Jó utat

Az egykor népes falu múltjára az itt élt népek hátrahagyott szellemisége nyomta rá a bélyegét. Lakóik vagy elmentek, vagy elmentek. Ki ismerhette volna hitelesebben az utcák, porták zajos és szép emlékű történeteit, mint a meggörnyedt hátú, magát csoszogva előretoló öreg pap? Egykor itt kezdte el hirdetni Isten országának dicsőségét, mint a lelkek ifjú pásztora. Ha ránézett egy kilencven éve épült házra, önmagát látta meg benne. Ha pedig a dombtetőről a falura, akkor az életét – és csak csoszogott és csoszogott a faluban, körbe-körbe.

A füstfaragó lakott itt öttagú családjával – állt meg. Adakozó kedvű báránya volt a nyájnak, mégis hagyta, hogy cirokseprűjéből sikerüljön néhány szálat elcsennie az attól szerencsét remélő halandónak. Egyszer a szemem előtt játszódott le az eset. Kérdőn rátekintettem a mesteremberre, aki széttárta karját, és a magasságos égbolt felé emelte a tekintetét. Nem volt utolsó tréfamester sem. Bekukucskált az ablakokon, és ha egy lány nyelvet öltött rá, másnap kormos orral mehetett haza. Indult volna tovább, de a romos verandán, a terített asztal jobbján egy szénporos orrú, fehér ruhát viselő férfi ült mosolyogva – régi jó ismerősként intettek egymásnak.

A vajákos háza előtt is megállt. Jobb híján őt hívta el magzatának világra bábáskodásához az éhbérért szolgáló, ki tudja, kinek a lánya. Hát bizony aligha lehetett hibáztatni érte, mert istentelen gazdája virágba borulása idején vérszemet kapott rá. Az Úrnak hála, hogy elkeseredettségében nem ugrott kútba. Azt csicseregték a falubeli verebek, hogy amikor felsírt az aranyló hajfürtű lélek, a segédkező kuruzsló fülén, orrán, szemén és száján hét ördög ugrott ki egyszerre. Kacagtak rajta az emberek: ő volt az erőszakot tévő gazda anyja. De lévén csoda, másnap váratlanul jobblétre szenderült a fia. Annak rendje és módja szerint eltemettette. Visszatérve a félig megüresedett házba, maga mellé vette újszülöttjével a szolgálólányt, és lett unokája. Nem sajnálta rá a bankót. Iskolába járatta, és azon túl is okíttatta. A közeli nagyvárosban líceumi tanárként szolgálta az ifjúságot, a deákok nagy megelégedettségére.

Enyhén emelkedő utca dobott vasmacskát elébe. Megállt, és fáradtan felnézett a végébe. Egyszer egy úton lévő, tarisznyás fiatalember érkezett szemből. Légy üdvözölve! – mondta, és megállás nélkül ment a dolgára. Visszafordultam. Az esti misén képkeret közé rajzolva átadtam az üzenetet: menjetek ki a tóhoz, és merjetek belenézni a víz tükrébe!

Az egykor füstkarika-illatú vendéglő következett. Ide bizony nem tettem be a lábamat egyszer sem. Felsejlett a múlt. Napzenit idején falai közé egy úton lévő férfi tért be. Az is meglehet, hogy éppen az előbbi történetben az engem köszöntő vándor. Tányér levest kért kenyérrel. Jóízűen falatozott, a végén száját kézfejével megtörölte. Az ellenértékért arcán széles mosollyal érkezett a kocsmáros. Hiába kotort bele átalvetőjébe a vendég, nem találta a guruló aprót. Ráförmedt a testes vendéglős, és alaposan elpáholta az ingyenélőnek kikiáltott flótást, majd kihajította az utcára. Nagy sokára összekaparta magát a kárvallott, és amerről érkezett, arra távozott. Uzsonna idején ismét lenyomta a már ismerős kilincset. Odabent székén ülve bóbiskolt a tulajdonos. Hangosan köhintett egyet a visszatérő vándor, mire talpra ugrott a ház ura.

– Kedves jó kocsmáros uram, visszamenve ahonnan jöttem, a poros úton megtaláltam a pénzmagot – és a leves kenyérrel ebéd árának kétszeresét kiszámolta a pultra:– Tartsa meg vendégszeretetét! – és kifordult az ajtón.

Este a hangoskodó emberektől csendet kért a vendéglős, és áhítattal elmesélte a nem mindennapi csodát, mire harsányan felnevettek az iddogáló atyafiak, majd kórusban megéljenezték hihetetlen fantázia szüleményéért.

Ebben a bűntanyában gyakran forgatták az ördög színes rajzolatú bibliáját. Néhanapján a harmadik ellen összejátszva tette a dolgát a kapafogú házigazda és a félszemű sógor. A hó végi vásárból kitömött zsebbel tért vissza a lókupec. Az alábukó nap félreérthetetlen üzenetével benyitott az ajtón. Csak úgy sisteregtek a lapok a keveréstől. Nagyot ásított a csillagos égbolt, amikor az udvarra üres zsebbel kiszédülve felnézett a számára fénytelenné vált végtelenbe. Hazatérve hiába fogadta meg sipítozó felesége előtt, hogy egyszer és soha többet, megkeményítette szívét a fehér nép. Teltek-múltak a hónapok. A harag férge egyre csak rágta belsejét. Tapasztalva szeretett feleségének pusztulását, szelindekbundát húzott magára, és kiharapta belőle a mételyező szellemet.

„Milyen szép is a mi tavunk” – állt meg a szomorú fűzfák között az öreg pap. Régen volt benne hal bőven, még ha olykor másként is szólt róla a hálómeregető. Aznap talán kevés sikerrel járhatott, de a falu felé vezető földúton, a parázsló tűz és a bokor között a szájában fűszálat tartó erdőkerülő megszólította:

– Jó ember, vess egy halat a parázsra, estebédnek valót! Amaz savanyú pofát vágva széttárta a karját, mire a vállán lévő félig üres tarisznya ugrott egyet:

– Nekem is ehetnékem támadt, de nincs mit – és egy újabbat rándult a hallal már félig teli vászon.

– Jól van, no – mondta az erdőkerülő. Benyúlt a bokor rejtekében lévő szütyőjéért, kivett belőle egy marékra való erdei gyümölcsöt, és jó szívvel átnyújtotta a halásznak.

A falu másik végében is volt egy rengeteg, mégpedig kerek. Annak közepén élt egy kislány. Akárhányszor látta a falu népe, felnőtt nem volt vele. Mások viszont igen. Az őzekkel együtt csemegézték a tejes kukoricát, versenyt futott a mezei nyúllal, s a varangyos békától kérdezte meg a másnapi időjárást. Jó kedvét nem mosta el a zivatar, fejére kalapgombát húzott. A hideg sem vette el kedvét, az odúban odabújt a vörös mókusok közé. Együtt nyílt a tavaszi virággal, de egyiknél sem akart szebb lenni. A nap heve elől felmászott a sudár nyárfa tetejébe, és komisz képpel fityiszt mutatott neki. Minderre eltátotta száját a falu irigy népe, és meghegyesített nyelvével kígyót-békát hányt a gyermek fejére. Kikiáltották boszorkának. De ő mintha meg sem hallotta volna a sok jókívánságot, csak repült, repült tovább a maga angyali szárnyacskáján. A belekeseredett népek aszott szipirtyóvá sipítozták magukat, mindhiába.

A kislányból tűzpiros rózsaszál vált. Szemet vetett rá a szellőként érkező párja. Angyali tisztasággal jelentek meg a falu színe előtt – és előttem. Pirosló arccal álltak, egymás kezét fogva. Sokatmondóan a szemükbe néztem. A pirosló rózsaszálat karjai közé kapta a szellő, és betölthetetlen űr maradt utánuk.

Hazatérve székére lerogyott az útját bejárt, istenfélő ember. A csend testtelen öleléssel vette a keblére. Már az évek számát sem tudja, mióta a temetőbe kiköltözött a szeretett felesége. Ő volt az őrző angyala. Pedig de szép volt! De hajh, hol van az már? Csak ült, és megfáradt szemét lehunyva pihegett. A meghibásodott fali óra már nem számolta az időt.

Még egy döngicsélő rovar sem zavarta a megnyugvásában. Mégis. Tekintetét valami mágnesként vonzotta a nyitva lévő szobaajtó fakerete közé. Felesége állt ott, a menyasszonyi ruhában. Könnyessé vált az öreg szeme. Szólni akart hozzá, de ajka némán pergett. Elmosolyogta magát az asszony.

– Te vagy az, Zsuzska? – szólította nevén hitetlenkedve, de erre már csak az üres ajtókeretet láthatta.

Némán elsírta magát. Majdnem beleszakadt a szíve. Reménykedve újra az ajtó felé nézett: ott már a pár éve meghalt fia állt – és felakadt az öreg megfáradt szeme.