Kezeit fázósan összedörzsölte – havas pálmafák alatt (Kutaiszi(

Kutaiszi Építő Dávid légikikötőjének irányítótornya magasság szempontjából harmadik a világon. Alakja a fagyi tölcsért idézi. Néhány dizájnos csavart is beleszerkesztettek az építészmérnökök. A repülőtér elől az ország számos pontjára indul távolsági járat, például Tbiliszibe és a Fekete-tenger partján fekvő nagyvárosba, Batumiba. A Kaukázus fővárosába Mestiába, nem.

Hajnalban landolt a fapados. Marsrutkával gyorsan bejutottunk Kutaiszibe, de 6 órakor még egy fia lélekkel sem találkoztunk. Értetlenkedve álltunk az eset előtt Katival. Csontig hatolt a hideg, előle nem volt hova bemenekülni. A hátizsákból minden ruhát magunkra húztunk. Váratlanul dalra fakadt egy fülemüle. A városközpontban 8 órakor megjelent néhány autó, de amúgy továbbra is minden kihalt. Az üzletek redőnyei lehúzva. Egy óra múlva egy csapásra megpezsdült az Imereti tartomány székhelye. Mivel havazással és esőzéssel ránk ijesztettek a meteorológusok, a szállást pedig csak 14 órától foglalhattuk el, ezért nyitást követően betértünk a központi turistainformációba. Az orrunk alá dugott prospektusból kibogarásztuk, hogy nyitás előtt félórával indult a kanyontúra. Az egyik ajtó mögül előkerült egy középkorú férfi. Gyorsan megállapodtunk a magánfuvar tarifájában. Az alapár 130 százaléka lett. Pár perccel később beszálltunk az iroda elé begördülő személygépkocsiba.

A közel 60 kilométerre lévő Martvili-kanyonhoz tartottunk. Szegényes falvak mellett suhantunk el. Szürkület után a közvilágítás hiányában beleolvadnak az éjszakába. Bevillant a reptérről a városba vezető út közben látott, bennünk mulatságot keltő háromszög alakú közlekedési tábla értelme, amelynek közepén szarvasmarha volt látható. Az országút szélében legelésző tehenek, sertések és libák igazolták vissza. A következő faluban hirtelen fékezésre kényszerült a sofőr. Az úttesten átfutott egy disznó. A későbbiekben mások az országút közepén ráérősen nézelődő szarvasmarha kerülgetéséről számoltak be.

Másra is felfigyeltünk. Számtalan embermagasságú kereszt szegélyezte az országutat. Hajnalban a reptérről a városba utazva tapasztaltuk, egy részüket éjszaka kivilágították. Kevesebbjüket kék fénnyel, többségüket fehérrel. Hamar eltelt az idő nézelődéssel, megérkeztünk. A Martvili-kanyon bejárható területe nem számottevő. A csónakázásra kijelölt tavacskában a mélyebb részeken februárban derékig érhetett a víz. Lanyha evezőcsapásokkal alig tíz perc a vízi út hossza. A nem létező élményért busásan kell fizetni. A másik látványosság, a zabolázatlan paripa sebességével vágtató hegyi folyó, mely a sziklába vájt mederben fodrozódott, időnként több emeletnyi mélységbe zuhant. A környezet szépsége ámulatba ejtő. Ennek ellenére kissé csalódottan távoztunk.

Életre szóló emléknek megmarad bennünk a következő kép. A Martvili- és az Okatse-kanyon között gurultunk az éltes személyautóval, amikor a régi korokat megidéző filmekből is jól ismert jelenet elevenedett meg az út szélében. Kezében bottal kiskamasz haladt elől, két járomba fogott tehén ballagott utána. Leghátul a gyermek öregapja, meghajolt hátán rőzsével zárta a sort. Az ilyen múltidéző élmények mindig megszépítik a napomat.

Az Okatse-kanyon is megért egy fejcsóválást. Havassá vált a táj. Egyre meredekebb úton haladtunk hegynek felfelé a bennünk előzetesen jelentős élménynek gondolt nemzeti park felé. Megváltottuk a belépőket, de azt nem előzte meg a helyénvaló tájékoztatás, hogy a bejárattól hét kilométerre lévő vízesés a lefagyott erdei út járhatatlansága miatt gyalogosan nem megközelíthető. Erről a minket fuvarozó embertől kaptunk tájékoztatást, miután elhagytuk a pénztárt, ahol tényleges jegyet nem is nyomtak a kezünkbe. Jég ide, jég oda, nekivágtunk a rengetegnek. Itt-ott faágról lecsüngő arasznyi jégcsap, neszező csermelyek. Jobbra a távolban frissen felhúzott lakóház, mellette autó. Egyre meredekebb, lépcsőkkel tagolt csúszós lejtmenet következett. A mezsgye szélében kapaszkodásra alkalmas, igaz néha kissé ingatag fakorlát, mely ezúttal jól jött. Végétől, amíg a szem ellátott, tükörjég. A hét kilométerből öt hátra volt még, de feladtuk. A távolban a fák között néha felzúgott a szél. Legalább ennyi. Adaléknak annyit mindehhez, hogy a nemzeti park bejárata előtt összeakadtunk egy fickóval, aki terepjárójával horrorösszegért elfuvarozott volna minket az onnan tíz kilométerre lévő vízeséshez.

Hazafelé tartva a Kutaiszi repülőtéren pécsi fiatalembertől megtudtuk, hogy barátjával befizettek erre az útra – meseszépnek írták le a téli tájban eléjük táruló vízesést –, de a visszafelé úton a terepjáró tankjából kifogyott az üzemanyag. Hosszabb idő elteltével egy másik autó vezetője az orránál tovább nem látó pancsert kisegítette, és csak ekkor indulhattak tovább.

A Kutaiszit kettészelő Rioni folyó hat méter mély medrében öt méter szélesen, világos kövek között hömpölygött a víz. Hóolvadás idején megveszekedett fenevadként dübörög a hegyekből lerohanó ár, mely a város távolabbi részéből is hallható. Fordítsunk hátat a folyamnak. A belvárosban az épületek homlokzatai felújítva, de a kapun az udvarba belépve teljesen más kép tárul elénk. Ilyen helyen szálltunk meg. A fagypont körüli nappali hőmérséklet ellenére szélesre tárt ajtóval várt minket a szállásadó. Beljebb kerültünk a lakásba. Az ajtótok és a fal között ujjnyi széles rés biztosította a szellőzést. Lángra kapott a viharvert gázkonvektor. Megpróbálkozott a lehetetlennel.

Este a városnézésből hazatérve azon lamentáltam félhangosan, hogy milyen öltözékben lenne érdemes ágyba bújni? Lábamról lekerült a bakancs, és úgy ahogy voltam, elfészkeltem magam a paplan alatt. Azóta is mindig elneveti magát Kati, ha eszébe jut. Ami igaz az igaz, éjszaka nem fáztam. Három napba is beletelt, mire annyira átmelegedett a lakás, hogy a tusoló alá merészkedjünk. Az utolsó napra kellemesen bemelegedett. Nem bántuk meg a spártai viszonyokat. Új színfoltot hozott az életünkbe. Jöhetett a következő kuncsaft, és a nyitott ajtó.

Kegyes volt hozzánk az időjárás, mert másfél napon át nem esett. A 33-as marsrutkával mintegy tíz kilométerre tartottunk. A Gelati-kolostor Grúzia aranykorában épült, amikor politikailag és gazdaságilag is ereje teljében volt. 1106-ban alapította Dávid király, melyet a XIV. századig újabb épületekkel bővítettek, de ezután hanyatlásnak indult az ország. Falai között számos grúz uralkodót temettek el, köztük IV. Dávidot, Tamar királynőt (a krónikása szerint) és III. Bagratot. A kolostor Kutaiszitől északkeletre erdő borította dombtetőn áll. Kőfal veszi körbe. Központjában a Dávid által alapított Áldott Szűz-templom, melyet két oldalról, a Szent Györgynek és a kétszintes, Szent Miklósnak szentelt templom fog közre. A XIII. században készül kis méretű Szent Miklós-templom tervezője szokatlan megoldást alkalmazott. A kétszintes épület alsó része minden oldalról nyitott. Belsejébe egy-egy boltív alatt juthatunk be. A második szint sokszögű. Kupolával fedett templomterébe kőlépcső vezet fel. A főtemplom déli kapujában a küszöb alatt található Dávid király sírja. Keresztényi alázattól vezérelve végakaratában azért rendelkezett így, hogy a látogatók tapossanak a sírján. Vallásosak a georgiaiak. Láttuk, ahogy a marsrutka vezetője az egyik szentkép előtt keresztet vetett, hogy utána menetrend szerinti járatával visszaindulhasson a városba. Mi is elindultunk a kolostor előtt várakozó kisbuszhoz, ahol visszaköszönt a jelen. Szedett-vedett tákolmány alól kegytárgyakat árusító, vékonyan öltözött idős nénike pillogott ki, miközben kezeit fázósan összedörzsölte.