Gyerekfüles

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két folyó. Csak az innenső víz mentén laktak emberek. A zsíros föld gazdagon termett, a kerek erdő hemzsegett a vadtól. Jóformán csak ki kellett tátaniuk a szájukat, és már tele is volt a bendőjük. De hiába a jólét és a kényelem, az emberek többsége mégis elégedetlen volt a sorsával. Egy hűs hajnalon néhány különc felkerekedett, és kevés jószágával elindult a másik, a sekély folyó felé. Letelepedtek a kavicsos parton, ahol kemény és áldozatos munkával rakták le új életük alapjait.

A hátrahagyott falubeliek olykor lóra pattantak, és elvágtattak régi cimboráikhoz, hogy pöffeszkedve sajnálkozzanak rajtuk. Ez nemhogy csökkentette volna a lenézettek elszántságát, de kimondottan ösztönözte őket. Így hát a bő vizű folyó partján lakó nagyképűek csak addig élcelődtek, amíg fel nem ismerték, hogy amazok a nehezebb helyzetük ellenére is elégedettebbek náluk. Amikor végül ráébredtek erre, minden galádság árán megpróbálták az elvándoroltakat ellehetetleníteni.

Volt a két folyónak egy tündére, aki hol az egyik, hol a másik meder ágyában aludt. Előbb-utóbb megharagudott a csipkelődő emberekre az ostoba és lehetetlen viselkedésükért. Egyik reggel kilépett a bő vizű folyóból, és elhagyta azt. Útja egy madárcsicsergéstől hangos, szebbnél szebb virágoktól tarkálló, illatosnál illatosabb rózsákban bővelkedő ligeten át vezetett. Ahogy átért rajta, egy apró gránitkövet dobott a háta mögé.

– Nőjön belőled egy megkerülhetetlen és megmászhatatlan hegyóriás! – parancsolta, majd az addig sekély folyót választotta lakhelyéül, amelynek partján ettől kezdve egyre kövérebben zöldellt a fű.

A korábban mély vizű folyó rohamosan apadni kezdett, és az ott lakóknak már nemcsak a lelki nyomor jutott, hanem az éhkopp is. Végül összeült tanakodni a vének tanácsa. Mitévők legyenek? – Elvégre csak a földijeink laknak a hegyóriás túloldalán!

– Kössünk be hetvenhét paripát a hordós szekerek elé, azok majd gyorsan megjárják az utat oda-vissza! Kérjünk segítséget! A lovak szélvészként vágtattak, de az út túl hosszúnak bizonyult: nem bírták szusszal.

– Akkor fogjunk be hetvenhét bivalyt a hordós szekerek elé! – A bivalyok nagyon erősek voltak, de lassúak is. Sosem értek oda.

Egy tétován lépkedő gyermek került a vének elé, miközben izzadó tenyérrel markolászta csacsija hevederét.

– Mi vállalkoznánk az útra! – mondta, és pajkosan megpaskolta a szamár oldalát. – Együtt mennénk!

A vének szóra sem méltatták őket, ám ők mégis útra keltek. A gránithegyen át akarták elérni a sekély folyót. A szamár megfontolt léptekkel kaptatott fel a köves meredeken. A gyerek erősen fogta a hevedert, és minduntalan biztatta barátját:

– Meglátod, pajtikám, ha nagyon akarjuk, sikerülni fog!

Átvágtak a habos felhőkön, és mire felértek a tetőre, teljesen elkészültek az erejükkel. „De legalább megpróbáltuk!” – olvashatták volna le holtfáradt arcukról a madarak. Ahogy voltak, úgy dőltek az oldalukra, és már aludtak is. Tán nem véletlenül, de mindketten vízzel teli hordóhegyekről álmodtak.

A vízi tündér ekkor kilépett a legfodrosabb felhőből, és forrást fakasztott a hegyormon. A gyermeket és a csacsit odavezette a zúgó alá, ott tutajra ültette őket, és lesiklott velük a bő vizű folyóhoz.

Az egykori különcök nagy szeretettel fogadták az érkezőket. Étellel, itallal kínálták őket, és még marasztalni is próbálták a két jó barátot.

– Nem időzhetünk egyetlen felesleges percet sem – mondta a gyermek. – Víz nélkül odavesznek az emberek!

A készséges helybeliek százötvennégy óriási hordót töltöttek meg, felrakták őket a kis csacsi hátára, a két jövevény pedig nekiindult a meredeknek. Ahogy a tündér ezt meglátta, kivett a hajából egy szál tűzpiros rózsát, és a két vándor lába elé dobta. A gránithegy széltében megnyílt, és a hasadék bejáratánál ott termett a hetvenhét szélvészgyors paripa és a hetvenhét erős bivaly is, szekerestől. A tele hordók átgurultak a csacsi hátáról a szekerekre, és már indulhatott is az életmentő csapat.

A kiszáradt folyó partján élő emberek nagyon megörültek a paripáknak és a bivalyoknak. Csapra verték a hordókat, és testvériesen megosztoztak a vízen. Miután teleitták magukat, kimentek a kiszáradt mederhez, és vizet álmodtak bele. A gyermek és a csacsi épp akkor ért ki a nyiladékból. Amint szótlanul áthaladtak rajta, abban csörgedezni kezdett a kristálytiszta forrásvíz, és mire hazaértek, a meder újra bő vizű folyóvá duzzadt.