Hunyorgó csillag

A felfoghatatlan távolságot kitöltő semmi terült el az unalomig ismert galaxishalmazok között. A világegyetem értelmét kutató planéta újragondolta bolyongásának kudarcát, mégis tántoríthatatlanul hitt a mindenség céljában. Hunyorgó tekintetét egyre mélyebbre fúrta az idő síkjába. A pontonként fénylő naprendszerek és a sötét csillagközi terek egységét azonban szilánkokká törte egy kék bolygó biztató léte.

Fáradtan ült le a konyhaasztal alól kihúzott székre a harmincas éveiben járó férfi. Mintha nem is az egy évvel ezelőtti önmaga lenne: vonásai megkeményedtek, a frontvonal szele szikrázóvá és fásulttá tette a hangját. Példáját követte a felesége is. Az asztal két oldaláról gondterhelten néztek egymás szemébe, majd szemlesütve bámulták a kopottas asztalterítőt. Az asszony is megváltozott, fiatalos vonásait levetkőzte, arcára barázdákat szántott az elmúlt egy év.

– Nincs idő a halogatásra – szólalt meg a szemüveges férfi. – Csomagoljatok össze, és menjetek minél távolabbra innen!

A felesége kérdő, kétségbeesett tekintettel nézett rá:

– Velünk jössz te is?

Rövid, mély sóhajoktól kísért, nehéz csend következett.

– Nem. Én visszamegyek a zászlóaljhoz. Nekem vissza kell mennem, dolgom van még ott.

– Muszáj?

– Igen. A két gyermekkori barátom miatt. Persze miattatok is.

Bánatosan felsóhajtott a felesége. Érteni vélte a férjét; megismerkedésük idején is határozott volt, mindig tudta, mit akar. Ez akkoriban is imponált neki, és most is. De hibáztathatja-e azért, mert védeni akarja a hazáját?

– Nélküled nem megyek – suttogta, és elszántan megragadta a férfi kérges kezét.

– Gondolj a gyerekünkre! – felelte a férfi, és a hangja megremegett.

– Jóban, rosszban egy család vagyunk – mondta meleg, de megtörhetetlen hangon az asszony.

A férj felállt, és halkan benyitott a gyerekszobába. Ötéves szőke kislányuk az igazak álmát aludta, apró kezével magához szorítva kedvenc plüsskutyáját. A férfi a szemével magához ölelte gyermekét, magába szívta a tiszta gyerekillatot, mintha örökre el akarná raktározni az emlékezetében, majd halkan behúzta az ajtót.

– Szépen kérlek, menjetek! – kérlelte elcsukló hangon, és egy magányos könnycsepp szökött a szemébe. – Két nap múlva vissza kell mennem a lövészárokba.

– Holnap segítek összepakolni, menjetek!

– Hova?

– Mindegy, hova, csak minél messzebb.

– De hova?

– Mit tudom én. Bárhova.

– Nekem ez az otthonom. Máshol sehol sem lennénk otthon.

– Nem érted? Muszáj mennetek! – mondta nyomatékkal, mert az idő vészesen fogyott, és a frontvonal napról napra közeledett.

– Gyere te is. Ha jössz, megyünk. Ha nem, maradunk.

Másnap reggel hármasban ülték körbe az asztalt. Csendben falatoztak a szülők, a kislánynak pedig fel sem tűnt a nyomasztó szótlanság.

– Meddig maradsz itthon, apa?

– Holnap vissza kell mennem, kicsim.

– Játszunk bábszínházast addig?

A kesztyűs bábok mókás világa megnevettette a kislányt. De felhőtlen lénye ezúttal nem hozott enyhülést a szülőknek; lelkükbe sajdult a pillanat múlandó varázsa. Órába telt, mire a bábok visszavándorolhattak a dobozukba. Csendesen, mégis súlyosan pergett a nap. Délután hármasban lementek a lakótelepi játszótérre. Megnyikordult a kopottas mérleghinta, épült egy fél homokvár, és ismét gurulhatott a labda. A kislány boldog volt, mert újra együtt volt a család.

A kilencedik emeleti lakásba visszatérve azonban folytatódott a néma sóhajtozás. A betonfalak mintha magukba szívták volna a város rettegését.

– Hajnalban indulnom kell – szólalt meg a férj a vacsora után, miután a gyermek elaludt. – Nem keltelek fel titeket. Jó lesz úgy? – kérdezte színtelen, kiüresedett hangon.

A férfi hiába nyúlt el az ágyon, az álom elkerülte; egész éjszaka a plafont bámulta, mintha átlátna a betonon, egyenesen a fekete égboltig. Az asszony sem aludt, de ő legalább lehunyt szemmel, mozdulatlanul várta a feloldozó, mégis rettegett reggelt.

Pirkadat előtt a férj felkelt. Nem bírta megtenni, hogy búcsú nélkül menjen el, de az ébresztéshez sem volt ereje. Átment a gyerekszobába, és egy táskába csendben összepakolta a kislány legszükségesebb holmijait – hátha a felesége mégis meggondolja magát. A táska tetejére egyszavas levelet tett. Maga után halkan behúzta az ajtót. Amint a zár kattant, a felesége a hálószobában a párnájába fojtva hangosan felzokogott.

– Te honnan érkeztél ide? – kérdezte társától a front túloldalán lévő bunker mélyén a kopasz katona.

–Az ország keleti feléről – felelte a kerek képű, miközben ujjaival a joystickot tesztelte, mintha csak egy videojátékozás-előtti kalibrálást végezne. – Mifelénk nehézkes az élet. Ha adódik is munka, alig fizetnek. Az egyévi otthoni pénzemet itt a drónkezelő egységnél két hónap alatt megkeresem. Van egy fiam, jövőre megy iskolába. Kell a pénz. És te?

– Én meggyőződésből vagyok itt. Tisztogatni kell ezektől a terepet – válaszolta a kopasz, és rágózva a tucatnyi monitor egyikére bökött. – Utálod őket?

– A szememben csak zöld és fehér pixelek a képernyőn – vonta meg a vállát a katona, majd elmosolyodott, felcsatolta a fejére a csúcstechnológiás VR-sisakot, és maga elé rántotta a háromdimenziós kijelzőt. A külvilág teljesen megszűnt számára.

– Hány óra van?

– Mindjárt éjfél – felelte a kopasz.

– Itt ugyanazt kell tennem, mint otthon a konzolon. De itt legalább dollárba átszámolva fizetnek érte. Kész haszon. Figyeld, mostantól élesben megy a játék.

Ezzel az éjszakával egy időben, a védekező frontvonalon egy sártól és vértől bűzlő lövészárok mélyén az éjszaka fojtogató kínjai gyötörték a harmincas, szemüveges katonát. Sisakja alól patakokban csorgott az izzadság. Gondolatai az otthon hagyott feleségén és kislányán jártak. Reménykedett, imádkozott, hogy talán mégis elindultak a táskával. De tudta, hogy a háború vak gépezete bárhová lecsaphat.

A neonfényű bunkerben a kerek képű támadó drónkezelő hirtelen megfeszült. A hőkamerás kijelzőn egy távoli város lakónegyede felett repülve, apró, világító fehér foltok jelentek meg: emberi testek melege a sötét bérházakban.

– Megvannak. Célpont bemérve. Koordináták rögzítve – suttogta, és rutinos, laza mozdulattal megnyomta a joystick tűzgombját. Kilőve.

A lövészárokban a szemüveges katonához ekkor érkezett meg a piros jelzésű, azonnali parancs: ellenséges támadó tüzérségi állást észleltek, azonnali válaszcsapás szükséges. Beindult a gépies, életmentő rutin: fegyvert ragadott, tüzet nyitott a nehézlöveggel. Másodperceken belül mindkét oldalon fültépő robbanás rázta meg a terepet. A lövészárokban a szemüveges katona pontosan célzott. „Néhány megszállóval kevesebb” – gondolta, és arcán a feszültséget felváltotta a túlélők rideg, életben maradási megelégedettsége.

A kerek képű katona lehúzta a VR-sisakot az izzadt homlokáról.

– Sikerült? – kérdezte a kopasz társa.

– A kijelölt zónát csont nélkül hoztam. Tiszta söprés, megsemmisült minden – mondta elégedetten, majd kinyitott egy dobozos kólát, és kortyolt egyet.

A lövészárokba a szemüveges katonához egy héttel később megérkezett a tiszthelyettes. Sápadt volt, a szemei vibráltak. Közölte, hogy a főparancsnok azonnal hívatja a tiszti fedezékbe. A férfi öntudatosan, katonásan lépett be a helyiségbe. A bent lévő beosztottak szó nélkül, leszegett fejjel mentek ki.

– Pihenj! – szólt a parancsnok fáradt hangja.

– Értettem! – felelte a szemüveges katona, tisztelgést színlelve.

– Te vagy az „Anjarku” álnevű tüzér?

– Igen, uram.

A parancsnok szótlanul nézte az egyik legodaadóbb, legpontosabban célzó emberét. Felvett az asztalról egy tábori postával, futárral érkezett levelet, és átnyújtotta a bajtársának.

– Értettem – mondta a katona gépiesen, miközben a torkában megfagyott a levegő, és a szívverése kalapácsként dübörgött a fülében.

– Kint vár a terepjáró sofőrrel. Három napot kaptál, fiam.

– Köszönöm, uram.

Felbúgott a gépkocsi motorja, és elindultak. A katona elolvasta a hivatalos értesítést, majd a zsebébe süllyesztette. Szenvtelenül, tágra nyílt szemekkel nézte az ablakon át elsuhanó tájat; a felperzselt falvak és mezők üresek voltak és fagyosak, mint a gyilkos csillagközi tér.

A szemüveges férfi ott állt az ismerős tízemeletes panelház előtt. Felnézett a kilencedik emeletre,, de a hetediktől fölfelé már nem volt semmi, csak kiégett fekete üszkös romok, és a szürke égbolt.

A világegyetem értelmét kereső, hunyorgó csillag megrendülve nézte a férfit. Végtelen, kozmikus keserv fogta el az emberi téboly láttán. Az Univerzum rideg arca megremegett, és a csillag szeméből két könnycsepp gördült ki: az egyikben egy bábszínházra vágyó, ötéves kislány utolsó mosolya, a másikban a családjához mindhalálig hű édesanya alakja rajzolódott ki. A könnyek jégbe fagyva, az örökkévalóságnak és a néma vádnak ajándékozva maradtak fenn a mindenség magányában.