Hulló csillag – megrajzolt pillanat (Argentína–Brazília)

Utazás előtt eltérő nézeten voltunk az estancia fakultatív program kapcsán a feleségemmel. Száz kilométerre távolodtunk el a magyarul tiszta levegőjű fővárostól. Útközben rálátásunk nyílt az agglomerációra. A főváros vonzáskörzetében háromszor annyian élnek, mint a 3,2 milliós Buenos Airesben. A fővárost elhagyva a hatalmas kiterjedésű füves területeket óriási lakótelepvárosok követnek. A turistacsalogató program összességében elfogadható színvonalúnak bizonyult, de ettől függetlenül nem a mi világunk: negyed-órás lóvontatású kocsikázás, terülj-terülj asztalkám nívójú lakmározás, élő zene tangó táncbemutatóval, ügyességi lovas-bemutató, az estancia épületeinek felfedezése. A felszolgáló-személyzet és a nyeregbe pattanó legények ugyanazokból a személyekből kerültek ki. A lovasok útvonalán, a nyeregben ülők feje fölött keresztág húzódott, amelyről négy lánc lógott le, végükön egyegy gyűrű. Galoppozás közben a kezükben lévő rövid rudacskával kellett levenniük. A gyűrűket átnyújtották a vendégkör hölgytagjainak. A lovaskocsi program első útján az indulást követő pár méter után az egyik kerék kereket oldott, emiatt a visszaszerelésig várakozni kellett – a váratlan poén megtette a hatását. A marha beefsteak – mint a többi elénk tálalt étel – ízletesen lett elkészítve. Miközben falatoztam, azon gondolkodtam, miért zsíros ennyire a füvet legelő marha húsa?

A Buenos Airesből az uruguayi fővárosba, Montevideóba tartó hajózást és a vele járó városnézést, élből elvetettük Katival. Jól tettük. A fakultatív programon résztvevő utasok csalódottan számoltak be tapasztalataikról. A világ legnagyobb tölcsértorkolatában utazva, a zárt utastérből nem lehetett kilátni. A hajózást hosszúra nyújtott ebéd követte Montevideóban, egy óra jutott a városnézésre. Mindez egy vagyonért. Egyik nyugdíjas utastárs azért fizetett be a délamerikai útra, és ezen belül erre a fakultatív programra, mert nagyapja, akit nem ismerhetett személyesen, az 1930-as gazdasági világválság miatt kivándorolt Montevideóba, ahol suszterként kereste meg a betevőre valót. Emlékének adózva szerette volna látni, és valamennyire felfedezni a várost, amelyre tartalmilag nem maradt idő.

Térjünk vissza a Paraná folyó tölcsértorkolat északkeleti részéből a délnyugatiba. Sétáljunk egy nagyot Buenos Airesben. A Retiro-torony a Bigben helyi mása. A Falkland szigeteki angol–argentin csetepaté lezárulását követően az eredetivel megegyező nevéről átkeresztelték. Zajos forgalmú főútvonal mellett lévő parkban építették fel. A londoni nevezetességre gondolva várakoztam hangfelvételre délidőben. Nem azért mondom, de majdnem el kellett egy jó minőségű hallókészülék a harangjáték lefüleléséhez.

Továbbálltunk. Hatalmas téren monumentális műalkotás, amelyet a közelmúltbeli vihar alaposan megtépázott. A tíz méter magas alumíniumformák virágszirmokat adnak ki. A napszaknak megfelelő állásba gépszerkezet mozgatja. Reggel kinyílik, estére összezáródik a fémvirág. A vihar több szirmot letört, kárt szenvedett a mechanika is. Útba esett a kívül-belül jó állapotban lévő főpályaudvar. A peronra a menetjegy felmutatását követően lehet kimenni. Ez alól Katival csak mi ketten voltunk kivételek: így készülhetett fotó például az eredeti angol vasúti bakról, és az indulásra várakozó szerelvényről. Kiléptünk az utcára. Itt jegyzem meg, a főútvonal úgy volt kilencsávos, hogy a két szélén háromhárom sávban haladhattak a magántulajdonú gépjárművek. A középső három sáv a fővárosi tömegközlekedés gerincét adó buszok, és talán a megkülönböztető jelzést használó járművek számára állt rendelkezésre. Pár perc sétatávolságban hangosan tüntető kompánia. A nemrégiben megválasztott jobboldali elnök jelentős pénzleértékelő, és megszorításokon alapuló gazdaságpolitikája ellen tiltakoztak. Kihangosítva vonultak. Két hét múlva időpontra összehangolt sztrájkokat ígértek be a különböző szakszervezetek vezetői. Hogy a jövő alakulásáért a tüntetők vagy a politikai vezetők fohászkodtak-e hatásosabban, azóta eldőlt.

Következett a Bazilika. Annyira bezsúfolódott a körülötte magasodó épületek közé, hogy megtalálásához rendőri iránymutatást vettünk igénybe. Járófelülete apró, virágmintás mozaiklapok összessége. Precizitása és szépsége szemet szúrt a feleségemnek. De mint tudhatjuk: érték, a mérték. A belső tér akusztikája kiváló, amelyet egyházi zene hallatán állítok. Elsétáltunk a folyópartra. A Nők hídját fontosnak tartják az argentinok. Okát pontosan nem ismerve, talán figyelemfelhívás céljából a nők megbecsülése érdekében. A túlparton fiatal rendőrnő posztolt.

Fénykorában pompás sétálóutcában kószáltunk. Több egykori nívós szálloda romokban. Jelentős alapterületű épületek lakattal lezárva. Néhány lakóház szanálás előtt. Az üzletek még úgy ahogy tartották magukat. A sétálóutcát pénzváltók töltötték be hangjukkal. Múlt és jelen, dicsőség és hulló csillag. De találkozhattunk azokkal az élet árnyékos oldalára került emberekkel is, akiknek életíve megszakadt. A Május 1 tér egyik házának árkádja alatt lakásból utcára kényszerült, magára adó hölgy tengette napjait. Forgószéken ücsörgött, előtte asztal, így olvasott. Aközben a közeli buszmegállóban hasalva bámészkodott a kutyája. Az utcalakásban házi kedvence számára az aszfaltra szőnyeget hengerített. A másik eset ennél is szívfacsaróbb. Apuka hároméves lányával és kiskamasz fiával várták a csodát. A magas lakóházak füves parkjában békés álmát aludta a hugi matracon, földön ülve rajzolt a bátyja. Menj oda a kisfiúhoz és a rajzot tisztességes áron vásárold meg tőle – szólalt meg bennem egy hang. Valamiért nem tettem meg – ez a pillanat Brazíliában történetfüzérré állt össze és nyert értelmet.