A szent hely katakombaszintjén kiskamasz termetű, nagy tiszteletben álló fiatalember múmiája. A terem-be lépő vallásos emberek sorra keresztet vetettek előtte. A középkori házak árnyékában továbbsétálva megérkeztünk a száztíz év alatt elkészült, 1197-ben felszentelt bizánci stílusú Szent Miklós-bazilikához. Itt nyugszik szent Miklós, a közismert Mikulás. Ő a város védőszentje. 1087-ben a mai Törökország déli részén lévő Demre város templomában talált nem teljes földi maradványait, olasz halászok hajójukra lopták. Bariban azért építették meg a bazilikát, hogy méltó helye legyen a szent ereklyének. A muzulmán hitű oszmán előretörés miatt vált szükségessé a sír megbontása. A kor híres embereinek porhüvelyét, így például szent Miklósét is, több helyre temették. Földi maradványának másik felét Szentpéterváron őrzik. Az egyik késői szultán és az orosz cár egyezsége alapján kerülhetett oda: cserében a leromlott állapotú demrei templom rendbehozatalát felvállalta az atyuska. A márvány és homokkőoszlopos imaterembe lépcsőn lehet lejutni. A falban ráccsal védett nyíláson át benyúlva lehet a szent ember csontjait rejtő szarkofágot megérinteni. Többnyire fiatalokkal találkoztunk odalent.
Miután az óvárosban megismerkedtünk a lelki béke szent tereivel, úgy döntöttünk, hogy szétnézünk a környék labirintusszerű, régi kövekkel burkolt környezetében. A sikátorokat dézsába ültetett növényekkel és fali rácsra akasztott cserepes virágokkal teszik hangulatosabbá a taljánok. A karácsonyi fényekkel feldíszített utcakép kontrasztja a falakon kívül száradó ruhák. Fölötte kifeszített nejlonfólia a galambok ellen. Az emeletes házak utcaszintjén boltocskák lakásokkal osztoznak. Egy-két lakba sikerült fél szemmel belesni. A bejárati ajtó mögött a konyha, vele átellenben asztal székekkel, a belső térben a hálóhely. Másként aligha lehetne. Az egyik lakásból az utcára kezében vödörrel férfi lépett ki. Fémkampó segítségével felnyitotta a csatorna fedelét, majd beleöntötte a vödör tartalmát. Ezekből a középkori épületekből számtalan bérelhető. Ilyen esetekben árulkodó jel lehet, hogy a lakást bemutató fotókon nincs ablak. Pár napra bevállalható. Hangulatos környék, de nem szívesen éltünk volna itt. A kevés ablak jellemző errefelé. Negyven négyzetméteren szálltunk meg. A háló előtt erkély, így nem kellett vakoskodnia Katinak. Ezen kívül semmilyen más lehetőség nem volt a lakás világosabbá tételére, szellőztetésére. Mára véglegesen elvesztette egykori hangulatát a városi piac. Kis odafigyeléssel, korhűek is lehetnének az újragondolt pavilonok. Kínálatukban többnyire kézműves termékek jelentették a fősodort. Pulia tartomány egyik gasztronómiai attrakciója a füles tészta. Nevét ráutaló alakjáról kapta. Vásárolhattunk volna belőle a piacon és a sikátorokban is. Sokat vártunk a piactértől, kissé csalódottan távoztunk. Az utcasarkon pirinkó házikó. Igaz, már csak az enyészet lakott benne, de a pár négyzetméternyi alsó és felső szint hangulata megkapó. Az emeletre meredek, külső lépcső vezet fel. Kár, hogy múltjáról nem sikerült szóra bírni. A dél olaszokról berögzült felfogás a fejünkben, hogy gyorsan és hangosan beszélnek. Ezek nyomait itt nem tapasztaltuk. Egyedüli kivételnek az a három asztaltársaságnyi nyugdíjas korú férfitársaság tekinthető, akik a halászkikötőben az ördög bibliáját forgatva, olyan hangosan beszélgettek, hogy az albániai Durresben is hallhatták. Ugyan söröztek a fiúk, de a kávézók egyeduralkodók. Elsősorban közösségi térnek számítanak. Hiába, mégis csak pereg az olaszok nyelve. Az utcákon a kismotorok berregnek. Legkevésbé a közlekedési szabállyal vannak tisztában a nyeregben ülők. Elővigyázatosságból nézelődés közben nem árt fülelni.
Alberobello. Elsőre nekünk is a település dallamos neve tűnt
fel, mégis más miatt érdemes ide egy órát buszozni. A világon egyedül itt,
Pulia tartományra igaz a trulló. Néhány utca a lelőhely. Belőle pár tucat a
rendelkezésre álló készlet. A kőházak fehér oldalfalai két méternél nem
magasabbak. Ezeken nyugszik az oly jellegzetes fekete, süvegszerű tetőzet. Kötőanyag
nélkül áll össze. Az egyiket leléptem. Alapterülete