Kedvenc autó – a sors fintora (2007)

Autóimádó volt a vakvezető. A megbeszélt időre a ház elé érkezett az ismerősöm a kétajtós járgányával. A hátsó ülésre betuszkoltuk Kicsit, én pedig az anyósülésen foglaltam helyet. Miközben a sofőr megkerülte az autót, a szuka a hátsó ülésről hirtelen a vezetőülésre ugrott. A meglepett ismerősöm nevetve kérdezte:

– Hogyan fogok így vezetni?

– Miért gondolod, hogy ha engem évek óta elkalauzol a városban, éppen a te autódat ne tudná elvezetni?

Barátom kombija lett a nagy kedvenc. Nem csoda. Számtalanszor mentünk vele túrázni, és ilyenkor bérelt helye volt a kombi hátuljában. Meg sem lepődtem volna, ha a második lakhelyének tekinti.

A német juhászokra jellemző hátsó lábi gyengeség, sántaság azonban őt sem kerülte el. Ekkor eldöntöttem, hogy az aluljárók lépcsői miatt a továbbiakban nem közlekedem vele a városban. Bár az első emeleten laktunk, ezek után a kutyasétáltatás mindig liftezéssel kezdődött és végződött. Amennyire csak lehetett, kíméltem a lábát. Már nem sok híja volt a tizenharmadik életévéhez.

Egyik nap kiléptünk a hátsó kapun, és szinte azonnal visszafordult. Alaposan meglepődtem, de továbbhaladásra biztattam. Nem sokkal később egy keskeny mellékutcán kellett áthaladnunk. Félúton ismét visszafordult. Ekkor még jönnie kellett velem, de hamarosan megálltam. Megértettem, hogy a viselkedésével jelez nekem. Elindultunk visszafelé. Az úttesten áthaladva már könny szökött a szemembe, a kapualj közelében pedig már szipogtam. Megvolt a terv. Előbb felhívtam a barátomat, hogy ha ráér az állatorvos, számíthatok-e rá és a kocsijára. Igent mondott. Délután Kicsi a kedvenc autójában utazhatott utoljára. A Budai-hegyekben lévő Borókás büfé felé tartottunk. Túrázásaink során gyakran megfordultunk arrafelé, az első teljesítménytúránk útvonala is előtte vezetett el. Az épület közelében, a sárga turistajelzés mellett bocsátottam útjára az örök vadászmezőkre.

Azóta többször eszembe jutott, hogy jól döntöttem-e akkor – de a lelkiismeretem egyszer sem berzenkedett ellene.