Írás ötletét adta – élettér (Örményország)
Nézzünk szét Jerevánban. Legfontosabb célnak az Örmény Népirtás
Emlékmű felkeresését tartottuk. A városi folyó miatt a szállástól jókora
kerülővel keltünk útra. Ez sosem baj, mert mi lábon szeretjük megismerni a
legújabbat. Megtaláltuk a szurdokban hömpölygő folyó felett átívelő hidat, és a
városi Sport-komplexum felé tartottunk. Érthetetlen volt számunkra, hogy a
népirtás emlékmű nem volt kitáblázva, annak pontos hollétéről a szépen
karbantartott magaslati parkban dolgozó kertészek tájékoztattak bennünket.
Elsőnek egy önkifejező szobor került elénk: karjai között gyermekét magához
szorító anya, aki futás közben rémült arccal hátratekint. Betonból készült
alkotások következtek. Az első egy
Az emlékmű már távolról megérintette Katit. Odabent egyre fokozódott benne ez az érzés. Pár nappal később egy szál rózsát helyezett el a népirtás áldozataira megemlékezve.
A hegytetőről rálátás nyílt a városra. A messzi távolban csak körvonalódzott az Ararát.
A híresnevezetes örmény Konyakgyár és Múzeum meglátogatását nem terveztük, ellenben a Nemzeti Galéria és a Történeti Múzeum felkeresését, igen. Az örmény fővárosban járva feltűnhet, hogy számos épület vöröses, rózsaszínes árnyalatú. Mindez a rózsaszín bazalttufának köszönhető, amely a centrumként is beazonosítható Köztársaság tér épületein is megfigyelhető. A teret öt rózsaszín és sárga tufából épített épület veszi körül. Itt áll többek között a Külügyminisztérium, az Örmény Történeti Múzeum, az Örmény Nemzeti Galéria és az Örmény Mariott Hotel épülete is. A két múzeum egy épületben kapott helyet: a történeti az elsőn, a képtár pedig a második és a hetedik emeletek között. A Szovjetunió idejében a tagköztársaságok egyik kötelező feladata lehetett a sok közül, hogy az ország szíveként aposztrofált Moszkvának a nemzeti emléktárgyaik legjavát önként és dalolva felajánlják, hogy odakoncentrálva növeljék a népek barátságának titulált ország kulturális imázsát. Ennek következtében szegényesnek bizonyult a kiállítás összképe: festmények, ikonok, egyházi témájú festmények és sok portré.
A Francia tér közelében található a látványos és hangulatos Cascade-lépcsősor. Az előtte lévő teret többek között a kolumbiai szobrász, Fernando Botero „dundi” szobrai uralják: meztelen hájpacni katona, fején sisak, egyik kezében pajzs, a másikban kard; fekvő, bálnaméretű nő; erősen túltáplált macska; fenekén tétlenkedő gömb alakú madár. Mindezek fekete kőszoborként jelennek meg. Aki nekivág a körülbelül száz méter magasba felkalauzoló lépcsősornak, a végén megérkezik az egykori Sztálin apánk szobrát váltó nonfiguratív Anyaság nevű nyúlánk alkotáshoz. A lépcsősort időnként teraszok szakítják meg, ahol néhány kortárs alkotás látható. Az első szinten egy májusfára emlékeztető, mindenféle limlommal teleaggatott ágasbogas szélforgó, amely az összes alkotás közül a legattraktívabb. A teraszok elmaradhatatlan kellékei a padok és a szökőkutak. A legmagasabb pontjáról csak sejtetően került elénk az Ararát. De van más érdekessége is a lépcsősornak. Két oldalról füves, bokros domb szegélyezi, azon túl lakóházak. A szobrokkal teli téren a vendéglátóegységek mellett egy Art múzeum bejárata, ahová nagy várakozással beléptünk. Néhány semmiségen túl vásárlásra buzdító üzlet. Zakatoló mozgólépcső vitt fel a magasba. Mint kiderült, végeiben a lépcsősor teraszaira lehetett kimenni. Az egészet a domb alá rejtették, így az kívülről láthatatlan maradt.
Szállásunk közelében egy igazi örmény Art múzeumra találtunk. Azért jeleztem igazi örmény artnak, mert itt egyetlen olyan produktumra nem találtunk, amely híres elődök alkotásait koppintotta volna: mindegyik darab saját elgondolás szüleménye lehetett. Meghatározóak voltak a fémalkotások, mint például különböző emberfigurák, vaddisznó. Konkrétabban: a nő mögött lévő férfi egyik kitárt kezében tartja a fejét, és így nézi őt. Színekkel ábrázolt meditáció. Szexualitással teli rajz, amelyről nem jött át az érzelem: öncélú szeretkezés. Festmények és tusrajzok következtek. Katinak ez utóbbi jött be egy középkori város kapcsán, de a kiállított remekek elmeséléséből nekem egyik sem vált igazán felejthetetlenné. Pontosabban egyikük igen, mégpedig a manókat ábrázoló festmény, ami bennem egy írás ötletét adta (A piktor álma címmel megírtam).
A Köztársaság tér közelében lévő Vernissage piac egyben turisztikai látványosság is. Jellegét tekintve bazár: kerámia, festmény, kézi készítésű ékszer, textília, szőnyeg, szenes vasaló, 45-ös korong, bélyeg, üvegáru, antik tárgyak és szuvenír termékek is, melyeken az örmények fontos szimbóluma, az Ararát-hegy és a gránátalma is megjelenik. A külföldi vásárlók nagy kedvence az elmúlt korszak illusztris kitűzői. Nem véletlen a sakk készletek sziporkája, ugyanis Örményország igazi sakknemzet. Az iskolákban kötelező tantárgy a sakk. Egy pohár frissen facsart narancslé 4 euró, a gránátalmalé 8 euró. Átlagos minőségű tölcséres fagyi 0,5 euróért kapható.
Másodszorra is útra keltünk Jerevánból, mégpedig keleti irányba, az azerbajdzsáni határvidék felé. A fővárost elhagyva ötven darab többemeletes lakóingatlan, melyek előrehaladott állapotban lettek félbehagyva. Az aszfaltcsík fás dombok között, szerpentinektől mentes nyomvonalon vezetett a Szevántó felé.
A Szeván-kolostor egy ősi épületegyüttes, amely a Szevántóba benyúló Szeván-szigeten magasodó két templomból és a környező romterületből áll. A legenda szerint Meszrop Mastocnak látomása támadt, amelyben tizenkét emberi alak a tavon sétált és megmutatta neki, hol kell templomot alapítania. Ezt 874-ben Mariam királyné valósította meg. A két templom, a Szent Tanítványok és a Szent Istenanya, a tó északnyugati partján, egy keskeny, sziklás félszigeten áll, amely korábban önálló sziget volt.
A szerzetesek a 8. században érkeztek a területre. Először csak egy kis méretű kápolnát és néhány lakócellát építettek. Az évek során falat, és figyelőtornyot emeltek a szigeten, majd három templomot, lakóhelyiségeket és egyéb épületeket alakítottak ki a kilencedik században. Az építmények fekete vulkáni tufából épültek. Két templom maradt fenn, kereszt alaprajzúak.
A 9. század végén a területen nagy csata zajlott az örmények és a hódító arabok között. Az örmények, a szerzetesek segítségével hónapokig tartották a kolostorkomplexumot. Később az örmények nyílt csatában legyőzték az arabokat. Azután Timur Lenk katonái, majd a perzsák is megtámadták a szigetet. A 16–17. században a falakat elbontották. A kolostor 1930-ig működött, ekkor távozott az utolsó szerzetes.
A templom körül számos kacskar (vésett kőtábla) tekinthető
meg. A buszparkolótól hosszú lépcsősort követően érkeztünk meg a kolostorba: az
idegenvezetőt kevesen követtük, a továbbiakban önállósítottuk magunkat. Mivel a
szovjet időkben a tó vize 20 métert csökkent, víztérfogatának 40 százalékát
elveszítette, ezért fordulhat elő, hogy az egykori sziget ma félsziget. A
Szevántó Örményország és a Kaukázus régió legnagyobb állóvize. Tágabb
kitekintésben Eurázsia egyik legnagyobb édesvízű magashegyi tava. Leghosszabb
pontján
A tó mellett tíz kilométer hosszan gurult tovább a busz, majd a hegyek felé vette az irányt, és meg sem állt az örmények Svájcáig, Dilijánig. Sok értelmét nem találtuk az idevaló utazásnak, amolyan étkezéssel megtoldott pótlólagos programként könyveltük el.
A Goshavankot egy régebbi, egykor Nor Getik néven ismert kolostor helyén emelték, amelyet az 1188-as földrengés elpusztított. Mkhitar Gosh államférfi, tudós, számos mese és példabeszéd, valamint az első büntető törvénykönyv szerzője, részt vett a kolostor újjáépítésében. Goshavankban Mkhitar Gosh iskolát alapított. Egyik öregdiákja, Kirakos Gandzaketsi örmény tudós megírta Örményország történetét. A komplexumot később Goshavanknak, a falut pedig a tiszteletére Goshnak nevezték el. Goshavanknak nincsenek külső falai, falusi házak veszik körül. Az összes egyházi épület egymáshoz csatlakozik, kivéve a Szent Hripsime-kápolnát, mely a vele szemközt lévő domboldalon fekszik. A templom előtt egyházfit ábrázoló szobor fogadott bennünket. Közelében faágason régen porba hullott harang. A templomba lépve feltűnt a terméskövezet nagyfokú egyenetlensége.
Itt a faluban volt érzékelhető – az aránytalanul sok
vendéglő és szállás kapcsán –, hogy mennyire nehéz megélhetésre találni
vidéken. A beruházások túlnyomó része eleve kidobott pénz. Örményországban
létezik egy országos piros turistaút, amely valószínűleg a történelmi helyeket
kötik össze egymással: az ideérkező és az innen távozó szakaszok hossza 20-
Utunk utolsó állomása a Haghartsin-kolostor volt, amely egy bámulatosan szép völgyben fekszik, hátában vízfolyással. Szent Asztvatsatsin-templom. A falakat kőpadok szegélyezik. A nyugati támfalnál, az ajtó mellett egy széles boltív húzódik, amelyen keresztül közlekedhetnek a zarándokok. A díszítés csak a tetőzet középső részeire koncentrálódik a fő világítónyílások közelében. Ebben a térben fából készült hosszú asztalok és székek találhatók. A kolostorban tartott házasságkötések vagy keresztelők utáni fogadásokat tartották itt.
Az épületegyüttes udvarát kőlapokkal fedték. Három kupolás
épületből áll, egyikük a tizenkettedik századból származik. Ajtójának
szemöldökfa magassága
Elérkezett a hazaindulás ideje. Mivel a gépünk 05:25-kor startolt, még előző nap este elhagytuk a szállást: Jereván és a reptér között 06:50-22:00 között közlekedik a 100-as busz (menetjegy ára 1,25 euró). A külföldi csak 9 órától tud pénzt váltani, márpedig a 100-as buszra a jegyet az automatából csak készpénzzel lehet előcsalogatni: ebben nekünk a buszsofőr segített. Útközben feltűnt az Ararát immár elég jól kivehető fehér palástja.
Az éjszakát a repülőtéren töltöttük. Az épületben lévő virágbolt bezárt állapotában is árusít, becsületkasszával. Örményországban is jellemző, hogy az érkező szeretett hölgyet vagy családtagot a férfi egy csokor virággal várja. A reptér épületéből a magyar fapadoshoz gyalogosan indultunk. Erősen pirkadt. Egyszer csak megszólalt a feleségem: ott van az Ararát, és teljesen tisztán látható!