Fürdőmester

Csúcsra járatjuk a barnulást a barátnőmmel. Nyáron szinte leköltözünk a kedvenc partszakaszunkra. Mehetnénk persze rendes strandra is, de teljesen rákattantunk a monokinire, a zsúfolt medencék mellett pedig amúgy is túl sok a szabály. Mindketten top formában vagyunk, ez tény. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezzük, ahogy a srácok utánunk csorgatják a nyálukat. Persze full profin adjuk a fapofát, mintha észre sem vennénk a táguló pupillákat, de a tükröződő napszemüveg mögül valójában minden mozdulatot látunk, és magunkban jót nevetünk a bénázásukon. Ha valaki összevakarná a bátorságát és bepróbálkozna, maximum egy ártatlan flörtig juthatna. Másképp elég gáz lenne, nem?

Hogy elkerüljük a felesleges drámát, sosem telepszünk senki nyakára, szigorúan tartjuk a tisztes távolságot. Ha valami kéretlen kukkoló direkt mellénk parkolna le, azonnal bedobjuk a „na, mi lassan indulunk” átlátszó dumát. Összepakolunk, és már át is bútorozunk egy távolabbi helyre. Tervezünk előre, minket nem érhet meglepetés. Az meg teljesen kizárt, hogy mi fussunk bárki után.

A parti élet azért így is elég pörgős. Mint a csajok többsége, mi is elolvadunk a cuki kisgyerekektől. Néha, amikor meglátunk egy-egy másfél éves, a vízparton totyogó cukiságot, minket is elkap a hirtelen jött „úristen, de jó lenne egy baba” érzés, de aztán gyorsan lelazulunk. Inkább csak jókat mozizunk azon, ahogy a kis miniemberek teljes átszellemültséggel, egymagukban csapkodják a sarat.

Mindketten imádjuk a sült halat, de a parti árak mellett csak ritkán engedhetjük meg magunknak ezt a luxust. A hekk amúgy is diétás, a fitnesz-alakunknak is jót tesz, és a gyomrunk sem bánja meg a nehéz büfés kaják után. A mai napot egy ünnepi, fokhagymás-ropogós ebéddel indítottuk a barátnőm névnapja alkalmából. Az utolsó szálkáig és morzsáig mindent benyomtunk.

– Na, hova dobjuk le magunkat? – fordultam hozzá, miközben a kezünket törölgettük a papírszalvétába.

– A múltkori hely szerintem tök jó volt, menjünk vissza oda – felelte.

A komptól távolabbi, vadregényesebb partszakasz felé vettük az irányt. Annak a legvégén egy kis patak csörög bele a Dunába, hűvös, tiszta vizet keverve a folyamba. Odáig eddig csak egyszer merészkedtünk el, mert elég durva, szúrós vadrózsabokrokon és ágakon kellett átverekednünk magunkat.

– Na, itt tanyát üthetünk, ez a rész teljesen laza – mondtam, és megkönnyebbülten ledobtam a táskám az apró kavicsokra.

Pár méterre a lágyan hullámzó víztől cuccoltunk le. Minden a helyére került: a törölközők kisimítva, a bikinifelsők pedig már repültek is a szatyor mélyére.

Körbenéztünk. Messze a vibráló láthatáron volt néhány leterített pokróc, de elsőre semmi extra. Alaposan bekentük egymás hátát illatos napolajjal, és hagytuk, hogy a délutáni sugarak kényeztessék a bőrünket.

Egyszer csak meg bökött a barátnőm könyökkel:

– Te, csekkoltad azt a juhászkutyát ott jobbra?

Lustán odapillantottam, és két srácon akadt meg a szemem. Az egyik velünk egyidős lehetett, szálkás, napbarna alkat, a másik simán kétszer annyi. És tényleg ott volt velük egy gyönyörű német juhász is. De aztán gyorsan másra terelődött a figyelmem. Épp egy hatalmas tolóhajó érkezett a kanyarulatban, ami öt megrakott, rozsdás uszályt hajtott maga előtt. Mindig is lenyűgöztek ezek a zúgó vízi monstrumok, úgyhogy egy darabig teljesen belefeledkezve bámultam a tajtékzó tatvizet.

– Úristen, de cuki ez a kutya! – nevetett fel hirtelen a barátnőm. – Nézd már, milyen vadul harapdálja a partra csapódó hullámokat! Teljesen kész van tőle, mintha valami láthatatlan ellenséggel harcolna!

– Hát, biztos nagyon éhes, ha a folyóra fáj a foga, nem a hekkre – poénkodtam.

– Ne már, mekkora hülye vagy! – lökött meg nevetve.

– De most komolyan, szerinted szereti a kutya a halat? Lehet ennek valami halas beütése?

– Honnan a fenéből tudnám? Kérdezd meg tőle, hátha elárulja neked!

A kitartó kutyalesnek meglett az eredménye, észrevették, hogy őket figyeljük. A fiatalabb srác magabiztosan felállt, megigazította a fürdőgatyáját, és egyenesen ránk mosolygott. Látszott a tartásán, hogy nagyon bejövünk neki, úgyhogy a napszemüvegem mögül visszavillantottam egy félmosolyt.

– Na, figyelj, van nézőközönségünk, beindult a szemezés – jegyeztem meg halkan, és a fejemmel finoman a fiúk felé intettem.

– Vettem az adást, nyugi. Fullon rajta van a radaron nálam is – felelte a barátnőm, miközben hanyagul hátradobta a haját.

Ekkor az idősebb férfi is akcióba lépett és felállt. Fogott egy rikító sárga teniszlabdát, és egy hatalmas, íves mozdulattal jó messzire, a szemközti sziget felé hajította. A kutya egyetlen pillanatig sem teketóriázott: hatalmasat csobbanva belerobogott a folyamba, és már tempózott is előre. Nagyon látványos, magabiztos úszás volt. Pillanatok alatt utolérte a sodródó labdát, ráharapott, aztán spuri vissza a partra. Elég rafinált volt a kis dög, mert esze ágában sem volt visszaadni a zsákmányt – ez a pimasz, játékos makacsság mindkettőnknek azonnal bejött. A gazdája tett felé néhány lépést, de mivel egyértelmű volt, hogy esélytelen visszaszerezni a játékszert, inkább feladta. Megadóan visszasétált a pokróchoz, és leült.

Mi pedig egyre többet lestünk a szemünk sarkából a blöki felé. Néha fél lábszárig a hűvös vízben állva bámészkodott, mintha ő lenne a part ura, máskor meg a nedves kavicsok szélén nagy kényelmesen belehasalt a habokba. Ha jött egy másik kutya a sétányon, keményen megugatta és egy darabig megkergette, jelezve a felségterületét.

– Te, ez a kutya nem is olyan mamlasz, mint amilyennek elsőre tűnt – jegyeztem meg elismerően.

– Ja, nagyon jópofa, tiszta egyéniség a feje! – vágta rá a barátnőm.

Annak az idősebb férfinak megint mehetnékje támadt, felállt, és újra elkérte a labdát. A fiatalabb srác eközben már félreérthetetlenül felénk fordulva, keresztbe tett karral vigyorgott. A sárga golyó megint repült: a labda pont Velünk szemben, alig pár méterre tőlünk toccsant a vízbe.

– Jó messzire eldobta a fószer... véletlenül pont ide – mondtam ártatlan arccal.

– Szerintem is ránk játszanak a fiúk – kuncogott a barátnőm.

A széles folyó erős sodrása azonnal megindította a labdát lefelé. A kutya már gőzerővel tempózott érte, fújtatva hasította a vizet, és pillanatokon belül pontosan előttünk úszott el.

– De jó, pont itt jön el! – csattant fel izgatottan a barátnőm.

– Figyelj, ha kijön a vízből és jön visszafelé a parton, magunkhoz édesgetjük, aztán jól megdögönyözzük. Mit gondolsz?

– Benne vagyok, ezt a ziccert nem hagyjuk ki!

Gyorsan megbeszéltük a taktikát. Semmi pénzért nem vettük volna le a szemünket a szőrös barátunkról. A kutya a szájában a labdával elégedetten gázolt ki a sekély partra. Amikor szárazföldet ért, egy pillanatra letette a földre, kiszuszogta magát, újra ráharapott, és elindult a legrövidebb úton – egyenesen felénk. Nemcsak a testünk égett a tűző naptól, de a lelkünk is teljesen felpörgött a kutyasimogatás gondolatától. Húsz méter, tíz méter, már láttuk a csillogó, barna szemeit...

Ekkor egyszerre, a legkedvesebb hangunkon szólaltunk meg:

– Gyere ide, te kis kutyuli! Gyere, de cuki vagy!

A legnagyobb örömünkre a terv működni látszott: a kutya pont előttünk, szinte karnyújtásnyira fékezett le. Ám ahelyett, hogy hagyta volna magát szeretgetni és imádni, ránk nézett, majd a csuromvizes nehéz bundáját egyetlen mozdulattal megrázta. A másodperc tört része alatt jéghideg vízpermet terítette be gyanútlan társaságunkat. Miután elvégezte a szabotázst, lazán, mint aki jól végezte dolgát, poroszkált tovább a fiúkhoz.

A tűzforró, napolajos testünket érő sokkoló vízsugártól azonnal talpra ugrottunk, és reflexből, teli torokból felsikítottunk – de a kezdeti döbbenet után a tökéletes rászedettségtől már dőltünk a nevetéstől. A srácok odébb persze már hangosan röhögtek a műsoron. Hát, ez a kópé tényleg hűvösre tett minket.

Nem telt bele fél perc, a két srác egymásra nézett, és elindultak felénk. A fiatalabbik próbálta palástolni a vigyorát, de a szemei teljesen elárulták. A kutya a labdáját szájában tartva sétált mellettük, mintha pontosan tudná, hogy ő hozta össze a bulit.

– Te jó ég, csajok, ne haragudjatok! – emelte fel a kezét szabadkozva a fiatalabb srác, ahogy közelebb értek. – a német juhász néha elfelejti, hogy a víz nem mindenkinek a kedvenc parfümje.

– Mondtuk a szukának, hogy a hölgyeket tisztes úriemberként kell megközelíteni, de hát látjátok, nincs benne semmi tapintat – vette át a szót az idősebb férfi, és mutatóujjával barátságosan a kutya fejére koppintott. – Komolyan mondom, nagyon sajnáljuk a kéretlen zuhanyt.

– Hát, a fapofa mindenesetre odalett – töröltem le a homlokomról az utolsó cseppeket, miközben próbáltam visszanyerni a szigorú tartásomat, de a nevetéstől alig ment. – Legközelebb kérünk egy figyelmeztető jelzést, mielőtt beindul a propeller!

– De legalább a napolajat biztosan lemosta – kuncogott a barátnőm, és leguggolt – Na gyere ide, te gazember merénylő, most már legalább nem vagy annyira vizes.

A szuka boldogan odatolta a hosszúkás orrát, és egy farokcsóválással elfogadta a bocsánatkérő simogatást. A jég ezzel teljesen megtört, a kezdeti távolságtartásunk pedig egy pillanat alatt elpárolgott.

– Figyeljetek lányok, a legkevesebb, amivel a négylábú fürdőmester és mi tartozunk nektek a kárpótlásért, az egy jéghideg ital a parti vendéglőben – mutatott a fiatalabb srác a fák mögött megbújó, hangulatos terasz felé. – Kevernek ott egy olyan koktélt, amitől garantáltan visszatér belétek a melegség. Benne vagytok?

Egymásra néztünk a barátnőmmel. A taktikánk szerint sosem futottunk fiúk után, de most a sors – és egy vizes kerítő – pont elénk hozta a ziccert.

– Hát... ha a kutya fizeti, akkor nem mondhatunk nemet – mosolyodtam el, és elkezdtünk nyúlni a törölközőinkért.