Katonaviselt gyerek – jelen és múlt (1968)

Ki ne hallott volna az Afrikában harci feladatokra kiképzett, gyermekekből álló reguláris csapatokról? Ez egy újabb példa arra, mennyire félresikerült a Jóisten általi teremtés. Ezt szándékoltan olyan naturálisan érzékeltettem, amilyen mértékben az arra fogékony emberek szemét felnyitják Isten házában. A gépkarabéllyal gyilkoló gyerekek akkor sem járnak jobban, ha a katonáskodást élve megússzák: lelki nyomorékként fognak az elmúlásig továbbtengődni. Vagy felnőttként maguk is gyerekeket rabolnak el a szüleiktől, hogy a saját sorsukra juttassák őket. Aki hozzám hasonlóan szocializálódott, szinte képtelen elhinni, hogy ilyesmi előfordulhat.

Ám egykor én is „katonaviselt” gyerek voltam. Az alsós tanító néni a színdarabban – a János vitézben – nekem az egyik katona szerepét osztotta ki. Kard került az oldalamra, lábamra csizma, de a ruházatomra sem lehetett panasz: az Állami Jelmezkölcsönző Vállalat raktárából lettem felmálházva. Elérkezett a színpadra vonulás ideje. Az angyalföldi gyár kultúrtermében minden szék foglalt volt – igazi teltházas produkció. Délceg katonaként strázsáltam a színpad szélén, és amikor rám került a sor, mondtam, amit kellett, és tettem, amit kellett – ahogyan az egy katonától elvárható. Negyedóra elteltével az osztálytársaimmal mélyen meghajoltunk a recsegő-ropogó deszkákon. Aztán a szüleimmel sietve tartottunk hazafelé. Ennek az volt az oka, hogy a tévében ezen a napon került adásba a Tüskevár című sorozatnak az az epizódja, amelyben a nádasban dúl a vihar – ezt mindenképpen látni szerettem volna.