Húsvéti barangolás – piros tojás helyett (2015)

Húsvét táján nem tapsifülesnézőbe utaztunk Borsodba a párommal. Nem is találkoztunk szapora fajtájával. Helyette már az első napon farkast kiáltottak a helybeliek. A nemzeti park karámban tartott lovai közül egy kiscsikót elragadtak a hazánkban megtelepedett ordasok, a Cinegésben pedig egy fiatal muflon vált áldozattá. Lábunkra bakancs került, és utánaeredtünk a baljós híreknek.

Első nap mentünk, mentünk, mendegéltünk, és utunk újdonsült célját tekintve eredménytelenül visszaérkeztünk a szállásul szolgáló zsákfalu elé. Az út szélén feltűntek a ridegtartásba csapott magyar tarkák. Velük nem lett volna semmilyen bajunk, de a fiatal, ám kifejlett bika keményen ránk bőgött. Mivel nem tudhattuk, hányadán állunk vele, helyesebbnek tartottuk, ha a közelében lévő szűk mezsgyén nem akarunk elinalni. Felhúzódtunk a szilárd burkolatú út melletti fás meredélyre. Tíz percbe is beletelt, mire a legelésző Tihamér úr tisztes távolságba távozott; aközben végig szemügyre vett minket.

A rá következő napon is minden tőlünk telhetőt megtettünk a farkasok felkutatásáért. A szállástól 7 kilométerre, a rengeteg közepén álló régebbi szállásunk teraszán 13 vendég üldögélt. Kíváncsian érdeklődtek tőlünk, messziről érkezett vándoroktól, hogy útközben láttunk-e farkasokat.

– Ott nem! – feleltem kedélyesen, majd folytattam: – De mifelénk, a faluházzal szemben éldegél egy öregecske Farkas.

Cserébe megtudhattuk tőlük, hogy éjszaka a turistaház közelében farkasvonyítást véltek hallani. Kézbe vettük a túrabotokat, és útra keltünk.

A háztól néhány órányi járóföldre az avarban valami zörgött. A levelek között egy vörös mókust vett észre Kati. A közeli fatörzsön felfelé kapaszkodva az ég felé indult a bundás, de két méter magasságban egy fajtársa útját állta. Hosszasan farkasszemet néztek egymással, majd a magasabban lévő mókus hangos sivítással nekitámadt a betolakodónak, és letaszította a földre. A pórul járt, területsértő rágcsáló egy ideig nem mozdult. Később egy másik fa törzsén felmászott a lombosodó ágak közé. Megérkeztünk a túra végét jelentő buszfordulóhoz. Előzetesen a helyi Volán telefonos információs szolgálatától három járat indulási időpontját is megkaptam – előzetes körültekintést igényel a buszos közlekedés megszervezése arrafelé. Az elsőnek beérkező járat vezetője közölte velem, hogy nem arra fog tartani, amerre mi szeretnénk menni. Mentőötletként bedobtam a Kenyérgyár megállóhelyet, amely utazásunk célját tekintve köztes megoldásnak megfelelő lett volna. Húsvéti ajándékként odáig ingyen utazhattunk vele. Útközben értesültünk a készséges sofőrtől, hogy a következőnek ajánlott viszonylat sem lenne megfelelő számunkra, a harmadik járat létezését pedig erősen megkérdőjelezte.

Az utolsó napig sem kerültünk látótávolságba az ordasokkal, aminek kimondottan örült a párom. Úgy hagytuk ott az igéző tájat, mint akiket mézesmadzaggal csaltak oda. Felültünk a megyeszékhelyre zötykölődve tartó vonatra. A kalauz – technikai okok miatt – csak az út felénél tudott a fővárosig érvényes menetjeggyel szolgálni. A kezében lévő készülékkel egyben ki is nyomtatta a két utas számára szóló dokumentumot. Mosolyogva vettük át, mert több mint 50 centiméter hosszú volt. Szépen összecsavartam, majd a túraingem zsebébe süllyesztettem. Miskolcon vonatot váltottunk. Idővel a sebesvonaton is ránk talált a jegyvizsgáló.

– Ez a mi közös tóránk! – mondtam, és átnyújtottam a feltekert menetjegyet, mire fesztelenül felnevetett a kalauz.