Hibádzik – gerinc (2009)

1956. november 19-én kötötték össze sorsukat a szüleim. Apukámnak valamelyik nőrokona a kanadai Ottawában élt ekkoriban. Nemcsak csomag érkezett a nagy vízen túlról – jégeralsó, felső és pulóver (amiket középiskolásként szívesen húztam magamra) – hanem meghívólevél is. Fiatal házasok voltak a szüleim; anyukám nem vállalta a kockázatot, a többit apukámra bízta. Egymás mellett maradtak. Kétszázezren másként döntöttek. Sokaknak bejöhetett a remélt elhatározás, a csalódást azonban nem szokták mások orrára kötni. A távozók abban is erősen megoszlottak utóbb, hogy nyugdíjba vonulás után ki-ki hogyan gondolkodott a továbbiakról. A jobban gyökeret eresztett emberek többsége maradt, a honvággyal gazdagon megáldott kivándorlók zöme viszont ismételten megkereshette a sarokba támasztott vándorbotot. Vallom, hogy minden ember számára biztosítottnak kellene lennie a saját sorsáról való szabad döntés jogának.

A rendszerváltás után a médiában sok-sok méltató megnyilatkozást hallhattunk az ötvenhatban kivándorolt személyek felnagyítására alapozva. Nagy „kedvencemmé” az a riporternő vált, aki egy „mégis itthon maradó” riportalanytól a következőt kérdezte búgó hangon:

– Mondja meg, de őszintén, mégis hogyan bírta ki idehaza?

Nem vitatom, hogy a távoli honban az új életet kezdők sok viszontagságon mehettek át. De azért az erősen csípi a szememet, hogy az itthon maradókról, akik életre szóló munkájukkal hozzájárultak – a második világháború romhalmaza, és a jelentős hadi sarc megfizetésének terhe mellett – nem szólt a fáma.

Valóban nem hibádzik a dolog? Vagy gyorsan feledkezzünk meg róluk? Többségük amúgy sincs már közöttünk. Máskülönben is: vajon ki reklamálna miattuk? Pedig a szüleink és a nagyszüleink ők.