Hiányérzet – korszakok (2015)

Az ovis évek emlékei élénken élnek bennem. Vegyesek ugyan, de úgy szépek, ahogy vannak – két évtized múltán sem feledtem őket. Huszonöt évesen felkerekedtem a régi emlékek nyomán. Aligha hihettem, hogy az ábrándozáson túl lehet bármi gyakorlati haszna is az útnak. A lépcsőház illatát már képtelen voltam felidézni, pedig úgy éreztem, egy hajszál híján múlt.

A Váci út Árpád hídtól északra eső részén ekkor építették a 3-as metrót, kéreg alatti vonalvezetést kialakítva. A földmunkák miatt holdbéli táj fogadott. Minél közelebb értem kisdedkorom szentélyéhez, annál kétkedőbbé váltam – jogosan. Az egykori ovi kertjében hatalmas, rozsdásodó vasalkatrészek hevertek, az emeletes épület ablakai pedig be voltak törve. Addigra már a metró építésvezetőségének hadiszállásaként is a múlté volt. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt... – azt hiszem, nem kell tovább ragoznom.

Az általános iskolából annyi maradt meg emlékként, hogy amint a folyosón körbeballagtunk, azon lamentáltam: éveken át szinte minden nap együtt lehettünk az osztálytársakkal, holnaptól viszont sokukkal talán soha többé nem találkozom. Mindezt némileg oldotta a középiskola lassacskán tapinthatóvá váló, rejtélyes világa, valamint a kamaszkor előcsarnoka.

Hasonló volt a helyzet négy évvel később is. Az iskolatáska végleges sutba dobása mellett a felnőtté válás és a nagykorúság elérése lett a felülmúlhatatlan ugródeszka. A hiányérzetet csillapította az első munkahely konkréttá válása.

Az általános iskolai osztálytalálkozót a ballagást követően több mint 20 évvel, látó barátnőm segítségével szerveztem meg. A középiskolait pedig a ballagás után közel 40 évvel az internet segítségével már teljesen önállóan.

Az ovison gondolkodom még...