: Holdhíd

Az apró vízesés táplálta halastó partján tücskök százai ciripeltek. A vízben éji szállásukra tartottak az aranyhalak. Az egyik fodros hullámból szomorkás arcú hableány emelkedett ki. A parthoz úszott, rákönyökölt egy mohás kőre, és belefeledkezett az éj beszédes neszeibe.

Apró lábak plattyogása közeledett: egy ifjú béka tartott felé. Illedelmesen köszöntötte:

– Szép éjt, tavak ezüstarcú királylánya!

– Neked is ugyanazt, Zöld béka! – Miért jöttél el megint hozzám? Hiszen a palotában annyi tündér örvénylik körülötted! Kényedre-kedvedre válogathatsz a javából!

– Belőlük valóban sok van, de belőled csak egy!

– Az egy több, mint a sok?

– Száznál, ezernél is több!

– De én nem is vagyok tündér, csak egy kis hableány!

– Nekem mégis te kellesz. Olyannak, amilyen vagy.

A békakirály egészen közel húzódott a hableányhoz; testük szinte már összeért.

– Forró csókra vágyik a szám! Szerelmetes ölelésre a karom!

– Az én szívem nem akar ilyesmit.

– Ne kínozz, ne gyötörj tovább engem, tündérek legszebbike!

– Ne kínozz, ne gyötörj tovább engem, tündérek királya!

Mérgesen csapta földhöz a koronát a kegyúr.

– Én már nem akarok uralkodó lenni, inkább legyek egy szegény mezei béka!

– Egy személyben vagy mindkettő!

– Miért nem szeretsz engem?

– Magam sem tudom. Odaadó és kedves vagy hozzám, de úgy érzem, a szíven másért dobog.

– Megtudhatom a szerencsés nevét?

– Az igazi nevét magam sem tudom, de ha tudnám is, mit érnél el vele? A te királyságod itt van, az övé távol esik.

– Neki is sok tündére van?

– Nem tudom.

– Szeret téged?

– Azt sem tudom. De úgy érzem, remélem, hogy igen!

– Mikor találkoztatok utoljára?

– Már az idejét sem tudom.

– Akkor ő már rég elfelejtett téged!

– Ha valóban szeretsz engem, zöld békakirály, ne mondj ilyet nekem többé!

– Szeretlek, és igenis mondom, ha kell, ezerszer is: Akkor ő már rég elfelejtett téged!

– Nem igaz! Az nem lehet! Te engem rútul be akarsz csapni!

– Miért tenném? Lehet, hogy akkor még szeretett téged, de az nagyon rég volt, így az már végérvényesen a múlté.

– Nekem a jelen!

– Nézd csak meg magad a víztükörben!

A tavacska felé fordult a hableány, de még mielőtt benne megláthatta volna önmagát, a békakirály nagyot toccsanva beleugrott a vízbe.

– No, látod! Ilyenképp emlékszik rád a te imádott királyod! – és tovaúszott.

Könny szökött a hableány szemébe. A cseppek végiggördültek arcán, úgy pottyantak a még hullámzó vízbe. Megsajnálta őt a magasban keringő zefír, és lefuvintotta arcáról a bánat cseppjeit

– Drága, aranyos szellő! Hozz hírt nekem az én királyomról! – és a hableány alámerült.

Némán nyílt a palota ódon ajtaja. Szépséges tündérek lopóztak ki rajta, és ármányosan körbetáncolták a holt tavat. Aranyszínű hajuk zászlóként lengedezett, földig érő fátyolszoknyájuk merészen a térdükig libbent. Miután harmadjára is körberopták a tavat, véget vetettek a pörgésnek. A víz felé fordultak, és térdre ereszkedtek a pázsitos parton. Karcsú kezüket kehellyé formálták, ezüstös vizet merítettek bele, és háromszor megmosták benne arcukat. Hajukba tűzpiros rózsákat tűztek, kezükbe nefelejcsből csokrot gyűjtöttek. Visszasiettek a palotához, és felsorakoztak a bejárat előtt, a gyöngykavicsos út két oldalán. Kezüket virágos baldachinná fonták össze.

Méltóságteljesen tárult fel a cifra kapu. Legpompásabb díszruhájában lépett ki rajta a zöld király. A tündérek szerelmetes dalra fakadtak, a kegyúr pedig átvonult a finom kezek illatos diadalíve alatt. Reménykedő szempárok követték nyomon, nefelejcsből egész halom maradt utána.

A király letelepedett a tóparton, magához intette a tündéreket, akik virágkoszorúként ölelték körül. Az egyik lány lantot húzott elő, keze alatt szívhez szólóan pendültek meg a húrok. Egyesével hívta őket táncba a zöld béka, és körbejárta velük a tavat. A lágy zene nem hallgatott el, a fonott kosarakból finomnál finomabb étkek kerültek elő. Kényeztették a királyt, és ő hagyta is magát, hadd múljon az ő nagy bánata.

– Fel a vigasságra! – adta ki a parancsot.

Talpra pattantak a tündérek, és megkezdődött a zabolátlan mulatozás. Kacér pörgésük mind kihívóbbá vált. Felbomlott a harmónia, elkezdődött a versengés. Ez eleinte még tetszett is a királynak, de hamar alábbhagyott benne az érdeklődés.

– Tüstént legyen vége a kicsapongásnak! – fakadt ki bosszúsan.

Azon minutumban síri csend támadt. A király ujjával mereven a cifra kapu felé mutatott, és a tündérek szó nélkül visszaillantak a palotába.

A magára maradt zöld béka nagyokat sóhajtott – majd’ bele nem szakadt szomorú lelke. Miért is oly szerencsétlen ő? Bánatosan állt talpra. A tavon keskeny holdhíd vezetett át. A közepére érve lekapta fejéről koronáját, és jó messzire behajította a vízbe.

Riadtan rebbentek szét a csoportba verődött aranyhalak. Csupán éberségüknek köszönhették, hogy a fejedelmi ék agyon nem csapta őket. Álmélkodva vették körül a csodát. Nézegették, kóstolgatták, nem tudtak vele mit kezdeni. Egyiküknek eszébe jutott a hableány. – Hívjuk ide őt okosságért! – el is mentek érte, majd szájtátva hallgatták a történetet.

– Ez a dicső korona egykor a zöld békakirályé volt. Réges-régen egyszer azt mondta nekem, hogy inkább lesz mezei béka, mintsem az, ami. Valami miatt elfeledkezhetett az ígéretéről, mert sokáig kegyúr maradt. Ez a diadém itt mindennél ékesebben bizonyítja, hogy mégiscsak megtartotta a szavát. Most, hogy a tó mélyére került a hiábavalóság dicstelen koronája, tirátok bízom, barátaim, hogy mindörökké távol maradjon a csábos felszíntől!

A hableány elköszönt a kedves aranyhalaktól, és felúszott a felszínre. Odafent épp oly békebeli csend fogadta, amilyent egykor ott hagyott. Rezzenéstelen volt a tó tükre, ezüstösen fénylő holdhíd vezetett át rajta a túlpartra. Ezen indult el új útjára a zöld békakirály! Odaúszott, és halfarkának egyetlen csapásával széttörte.