Hátrahagyott szellemiség

Elérkezett az emberölés vádjával indult per utolsó napja. A bíróság kihirdette a jogerős ítéletet: a vádlott nem bűnös. Az áldozat hozzátartozói közül ketten zokogásban törtek ki. A teremben felharsant a felháborodott, dühös tiltakozás. A vádlottak padján ülő fiatalember azonban rezzenéstelen arccal, érzelemmentesen vette tudomásul a számára kedvező végkifejletet. Magában elégedetten mosolyogva távozott a tárgyalóteremből. Nem volt könnyű dolga, amíg tisztára mosta magát a vádak alól, de mindvégig bízott a védelme sikerében. Tettét egyáltalán nem bánta meg; a hosszúra nyúló tárgyalás alatt a fejében felépített narratíva megkérdőjelezhetetlen valósággá érett benne. Életének íve töretlen maradt, mintha mi sem történt volna. Munkatársai és barátai megkönnyebbülten fogadták a felmentés hírét, hiszen mindannyian jóravaló, becsületes embernek ismerték.

A belvárosi, tágas ingatlant immár egyedül lakhatta. A másodfokú ítélet után a férfi teljesen újragondolta a terek hangulatát. Egyedül az előszobában függő fali tükörhöz nem nyúlt: volt abban az ódon üvegben valami, ami miatt képtelen volt megválni tőle. Épp az előszobán vágott át, amikor önkéntelenül belenézett a nehéz keretbe: arca csupa mosoly volt, csupa ragyogás. Belépett a nappaliba, majd a helyiség közepén minden ok nélkül megtorpant – ám ekkor már nem a régi önmaga volt. Az addig mélyen szunnyadó lelkiismeret pislákolva életre kelt benne, mintha megérintette volna a fali tükör néhai, meggyilkolt tulajdonosának hátramaradt szellemisége. A csapda, amit a tükör rejtett, működésbe lépett.

A változás nem hirtelen, hanem kimért lassúsággal indult be, mint a trópusi őserdőben fára tekeredő lián. Első jeleként éjszakánként, látszólag minden ok nélkül, rendszertelenül felébredt. Ez kezdetben fel sem tűnt neki, gyorsan visszaaludt. Évek teltek el így, míg az addigi eseménytelen sötétség megváltozott: az összefüggő álmok helyét egymáshoz nem illő, zavaros képkockák vették át. Nyugtalan, értetlen ébredések követték ezeket, és a visszaalvás sem ment már zökkenőmentesen, bár a mindennapok gondtalan megélését egyelőre nem korlátozta semmi.

A vészharang akkor szólalt meg először benne, amikor megértette a folyamat lényegét. Kíváncsian állt a fali tükör elé, és mélyen a saját szemébe nézett: konok elszántság tekintett vissza rá.

Ám ahogyan a lián tapadókorongjaival egyre magasabbra kapaszkodik a fa törzsén, úgy rendeződtek a képtöredékek egyetlen, maró és véget nem érő álomfolyammá. Ezek a képek már kíméletlen, borotvaéles pontossággal idézték fel a múlt szörnyű tettét. A bűntudat hideg, nyirkos kézként telepedett a mellkasára, fojtogatta és feszítette a tüdejét. Az ágyban töltött éjszakák hosszas, gyötrelmes hánykolódássá váltak, s mire felébredt, a jéghideg verejték csuromvizesre áztatta a lepedőjét. Érezhetően elveszítette addigi, megingathatatlannak hitt magabiztosságát. Környezetében akadt, akinek feltűnt az arcára fagyott, kísérteties sápadtság, mások pedig úgy tettek, mintha semmit sem vennének észre.

Ismét ott állt a fali tükör előtt, immár reszkető térddel, bátortalanul. Mint amikor a fatörzsön felfutó lián egyszer csak irányt vált, egy oldalágra kanyarodik, végigkúszik rajta, majd alácsüngve visszatér az anyaföldbe: az idő múlásával a tragikus pillanat hangokkal kiegészülve kerek, fojtogató egésszé állt össze. Már nemcsak álmában tört rá az élet kioltásának hátborzongató dokumentumfilmje. A pokol kapui éber állapotában is rázáródtak: a nappali csendjét hirtelen feltépte az áldozat utolsó, hörgő lélegzetvétele. A semmiből feltámadó, fojtott sikolyok visszhangoztak a falak között, a tágas lakás sarkai hirtelen sötét, nehéz árnyékokká nyúltak, amelyek mozdulni látszottak. Amikor lehunyta a szemét, a vörös és fekete hallucinációk lüktetve égtek a retináján. A levegő hirtelen megvastagodott, és a torkát marta a kiömlő vér meleg, fanyar, fémes bűze, keveredve a bomlás émelyítő, édeskés szagával, ami mintha a bútorszövetekből párolgott volna elő. A bőre viszketni kezdett: úgy érezte, mintha láthatatlan, jéghideg ujjbegyek tapogatnák végig az arcát, és sűrű, ragadós folyadék csorogna le a nyakán, de amikor odakapott, a keze száraz maradt. A parketta minden recsegésében a halott nehéz, csoszogó lépteit hallotta. A fali tükörben pedig saját vonásai mögött egy elmosódott, leváló húsú, bomló arc sziluettje derengett fel – az áldozaté, akinek rothadó bűze már az egész lakást betöltötte. Az ódon üveg nem a valóságot tükrözte többé, hanem átjáróvá vált a túlvilági bosszú számára. Menekülni akart a helyiségből, de a lábai ólomsúlyúvá váltak, a levegő pedig sűrű, sárszerű mocsárrá változott körülötte. A bűntudat nem pusztán gondolat volt már, hanem fizikai téboly, amely jéghideg, nyers hús formájában telepedett a nyelvére, elzárva a lélegzetét. Az út, amelyre egykor oly magabiztosan lépett, a teljes és visszafordíthatatlan őrületbe vezetett. A fali tükörből hirtelen kicsapott a jéghideg, rothadásszagú huzat. A férfi térdre rogyott a parkettán, miközben a torkát kaparó, vizes földízű rettegés teljesen elborította az elméjét. A falak lassan egymás felé préselődtek, a sötétség kézzelfogható, nehéz masszaként nehezedett a vállára, s az utolsó pillanatban megértette: a bíróság felmenthette, de a saját teste lett a börtöne, amelyből nincs szabadulás. A fejében pislákoló valóság végül vakító, mindent elemésztő, fekete lánggal lobbant el, miközben a sötétben felhangzott az áldozat utolsó, elégedett suttogása:

– Amíg bízol önmagadban, vesztésre állsz. De ha mersz veszíteni, békességet nyerhetsz.