Igazi art – Vasa (Stockholm)
Továbbra is maradunk ezen a szigeten. Hangos sikoltozások a távolból. Vidámpark. A beugró csak belépésre jogosít. Hatvanöt felett ingyenes. Bennünket a hangfelvétel érdekelt. A velőtrázó sikolyokat az egyik játék által keltett élmény foka okozta. Képzeljünk magunk elé egy összessé-gében 360 fokban hullámozva körbevezető fémrudat, melyen függőleges irányú beülők vannak. Ebben helyet foglal a kedves utas, és indulhat a hajcihő. Le és fel hullámzik az útvonal, közben a tengelynek számító fémrúd körül 360 fokban körbefordul a szerelvény. Nem csak a gyerekek, de felnőttek is visítottak.
A vidámpark közelében a múlt század elejéből vagy talán még annál is régebbről, kert nélküli házacskák zsebkendőnyi területen. A kapubejáró keresztgerendája másfél méter magasan. Talán az egyik ilyen ingatlan elődjében lakhatott a Vasa sorhajó egyik tüzére. Kiértünk a városnéző 7-es villamos vonalára, amelyen egy kocsiból álló nosztalgiajárat is közlekedett. A sínek mentén lévő felújított faházak az előzőeknél nagyobbak, virágos kiskerttel. Hátukban a tenger nyaldosta a partot. Visszaindultunk napi sétánk kiindulópontjához, az SL 80-as hajójárat kikötője felé. Gyerekek számára gumikerekeken guruló emeletes vonat. Hogy ezt a szolgáltatást igénybe vette-e az a hatgyermekes fekete család, aki velünk szemből érkezve elvonult mellettünk, nem derült ki. De a jómód igen, lerítt róluk.
A belső végállomástól Nybrokajentől a külső végállomásnak
számító Ropsteinbe utaztunk az SL 80-as menetrend szerint közlekedő városi
hajójárattal. Két cél vezérelt bennünket. A 65 perc hosszú út alatt
megismerhettük a főváros szigetvilágát. A másik, hogy a város külső része is
érdekelt bennünket. A szigetek zöld lombtengerében, a régi időket megidéző
faházak mellett magas szalagházak. A tengervíz látható szennyeződéstől mentes.
Ez Stockholm természeti egyedisége. Útba esett a Nacka strand. Fő
látványosságát 1946-ban Carl Milles tervezte, de csak 1995-ben halála után
épülhetett meg Az Isten a miatyánk a szivárványon című
műalkotás. A
Még az emeletes lakóházak elérése előtt a Lettország, Litvánia és Finnország felől érkező szállodahajók kikötőjére találtunk. A járműről a szárazföldre betonhídon átsétálva érnek partra az utasok. Gyorsan tudnak tömegközlekedésre váltani. Következett az általunk hippitanyának elnevezett komplex fapados vendéglátóegység: színes konténerházak ablakkal és függönnyel, játszótér, színpad, raklapból asztal és szék. Autógumiba margaréta ültetve. Mai nevén nevezve, romkocsma. A lakótelepen egymástól szellősen épültek a lakóházak. Körülöttük természetes növényzet, gondozott ősgyep. A buszhálózat sűrűn beszövi a külterületet. A fejünk fölé beúszó, ijesztően sötét fellegek hatására, gyorsan hajóra szálltunk. Visszafelé már ismerősek voltak a szigetek. Négy-tizenkét emeletes lakóházak, vörös téglából várkastélyféle, érintetlen természeti környezet. A lakótelepi házak szemnyugtató pasztellszínekben: barna, szürke, narancssárga.
De érdemes volt másfelé is figyelni. A hajó belső utasterében egymással szemben hármas ülések, közöttük asztal. A járaton nincs mosdó. Egy bankkártyával csak egy jegyet lehet váltani – erre kis híján ráfaragtunk. Érdemes tudni, Svédországban lényegében sehol nem lehet készpénzzel fizetni. A viszonylaton egy több családra bővült indiai nagycsalád is utazott – nagyon tanulságos, és alkalmanként szórakoztató megfigyelni viselkedésüket. A kisgyerek először a nagymamát kínálta keksszel, mellette kínai bevásárlókocsi. Öltözete: lábán drága Patagonia márkájú bőrszandál, húszéves mackónadrág, arannyal hímzett indiai ruha, kinyúlt kardigán. Partraszállást követően a gyerekek holmiját (hátizsák, elemózsia, innivaló) négykerekű kocsin húzta maga után az egyik felnőtt.
A kikötőtől a hotel felé sétálva azon morgolódott Kati, hogy kukacsend ülte meg a várost. Pár utcával beljebb belesétáltunk a látványos és hangos Pride-felvonulás közepébe: bank, légitársaság, Google, Tajvan, színház, mentő, néptáncosok. Megjelenésében jellemzően platós kamionvonulás, melyet kezükben szivárványszínű zászlóval követtek a felvonulók: meg síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Nemi másságukat szolidan tették közszemlére a melegek. Másfél óra hosszan néztük az ezernyi keréken guruló, és két lábon járó parádét, miközben fejünk felett szárnyát billegtetve elhúzott egy Gripen vadászgép. Egyetlen egy kivetnivalót találtam a Pride-ban, mégpedig a túlzott hangerőt. Aki azt hiszi, hogy az általa felvállalt kiállást a minél hangosabb zenével lehet a leghatékonyabban képviselni, az valamit nagyon nem ért az egészből: ő is a „csak az erőből lehet érteni” téves felfogást képviseli vele helytelenül.
A svéd fiatalok nemtől függetlenül hagyományos frizurát viselnek. A szebbik nem tagjai szőkék, kék szeműek, vékonyak és mutatósak. Harminc alatt szülnek. A kisgyerekek kiegyensúlyozottak, mosolygósak, igazi társasági lények. Többnyire vállig érő hajat viselnek a kisfiúk. Jellemző a két, netán három gyerek. Több ilyen családot is láttunk két-három nagy gurulós bőrönddel, babakocsiban ülő poronttyal és a kézen fogva vezetett nagyobb lurkóval.
A szálloda ablakából irodaházra nyílt rálátás. Munkaasztalok egymás mellett. Az egyik félreeső asztal tele gusztusosan tálalt élelemmel: az a svédasztal, igazi svédasztal volt. Aligha hinném, hogy rabszolgasorsban telnének el a svédek munkás évei.
A családhoz kutya is szokott tartozni. Egy hét alatt csupán két házi kedvencét sétáltató stockholmival találkoztunk, pedig gyalogosan jártuk az utcákat – kutyagumiból egy akadt. Kutyaszoborra nem találtunk, de kolduló rókáéra, igen, mégpedig a belváros közepén.
A Skeppholmen-sziget a kisebbek közé tartozik. Elsősorban a Moderna múzeum miatt kerestük fel. Az alagsorban a perverzitás különböző módozatainak játékfilmen való bemutatása a téma. Rózsaszín babaruhában pompázó 200 kilós fekete énekesnő, aki koncertjét befejezve odalép a rá meztelenül várakozó ágaskodó hímvesszejű férfiak sorfalához, és análisan kielégíti őket. A másik monitoron szadista pár látható: gyerekeket és nőket háttámlás székhez kötöznek, utána késsel véresre szurkálják őket. A harmadik alkotáson apa kisgyermekével látható, amint vadul támadja őket egy megveszekedettnek bemutatott kakas. Ezek játékfilmek ugyan, de az életből merített témák – ilyen szélsőséges esetek is előfordulnak embertársaink körében.
Már az emeleten ráncoljuk össze a homlokunkat. A falon hatalmas kék vászon – semmi több. Egy másikon tucatnyi rezsólap. El kellene gondolkodni üzenetükön, de nem megy. Velük kapcsolatban éppen ez ragadt meg bennünk – és a további közszemlére tett tárgyakkal kapcsolatban is. Több termen át csak akciózó fekete meleg férfiak filmen bemutatása volt a téma. Ezt kimondottan elhibázott koncepciónak tartom. Mivel a nemi másság kapcsán csak fekete férfiakat jelenítettek meg, ezzel súlyosan diszkriminálták őket. Egyik helységben csoportos szexre alkalmas hatalmas méretű franciaágy – rajta önfeledten ugrándozott egy kisgyerek. Na ez egy igazi art telitalálat, amelyet nem a kiállítás szervezői hoztak létre, hanem az élet: köszönöm a kisfiúnak és a szüleinek, akik engedték őt szabadnak lenni.
Kápolnának kialakított szoba következett, amely első ránézésre semmiben nem különbözött egy hagyományos szenthelytől. Itt meg a nagyfokú passzivitás lepett meg. Pedig bőven lehetne jelzésértékű kritikai megjelenítésekkel illetni, nem az elvet, hanem az alaptézisre építkező kóros eltévelyedéseket.
Piros szégyenszoba. A falak pirosra mázolva. A főfalon ujjal előremutató, csuklótól látható kéz. Előtte szoboralakban lehajtott fejű kisfiú térdepel: a gyermek nem más, mint Adolf Hitler. Ez is, és a következő alkotás is elnyerte a tetszésünket: temetést megjelenítő szoborkompozíció – eközben kint szakadt az eső. Mire búcsút intettünk a kortárs alkotásoknak, kisütött a nap.
A parányi sziget végében egy még annál is kisebb szigetre érkeztünk. Magaslati pontján Kastélyszálló. Mellőle kiváló rálátás nyílt, a velünk szemben lévő szigeten zörgőcsörgő vidámparkra. Megszólaltak az égiek is. Újra rém sötét fellegek egyed uralták az eget: dörgött, villámlott. Futásnak eredve egy órára betértünk a most menedéknek előlépő Modernába.