Fityisz

Trópusok áthatolhatatlan szövevénye,

életre-halálra élettere a jövevénynek.

Évmilliós evolúciós hozadék:

túlélni kell, és kész.

Szárnyával nem gólya szántja a kék eget,

nevenincs madár nevenincs fa ágára magot ejt.

Senki semmiről nem tehet,

de a létért való harc szülőágya megvetve.

Mit kezdhet magával a lét csírája?

Megkapaszkodik az élet peremén.

Haszonbérlőként béklyógyökeret ereszt a szállásadó fába,

vele megágyazva ravatalát.

A kikeletből picurka inda kandikál elő,

az anyaföld éléskamraként vonzza őt.

Fényenergiát habzsol, fénysebességre kapcsol,

sivatagként nyeli a vízpárát.

A cérnavékony indák fejest ugranak a mélybe,

talajt fogva gyökeret eresztenek a Föld szívébe.

Eddig és nem tovább tart a szociális béke,

a szabad versenyben a rafináltabb győz – kész és vége.

Az élősdit a kimeríthetetlen anyaföld táplálja,

a törzsön kúszó gyökerek az eget ostromolják.

Szorosan egymásba szövődve

oldhatatlan bilincsbe verik.

Gyökérzete elszívja a tápanyagot, lombkoronája terebélyesebb,

kiteljesedésével kínhalálba sorvasztja a gazdatestet a fafojtó.

Koporsót fon a törzs köré,

abba pusztul bele a fatorzó.

A ravatal maga a mindenható,

az áment adja a fafojtó.

Hüvelykujját a behajlított mutató- és középső ujj közé dugja ki:

így mutat búcsúfügét, de benne már ott pislákol a holt lélek.