Fogalma sem volt – Vakszerencse (London)

A National Gallery mögött folyik a Temze. Bal felé indultunk városnézésre Katival. Feltűnően sokan gyülekeztek kisebb-nagyobb csoportokban. A távolban Közlekedési Múzeumba való városi buszok parkoltak. Egyikük gőzt eregetett. Mint a folyó túloldalán tett látogatásból visszafelé jövet világossá vált, látványos utcai felvonulás gyülekezésébe csöppentünk bele: hazaérve kiderült, a harcokban elesett katonákra emlékeztek meg. A rendőri biztosítás mellett zajló katonazenés vonulás forgataga: lovas hagyományőrzők; kadétiskolások; cukrászok; korabeli ágyúval masírozó, korhűen öltözött katonák; díszes hintóval hajtató, a múlt évszázadokat megidéző ruhájú utasokkal – és a jó ég tudja még, hogy ki és micsodák voltak még.

A Temzén át az üveghíd és a zárt vasúti híd előtti átjárón keltünk át: itt 180 méter széles volt a folyam. A túlparton egymástól tisztes távolságban, szombat délután lévén, harsogó koncertek. A Tate Modern Museumba tartottunk. Tíz emelet magas, négyszögletes toronyépületbe léptünk be: ez csak az egyik része a komplexumnak, amelynek másik szárnyában lehettek a vászonra vitt remekek. A laikus látogató számára a pénzkidobás tipikus példája ez az épület. Hatalmas belső, lényegében kihasználatlan terek. A betonfalak felülete eldolgozatlan. A közlekedőutak szélessége a látogatók számához képest több mint túlzók. Kisebb terek az alkotások számára. Egyik ingyenesen látogatható, míg a másik fizetős. A faliképen két egymással szemben lévő vízcsepp látható: egyikben szőrös férfi has, a másikban beazonosíthatatlan valami. A vízcseppek az életre utaltak nálam, de az egész egy kakukktojás. A következő képen zöld háttér, elöl kezét feltartó zöld figura. A világűrből érkező zöld emberkére asszociálva a „Megtaláltak” címet adtam az alkotásnak. A függőleges betonfalsík legaljából térd alól megjelenő nadrágos, zoknis és bőrcipős férfiláb vízszintes helyzetben a járófelületen. Lehet törni a fejet rajta.

Feleségem unszolására vissza, előbb a National Gallerybe, majd a Britishbe: Az Emmauszi vacsora Caravaggio festménye. A kép egy bibliai történet alapján készült, amely így olvasható Lukács evangéliumában:

„Jézus két tanítványa elindult Emmauszba. Az úton a feltámadott Jézus közeledett feléjük, de nem ismerték fel. Együtt mentek tovább, majd a tanítványok közös vacsorára invitálták. Jézus elfogadta a meghívást, majd az asztalnál kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük.”

Caravaggio ezt a pillanatot, a felismerést festette meg. Egyikük éppen felugrani készül hátralökött székéből, a másik pedig hitetlenkedve tárja szét karjait. Jézus mellett a házigazda áll. Jellemző Caravaggio stílusára, hogy a tanítványokat egyszerű, dolgozó emberként ábrázolja. Szakállasak, ruhájuk szakadt, míg Jézus hamvas arcú, csigás hajú, vörös tunikás fiatalemberként jelenik meg. Az alakok elhelyezkedése, különösen az egyik tanítvány rövidülésben ábrázolt, kinyújtott karjai Jézusra irányítják a szemlélő figyelmét. Caravaggio a fény és árnyék kontrasztjával mélyíti el a pillanat drámaiságát. A kép bal oldaláról erős fény vetül Jézusra, megvilágítva arcát és a balján ülő tanítványt. A képet 1601-ben Ciriaco Mattei itáliai nemes, korának kiemelkedő műgyűjtője rendelte meg, azután, hogy Caravaggio híressé vált első nagyobb vallásos témájú munkáját bemutatták: a Mátyás apostolt ábrázoló képét, melyet a római San Luigi dei Francesi-templom számára készített.

A Lükurgosz-kehely a nanotechnológia első, tapasztalati alapú alkalmazásának tekinthető. Valószínűleg a Római Birodalomban, a 4. században Rómában készült a serleg. Előállításához a modern nanotechnológiához hasonlatos technikát alkalmaztak, amit tapasztalati úton fedezhettek fel. Kiváló állapotából a kutatók arra következtetnek, hogy a készítése óta eltelt idő túlnyomó részét föld felett tölthette. Valószínűleg templom kincstárában. Mindössze annyi konkrétumot ismerünk előéletéből, hogy az 1800-as évek közepén Lionel de Rotschield báró birtokába került. Állandó kiállításon nem szerepel, de időről időre bemutatják. Utoljára 2012–2013-ban volt látható. A rendkívül finom megmunkálású kupának meglepő optikai tulajdonságai vannak: hátulról megvilágítva jádezöld helyett rubinvörössé válik. Anyaga kettős színű átlátszó üveg. Ha elölről éri a fény, jádezöld színben csillog, áteső fényben izzó vörösen (a király alakja lila lesz). Szokatlan optikai tulajdonságát az okozza, hogy egy kevés kolloid aranyat és ezüstöt tartalmaz. A színváltoztatás titkát csak 1990-ben fejtették meg a kutatók. Mikroszkóp alatt az üveg törött darabjairól kiderült, hogy 50 nanométer átmérőjű ezüst és aranyszemcséket kevertek bele. Ez kevesebb, mint az asztali sószem ezredrésze, és már a kvantumpontok mérettartományába esik. A kis mennyiségek miatt a tudósok arra gyanakodtak, hogy az üveg csak véletlenül szennyeződött arany és ezüstporral. A pohár készítőjének pedig fogalma sem volt arról, hogy ezek a részecskék léteznek, vagy bármilyen hatással is lesznek majd a kész termékre. Azóta nagyjából ötven ugyanilyen optikai tulajdonságú pohárszilánkra bukkantak, így mára biztossá vált, hogy az anyagot szándékosan készítették ilyenre. A piros szín annak köszönhető, hogy az aranyszemcsék elnyelik a körülbelül 520 nanométer hullámhosszú fényt. A lila szín nagyobb szemcsék eredménye. A zöldet a 40 nanométernél nagyobb ezüst szemcsék által okozott fényszóródás kelti. Peremét aranyozott ezüstlevelek díszítik, aranyozott ezüst talpát pedig szőlőlevelek. Ez az ötvösmunka foglalat az akantuszlevelekkel a kehelynél később készült. A mítosz szerint Lükurgosz thrák király seregével megtámadta Dionüszoszt, és az ő Ambrózia nevű bacchánsnőjét. Ambrózia a Földanyához fordult, aki szőlőtőkévé változtatta őt, ő pedig feltekeredett a királyra, és foglyul ejtette. A kupa azt a pillanatot mutatja, amikor Lükurgoszt csapdába ejtik a szőlő indái. Látható rajta Dionüszosz is két követőjével, akik kigúnyolják a szorult helyzetbe esett királyt. A kutatók úgy vélik, hogy Dionüszosznak Lükurgosz feletti győzelmét azért választotta az üvegműves témájául, hogy egy politikai eseményre, Nagy Konstantin Licinius császár felett aratott 324-es győzelmére utaljon vele.

Az utcai turistatájékoztatótáblák tökéletesek. Az oszlopok hórihorgas embermagasságúak, szélességük 30 centiméter: mindkét oldala közérthetően útba igazít. Egyegy oldalon két közeli városrészlet térképe látható, alattuk megszámozva a városlátogató számára fontosabb helyek. A szállástól az Oxford Streeten át ilyen segítséggel jutottunk el a Hyde parkhoz. Hatalmas rétek fákkal, de például kiépített futópályával nem találkoztunk. A lovasok számára homokföveny. A Serpentinetó kőhídjáig sétáltunk, ahol kormoránok tanyáztak. Aki nem látogat el ide, nem sokat veszít vele.

Csak kedélyes, segítőkész angolokkal találkoztunk. A reptéri biztonsági ellenőrzés előtt első alkalommal itt nem vették el tőlem a fehér botot. Az induló járat nevét az angol után a célállomás ország nyelvén is bemondták. Lámpával fűtött dohányzó a bagósoknak. Aki kedvet kapna egy belvárosi lakás vásárlásához, egy ingatlaniroda kínálata alapján: 700 ezer és 2,5 millió fontban kell gondolkodnia.

A londoni kulturális program remekül sikerült. Elégedettek lehettünk vele, de hogy még egy nem várt plusz is adódott hozzá, az feltette rá azt a bizonyos koronát:

2017–2018-ban készítettem az „Angyalföld hangos térképe” tartalmat a hangalapú kulturális honlapomra. A kerület mai területének történelmének legrégebbi tárgyi emléke két 2500 évesnél régebbi, több tárgyból álló leletegyüttes. Tudomásom volt az egyik aranytárgy ismeretlen módon való British Museumba kerüléséről. Felkutatásával nem akartam terhelni Katit. Amint portyázása során a második emelet 51. számozású termébe fordult, szembe találta vele magát. A mai Budapest területének északi részén, a Margitsziget és az Óbudai-sziget találkozásának magasságában, a korai vaskorban minden bizonnyal átkelőhely üzemelt a Dunán. A környező vidéket fontos kereskedelmi, és ennek révén hatalmi jelentőséggel ruházta fel. Ennek bizonyítéka a BudapestAngyalföldről ismert két, preszkíta korra keltezhető aranylelet: az 1892-ben előkerült leletegyüttest kisebb arany és bronz ékszerek alkotják, míg 1925-ben négy egymásba helyezett, ékszerekkel feltöltött, míves aranycsésze került napvilágra. Az edénykék közül ismeretlen módon egy külföldre került, míg a másik három darab a Magyar Nemzeti Múzeum nagy becsben tartott kincse. Tompa Ferenc régész professzor az 1928-as Archeológiai Értesítő 42. számában írt az angyalföldi aranyleletről és megtalálásáról. A Föveny utca nyugati végénél (ez ma a Keszkenő utca) a megyeri Krausz örökösök tulajdonában lévő, Klein Dávid által bérelt homokbányában találta Antony János napszámos. Titokban értékesíteni szerette volna, de meglopták, és így vált a lelet ismertté. A nagy értékű, és hazai viszonylatban egyik legjelentősebb aranylelet kalandos utakon, legvégül a rendőrség segítségével juthatott méltó helyére, a Nemzeti Múzeumba.

A lelet darabjai ornamentika és forma szerint egységes kiképzést mutatnak. Valószínű, hogy egy készlethez tartoznak, és halstatti korúak. Mivel ezer szállal kötődök Angyalföldhöz, ezért ez az aranytárgy vált a legfontosabb londoni emlékemmé.