Két pőre ló legelészett – havas pálmafák alatt (Kutaiszi(

Ekkor már nem csak a jótét lélek tett így, hanem Kutaiszi számos polgára is. Többek között azok a Kamaz típusú hókotróvezetők is, akiknek az egyre sűrűbben hulló fehér csillámok munkát biztosítottak. A hórukkemberek is összedörzsölték tenyerüket. Ők már a hideg miatt tették, akik kezükbe hólapátot ragadva takarították a város köztereit. A főtéren a járda és az úttest tövében vízelvezető árok lett volna hivatott a nagyobb mennyiségű csapadék befogadására és elvezetésére, de nyugtával dicsérjük a napot. Az emberek többsége, nem véletlenül, lábára gumicsizmát vagy cipőjére kalucsnit húzott. De az élet nem áll meg a havazástól, fagytól. Ékes bizonyíték erre a főtér látványos szökőkútja, melyből megállás nélkül tört fel a vízsugár. Nyáron 40 Celsius fok felett hűsítő, párásító hatása előnyösebb. Télen jelképezheti az élet folytonosságát. Más figyelemreméltó is akadt a közelben. Egy nyilvános mosdó létében. Kuriózuma – legalábbis a fejlettebb európai országokból érkező látogató számára, a guggolós jellege. Aki ügyesebben céloz, hamarabb szabadulhat a westernfilmekből oly jól ismert lengőajtó mögül. Jutalma a tenyerébe műanyag flakonból beleöntött víz. A páratlan élményért aligha sokallható a tizenöt eurócent.

Aki az iménti mulatságos élmény hatására figyelmetlenül hagyná el a teret, könnyen ráfaraghat. A helyi emberek egy része több szempontból is érdekes figura, amolyan fakabát. Az úrvezetők többsége csak a járdán ad elsőbbséget a gyalogosnak. A zebránál hiába a majdnem vízszintesen előre kitartott fehér bot, mennek, mint a meszes. Köszönni sem szokás errefelé. A marsrutkába beszálló utas nem üdvözli a sofőrt, és viszont. Ugyanez a helyzet a boltokban. Nem voltunk képesek adaptálódni. Elvétve találkoztunk köszönésünket fogadó grúzzal. Nem mellesleg, az üzletek ajtói többnyire tárva-nyitva. A járdán, a kereskedelmi egységek bejáratánál fő szempont a minél gyorsabb, kerülő nélküli közlekedés. Befurakodtak előttünk az ajtón, gond nélkül fellökik az embert. Ezzel nem azt a látszatot szerettem volna kelteni, hogy a város utcáin ezerszám fekszenek a fellökött emberek, de ugye értjük egymást.

Nézzünk szét a kereskedelem frontján. Gyermekkorom falun töltött nyarainak emlékét villantotta fel a kimérve kapható cukorka, és a szálanként megvásárolható cigaretta. A fedett, de oldalfal nélküli központi piacon, egy szem tyúkocskáját árulta a sámliján ücsörgő nénike. Sokféle mag és fűszer is gazdagította a kínálatot. Az árubőségre nem lehetett panasz. Vásároltunk hachapuri lepényt, de semmi pozitívum. Arrébb fagyasztott khinkalit szereztünk be. A kifőzés után csak a felét fogyasztottuk el, a többit a hűtőszekrényben otthagytuk a szállásadónak. Visszakanyarodva a piacra, megkóstoltuk a szőlőlébe mártott diót, mely szintén híressége a georgiai gasztronómiának. Nos, ennek sem lettünk a hívei. Ezek után már jobban odafigyeltünk a figyelni valóra. De mások is árgus szemekkel vizslattak. Leginkább a bolti eladók az üzletbe betérő vevőre. Ezt nem lehetett nem észrevenni. Mindenki gyanús, aki mozog. Meglepetéssel tapasztalhattuk, hogy a hazai árakhoz képest drágán adják a tejtermékeket. Találtunk 6 százalékos zsírtartalmút, amely megfelel a tőgyből húzott tehéntej zsírtartalmának. Ezen meglepődtem. Vidéken is sok a szarvasmarha, de nem csak ott.

Pár napja a város sugárútjától 100 méter távolságban, amikor a Bagrati-székesegyháztól jöttünk lefelé, kezében botot tartó idős bácsi két tehenet hajtott hazafelé. Na, erre varrjon gombot valaki. Hogy jól fésült volt-e az öreg gazda, nem tudom. De azt igen, hogy a belvárosban 100 méteren belül, az utca ugyanazon oldalán, nyolc fodrászat várta a vendégeket. Kínai ruhaboltból egyet találtunk, de török étkezdét nem kellett nagyítóval keresni.

Ismerkedjünk meg a XI. században épült Bagrati-székesegyházzal, melynek hivatalos elnevezése Istenanya elszenderedése székesegyház. A grúz ortodox egyház anyatemplomának szánt katedrális építését III. Bagrat király, az egységes Grúz Királyság első uralkodója rendelte el. Az északi fal felirata szerint építését 1003-ban kezdték el. 1691-ben megszállták Grúziát az oszmánok, és felrobbantották a katedrálist. A déli és a nyugati melléképületek, a XIX. század végéig többé-kevésbé épen maradtak. A főépület elkészülte után az északnyugati saroknál háromszintes torony épült. Minden emelete egyetlen helyiségből áll, amelyekbe tűzhelyet és fali fülkéket építettek. Itt feltehetően a város püspöke lakott. A Gelati-kolostor és ez is, puritánságukkal jeleskedtek. A székesegyház egyik sarkában beöltözött fiatalember térdepelt. Gyors egymásutánban pár mondatból álló, monoton imaszöveget malmozott elő magából. Ki tudja, hogy vállalásából fakadóan, naponta hányszor darálta el a szöveget, és hány napon, héten vagy hónapon át tartóan. A templom padlószintjében a betekintő ablak alatt régészeti emlékek láthatók. Véletlenül ráléphettem, mert a szent szöveget ismétlő fiatalember kezével jelezte Katinak, hogy rossz helyen állok. A hatalmas belső tér akusztikája elismerésre méltó. Nemcsak a vastag fakapu becsapódásának visszhangzó döngése nyűgözött le, hanem a kopogó cipőké és a tüsszentéseké is. Emiatt kétszer is megfordultunk az épületben.

Második látogatásunk után távozóban voltunk. BMW terepjáróval fiatalos kinézetű egyházi személy érkezett a székesegyházhoz. Aligha a fájós lába miatt kerítették a feneke alá. A havas és csúszós úton kezemben fehér bottal, a főtértől a székesegyházig gond nélkül feljutottam. Hegymászó felszerelés nem volt nálam. Eszembe jutott a Gelati-kolostor előtt a tenyerét fázósan összedörzsölő, kegytárgyakat árusító nénike.

Immár félig-meddig hitelt érdemlően tudhatjuk, hogy hol lakott a város püspöke anno. Most megismerjük, hogy havas, esős időben, hol húzhatják meg magukat a város, fülükben sárga műanyagbilétát viselő kóbor ebei. Az első másfél nap után eleredt a hó, mely rövidesen latyakká olvadt, és ez így ismétlődött az utolsó napig. Először vendégtől üres teázó elé került ki a tetszetős külsejű kutyaház, később másutt is találkoztunk ilyen, mifelénk ismeretlen népszokással. Megmondom az őszintét, elképedtem rajta. Minden tiszteletem azoké, akik nem csak gondolnak ilyesmire, hanem meg is cselekszik. A jómódú, tehát nem kóbor ebek, fülükben nem viselnek sárga bilétát.

Más újdonság is szembejött velünk: „Ahol a papok táncolnak” – szokták mondani mifelénk. Nos, mint sugalltam már, ez a mondás ráillik a város házainak frontjára. Csak hát a belső udvarok. Azok már a szovjethatalom hőskorát idézik. Annak ellenére is, hogy ahogy tudják, úgy foltozzák a tulajdonosok. A közszolgáltató cégek a gázt és a vizet is föld feletti vezetéken szállítják a megrendelőhöz. Az előbbi sárga színű, míg a másik fehér. A vízvezetéken meglepődtem, mert mínuszokat mutatott a hőmérő. De a városra jellemző nagy fokú tisztaság is hatott ránk. Szerettünk volna a georgiai vasúttal valahova elutazva országot látni.

Két vasútállomása van a tartományi székhelynek. Előbb odatartottunk terepszemlére, amelyet városi alpályaudvarnak gondoltunk. A modern épületben még annyira sem szállingóztak az utasok, mint kint a ritkuló hópelyhek. Innen indultak a nagyobb városokba közlekedő járatok, mint például Tbiliszibe. A menetrendet silabizálva ismertük fel, hogy naponta egy vonalon két vonatpár közlekedik. A kifüggesztett, könnyen áttekinthető menetrenden olyan viszonylatot kerestünk, melynek rövid a menetideje. Találtunk egyet, amely nem innen az 1-es számozású pályaudvarról indult, hanem a másikról. Mivel az a távolsági buszvégállomásnál várta az utasokat, úgy gondoltuk joggal, az lehet a főpályaudvar.

Másnap kora reggel érkeztünk oda. Váróterme, de még pénztára sem volt. Hiába kérdeztük a szolgálattevőtől, hogy mikor indul vissza a külső végállomásról a kiszemelt járat. Értetlenkedett. Begördült az egy személykocsiból álló, villanyvontatású szerelvény. Öten leszálltak róla, velünk együtt hárman meg fel. Nagy nehezen megtudtuk a kalauztól, hogy a külső végállomásról ötórás várakozást követően fog visszaindulni. Mielőtt kigördülhetett volna a szerelvény, gyorsan leugrottunk róla. Az eset slusszpoénja, hogy az egy szem vagonban jegyárusító automata üzemelt.

A városközpontból a Rioni folyó túloldalán magasodó dombra állókabinos felvonó közlekedik, ahol a Bagrati-székesegyház is található. Hogy hol ér véget a drótkötélpálya, egyik kommentben sem volt olvasható. A helybeli rózsadombi csavargásainknak köszönhetően rátaláltunk a drótkötél végére. A Bagratiból ereszkedtünk alá, balkanyar, építkezés megkerülése és már bent voltunk a téli álmát alvó vidámparkban. Tetőzet alatt pihent a hagyományos és az akkumulátoros üzemeltetésű dodzsem, viszont ázott az óriáskerék és a körhinta. Engem pozitívan érintett a csend, a tetszhalott állapot. Valamiért szép volt. A park belső végében bukkantunk rá a drótfelvonó felső végállomására. A fent várakozó kabin ajtaja tárva-nyitva.

Odafent nem figyeltem meg, hogy a dodzsemek jobbkormányosak voltak-e. Szombaton 4 órára kértünk taxit. A japán jobb kormányos csoda olyan picinyke volt, hogy az első és a hátsó ülések között alig 20 centiméter a távolság.

A repülőtérre tartva érdemes az utcára is figyelni. Így tett Kati is. A belvárost átszelő sugárút kétszer kétsávos. Közöttük szélesebb földsáv, melyen kilométer hosszan pálmafák – a havas pálmafák alatt két pőre ló legelészett.