VII. fejezet

AKIK A SÖTÉTBEN IS LÁTNAK

Meghatározó mérföldkő életemben az a két év, amit most felidézek. Két okból vágtam bele. Egyrészt, ahogy egyre jobban felszámoltam magamban és magam körül a látásvesztésből fakadó problémákat, egyre kíváncsibb lettem: egyre jobban érdekelt a többi, látás nélkül élő embertársam. Hogyan telnek mindennapjaik? Mi módon tanulnak a gyerekek, teremtenek párkapcsolatot a fiatalok, és miként képesek csak önmagukra számítva gyereket nevelni? Milyen érzés lehet egy életen át intézetben lakni? Hajlott korban miként vélekednek sötétségben eltelt életükről? Megannyi izgalmas kérdés motoszkált a fejemben.

A másik ok egy kétfordulós eseménysorozatból nőtt ki. A szövetségben jártunk Süsüvel — a vakvezető kutyás rendezvény érdekében próbáltam megtenni a tőlem telhetőt. Mint már említettem, iparkodásom hiábavalónak bizonyult, ötletem vakvágányra futott. A villamosmegálló felé tartottunk Kicsivel. Szokásunkhoz híven a felszállásra igénybe vett ajtóval szemben, a másik ajtónál parkoltunk le a járművön. Leálltam a lépcsőre, a kutyát pedig magam elé fektettem. Alig indultunk el a megállóból, mellettünk, a kettős ülésen halkan megszólalt valaki:

— Egy vakvezető kutya szállt fel az imént, itt fekszik a lábamnál!

A másik hölgy lázasan érdeklődött a kutyáról — kisvártatva szóba elegyedtem velük. Kiderült, hogy a belső ülésen helyet foglaló fiatal nő nem lát. Mielőtt leszálltunk volna a villamosról, még megtudtam tőle, hogy valamiféle elvesztett okiratait próbálják pótolni. Aztán eltelt néhány hónap, és én már rég elfelejtettem az esetet. Ismét a szövetségben jártunk, mégpedig a hangos könyvtárban. Úgy egy hónapja volt számítógépem. Hogy kellően magabiztos legyek az elektronikus betűvetésben, érett szöveget akartam kazettáról begépelni a hirtelenjében eszembe jutó csacskaságok helyett. Épp kikölcsönöztem egy, a fáraók idejében játszódó könyvet, amikor valaki soron kívül berontott a könyvtárba. Csak úgy áradt belőle a panasz. — Olyan ismerős a nő hangja, vajon honnét? — morfondíroztam.

Akaratlanul is az egykori útitárs nehézségeinek lettem fültanúja. Rövid gondolkodás után felajánlottam neki a segítségemet — ekkor már kölcsönösen tisztában voltunk “régi” ismeretségünkkel. Hamarosan olyan részleteket is megismerhettem eseményekben gazdag életéből, hogy kétfelé állt a fülem! Mind többet gondoltam arra, hogy ezt, és más tanulságos eseteket is, másoknak is meg kellene ismerni. Rendkívül érdekes világ a mienk — és erről a kívülállóknak szinte semmi ismeretük sincs. Jó lenne szóra bírni néhány fehérbotost! A kazettára rögzített beszélgetést leírhatnám a számítógép segítségével — akár még könyv is lehetne belőle.

Kicsi: Amikor Laci telehordta a szobámat nagy dobozokkal, eszembe se jutott, hogy épp a vetélytársamat csempészi be. A csomagokból előkerülő eszközöket kábelekkel kötötték össze, és ahogy végeztek, az egyik dobozka még meg is szólalt valami tört magyarsággal. Mit meg nem kell élnie manapság egy kutyának! Egyre inkább a perifériára szorultam: a különböző programok telepítése után gazdám már órák hosszat ült a számítógép előtt. Nemegyszer annyira belefeledkezett új szerelmének babusgatásába, hogy majdnem elfelejtett sétálni vinni.

A beszélgetések összehozásában az okozta a legnagyobb fejfájást, hogy egy látássérültet sem ismertem közelebbről. Úgy meg csak nem lehet beszélgetőpartnert fogni, hogy “Szia, én vagyok a Reményik Laci. Meséld már el az életedet!”

Mivel nem látok, abban se lehetek biztos, hogy a megszólítandó illető épp nekem való falat-e. Végül is arra a kézenfekvő megoldásra jutottam, hogy először a vakvezető kutyások táborában nézek szét. Elsőnek Ibolya jutott eszembe — Kicsi jó haverságban van az ő Mito kutyájával. Hosszasan fejtegettem elgondolásomat, és ő végül ráállt.

Október elsején esett az eső. Hogy ez miért érdekes? Amikor kinyitottam az ajtót, azon nem tódult be Ibolya, a férje, Bandi, Mito és Dorka, a másik négylábú, hanem előbb mindkét kutya lábát és hasa alját szárazra törölték a magukkal hozott ronggyal. — Na és! — gondolhatnák. — Mi ebben az érdekes?

Amikor nem sokkal látásvesztésem után el akartam adni a lakásomat, és jöttek az érdeklődők, akkor is esett. A ház előtti járdán még nem volt aszfalt — hatalmas tócsák tarkították. Az emberek pedig a bejárati ajtó előtt lévő lábtörlőben még úgy-ahogy megtörölték a lábukat, de az már eszük ágába se jutott, hogy a szobába való lépés előtt is kéne valamit csinálni a cipőjükkel. Bitang nagy sármaszatokkal lett tele a padlószőnyeg és a szőnyeg is.

Mielőtt Ibolyával beszélgetni kezdtünk volna, még hagytuk, hadd játsszák ki magukat a kutyák. Gurult a teniszlabda az előszobán át a másik szobába — a nyomában három blöki loholt. Perpatvar nem kerekedett — egymás mellé valók voltak. Úgy terveztem, hogy nem kérdezek bele a történetbe — mesélje magáról azt, amit ő akar. Ezt az elképzelésemet mindjárt a második beszélgetőpartneremnél fel kellett adnom: sokat küszködött a mondatok megfogalmazásával. Nincs mese, változtatni kell!

Mindegyik beszélgetés előtt szóltam néhány szót magamról, majd a szemben ülőhöz fordultam:

— Ha úgy érzem, hogy valami érdekes rész nem kerekedik ki eléggé, rá fogok kérdezni. Egyik kérdésemre sem kell felelned, de én persze szeretném.

Elő is fordult — ha nem is gyakran —, hogy egyik-másik kérdésemre nem kaptam választ. Olyankor alaposan megindokoltam a kutakodás okát, majd hozzátettem: Nem a nevek a fontosak, hanem a háttérben megbúvó szálak. Ezek után már alig fordult elő, hogy ne válaszoltak volna. Eleinte még nagyon tartottam attól, hogy nem találok elég beszélgetőpartnert — de szinte mindegyiküknek volt egy-két régi iskolatársa, jó barátja vagy ötlete. Sokkal több nő ült le velem beszélgetni, mint ahány férfi.

Kicsi: Az én iparengedélyem a gazdám szállítására szól! Roppant méltánytalannak tartottam, hogy a taxisokat is megszégyenítő számú embert kelljen fuvaroznom. Szinte naponta ingáztam a lakás és a közeli metróállomások között. Csupa ismeretlen arc. Útközben néha rám kérdeztek, egyikük-másikuk meg is simogatott — aztán magamra hagytak.

Úgy alakult, hogy az első kör a húsz—harminc éves korosztályé lett. Meglepő nyíltsággal fedték fel sorsukat. A nem látásom most segített abban, hogy beleélhessem magam az elbeszéltekbe. Úgy gondolom, érdemes felidézni néhány, rám erősen ható történetet.

A véletlen szerencse hozott össze egy fiatalemberrel: hallott rólam, és maga jelentkezett. Éreztem, nehezen törnek fel belőle a szavak: azokat szinte meg kellett szülnie! Ahogy egyre tisztábban beleláttam a sorsába, úgy világosodott meg előttem a nehéz mondatformálás oka. Olyannak tűnt, mint a hatalmas teherrel küszködő súlyemelő. Minden erejére és idegszálára szüksége volt ahhoz, hogy sikeresen birkózzon meg a vállalt feladattal. A zárómondat után süket csend telepedett a szobára, majd egy nagyon mélyről feltörő sóhajt hallottam.

— Eddig még soha, senki nem volt rám kíváncsi! — mondta halkan. — Olyan jó volt mindezt elmondani!

Mélyen teleszívta a tüdejét levegővel, és fújt egy nagyot. Addig mintha egy behemót nagy kő ült volna a mellemen — és egyszeriben mintha elpárolgott volna.

Az egyik, harminchoz közelítő férfi viszont mindvégig annyira precízen fogalmazta meg mondatait, hogy elámultam. A felidézett életképeket szépen egymás mögé illesztette, kronológiájuk töretlennek bizonyult. Nem csoda: képzett informatikus volt.

Érdekes, hogy megváltoztatja egyesek viselkedését a mikrofon. Egy gátlásos, zárkózott fiatalasszony (gyermekkorában szülei alig foglalkoztak vele, ritkán beszélgettek el csemetéjükkel) hirtelen kinyílt, kitárulkozott. Egyre nagyobb vehemenciával mesélt magáról — nála jóval oldottabb férje pedig próbálta visszafogni.

Az első kör végére pedig kerüljön egy sajátos sztori. Látó barátom ajánlotta figyelmembe a következő fiatalembert, akiről néhány alapvető információt elmondott. Gördülékenyen haladt a beszélgetés, csak úgy folyt a szó az egykor még látó férfiből. Egész idő alatt ott motoszkált egy kérdés a fejemben. Aztán elérkezettnek találtam az időt, hogy feltegyem a kérdést: — Nem látásod mellett mennyire hátráltatott az életben az, hogy cigány származású vagy? Döbbent csend lett a szobában. — Még hogy én cigány lennék? — fakadt ki magából. — Hát ezt meg honnan a fenéből veszed? — firtatta. Elég kellemetlen volt számomra a melléfogás ténye, de úgy emlékeztem rá, a közös ismerősünk mintha célzást tett volna rá. Tisztázódott a félreértés közöttünk, egyszer még méltatlankodott a feltételezésem kapcsán a srác, aztán a felejtés fátyla hullott az esetre. (A kötetnek végül is lett roma származású riportalanya — arra kimondottan törekedtem.)

Úgy éreztem, egy újabb csoportot kell megcéloznom: a rehabilitáláson részt vevőket és az állami intézetben lakó felnőtteket, de egyik csoporthoz sem volt kapcsolatom. Kinyomoztam, hogy ki a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjának vezetője, és felhívtam az intézetet. Kati közvetlen, a hivataliaskodás látszatát is kerülő ember. Annyira segítőkész volt, hogy már egy óra múlva visszahívott:

— Megvan az első beszélgetőpartner!

A VERCS éppen húszéves volt, amikor ott jártam. A három hónapos, bentlakásos tanfolyamon csak tizenhat éven felüli látássérültek vehetnek részt.

Az egyik fiatalember pápista papnak készült. Felvették a teológiára, ahol romló látása miatt egyre keményebben meg kellett küzdenie a betűk felismerésével. Szemműtétet szemműtét követett nála. A második év kezdetén már nagyítóval sem tudta kibogarászni a betűk körvonalait. Eltanácsolták a teológiáról, mondván, látásvesztése miatt nem lehet belőle pap, de attól még élhet Isten parancsolata szerint… Ezt a csapást tetőzte, hogy hamarosan teljesen elvesztette a látását. Letargikussá vált, öngyilkosságot forgatott a fejében.

— Miért tette velem ezt Isten? — kérdezte, és nem haraggal bár, de elfordult Tőle. A hosszas kilábalás egyik gyógyító állomása a VERCS lett. Végül nem csak a kilátástalanságból kivezető útra talált rá, de a templom kapujáig vivő, keskeny ösvényre is.

A tanfolyamon számos fiatal talált társra, közülük nem egy egész életére. Egy ilyen párral magam is találkoztam — már megvették a jegygyűrűket, kitűzték az esküvő napját. A lány annak idején csapot-papot maga után hagyott falujában: felszállt a vonatra, hogy a fővárosban próbáljon a maga erejéből megélni. A fiút a rehabilitálódás vágya vezette. A közös sors, a közös gondok egymás felé terelték őket. Mint később megtudtam, ebből a frigyből mégsem lett semmi.

Kati kalauzolt el a Vakok Állami Intézetébe, és beajánlott néhány ott lakónak. Hallottam már az intézetről: senki sem tartja álmai netovábbjának. Én sem repesnék az örömtől, ha ott kéne laknom, de ha arra gondolok, hogy mi lenne különben velük … szóval, jobb így, mintha nem lenne. Mindegyik előre eltervezett beszélgetésen túl voltam már, amikor felhívták a figyelmemet egy lányra. A beszélgetés előtt figyelmeztettek:

— Betegesen tart a kutyáktól!

Kicsitől nincs mit félnie — gondoltam. Emberek között olyan ő, hogy akár kenyérre is lehetne kenni.

Nyílt az ajtó. Egy vakvezető kutya is van benn! — figyelmeztették az érkezőt kísérői. Páni félelem lett úrrá rajta. Halkan, de hisztérikusan tiltakozni kezdett: nem akart belépni a szobába. Tíz percbe is beletelt, mire nagy nehezen be tudtuk könyörögni (Süsüt elvezették az egyik sarokba). Visszaültem a heverőre, ő pedig szorosan mellém telepedett, és a biztonság kedvéért mindkét lábát feltette a díványra. Ekkor a többiek elengedték a kutya pórázát. Kicsi az ágy elé ballagott, és nagy huppanással lefeküdt — a lány pedig úgy remegett, mint a kocsonya. Beszélgetés közben reszkető hangon rendszeresen megkérdezte, hogy mit csinál a kutya.

— A fogát feni — felelték kajánul a többiek —, hogy mihamarabb lakmározhasson belőled!

A lány összerezzent, és még kisebbre töpörödött. A beszélgetés sodrában aztán szép lassan megfeledkezett az orra előtt békésen szundikáló fenevadról, és apránként feloldódott. Az ő élete se volt éppen habos torta. A szülei valami álságos ürüggyel kölcsönkérték összekuporgatott pénzét — sose látta viszont, pedig azt a Kefegyárban sem adják ingyen. Az elbeszélés eléggé szaggatott volt, és az egyik ilyen szünetben arra figyeltem fel, mintha valaki olykor belesutyorogna a fülembe?! Miről is van szó? Hát az én beszélgetőpartneremnek volt ez a különös szokása. Mi tagadás, nagyon zavart, de nem akartam megbántani, így hát nem szóltam. Mire a végére értünk, már teljesen megfeledkezett a halk szuszogással szundikáló Kicsiről. Talpra akart szökkenni, mire jóakaratúan figyelmeztették a többiek: — Nehogy rálépj a kutya farkára! Mintha villám sújtott volna a mozdulóba. Újra visszaköltözött bele a páni félelem.

— Vigyétek innen, vigyétek innen! — hajtogatta, miközben a többiek már szorgosan simogatták az ágy előtt ébredező Kicsit.

Csak hosszú percek múlva mert lekászálódni az ágyról. Zihálva állt a szoba közepén. Nagyon is mehetnékje volt, de nem hagytuk. Addig-addig győzködtük, amíg le nem guggolt a kutya közelében — a kezét azonban sehogyan sem tudtuk Kicsi felé terelni. Tovább unszoltuk. Valahogy összeszedett annyi bátorságot, hogy remegő kézzel az előtte heverő kutya felé nyúljon — és megsimogatta! Aztán felállt, arrébb ment, újra megállt. El se akarta hinni, hogy ilyen vakmerő lehetett! (Négy évvel később újra ott jártunk. Bár a lány azóta is eszelősen fél a kutyáktól, a velem a szobába lépő Kicsihez azonnal odasietett, és az ott eltöltött két óra alatt a kutyát babusgatta: simogatta, etetgette, egyfolytában beszélt hozzá, és nevetett!)

Kati ajánlott be az idősek otthonába is. Két, a nyolcvanadik életévéhez közelítő hölgyet különösen megkedveltem — és mintha rájuk is serkentőleg hatott volna a beszélgetés. Közvetlenek voltak; szinte barátjuknak tekintettek. Leginkább az tűnt fel nekem, hogy milyen lényegre törően fogalmaznak. Érződött rajtuk a bölcsesség: már birtokában voltak mindannak a tapasztalatnak, amit meg lehet szerezni az életben. Nem sajnálkoztak állapotukon. Mint egyikük megfogalmazta:

— Ha eljönne egy angyal, és felajánlaná, hogy láthatok, bizony munka nélkül maradna!

A másik, aki élete túlnyomó részét saját lakásában élte le férjével, nagyon vágyódott vissza a civil életbe. Egy jóakaró angyal meghallhatta a félhangosan elrebegett vágyálmot, mert nemsokára érkezett egy távoli rokon, az ország egy messzi szegletéből, és otthonába befogadta.

Másoknak viszont igazi mentsvár volt az intézet. Az ötvenes években vidéken még nemigen tudták, hogy a fővárosban van egy speciális iskola a látássérültek számára. Az egyik bentlakó — akkor még fiatal fiú — emiatt a betűvetést sem tanulhatta meg. Szakértője lett viszont a tangóharmonikának. Játszott rajta a maga és a mások szórakoztatására is. Amíg a szülei éltek, nem is volt baja az élettel. Ám teltek-múltak az évek, elhunytak a szerettei, és a bátyja vette őt pártfogásába. Akkor tudta meg, hogy milyen is a cudar élet! Csak nagy nehezen tudott elszabadulni testvére karmai közül, jutott el az idősek otthonába. Gyorsan beilleszkedett a közösségbe, és a helyi zenekar oszlopos tagjává vált. A sors pedig megadta neki azt a kegyet, hogy rátaláljon álmai asszonyára.

Újabb korosztály felé kellett néznem, és megkerestem az általános iskolásokat. Azt hiszem, leginkább rájuk voltam kíváncsi (ez még a két iskola kapcsolatfelvétele előtt történt). Kimondottan szerencsésnek éreztem magam, amiért beszélgethettem az árván maradt gyerekekkel. Nem elég baj nekik, hogy nem látnak, ráadásul a szülői szeretetet is nélkülözniük kell!

Kicsi: Végre megint gyerekekkel lehettem! A felnőttek között jó, a gyerekeket viszont imádom! Velük egy falkában érzem magam. Szemükben állandóan ott csillog a játék és a babusgatás lehetősége — még akkor is, ha nem látnak. Így volt ez a diákotthonban is.

A gyerekek szobái a nappaliból nyíltak — ez volt egyúttal az ebédlő is. Hamar körénk sereglettek a lakók. Ha nem is mindegyikük, de többségük megsimogatott, sőt, velünk tartott az egyik szobába is, ahol különben két lány lakott. Laci hosszasan elbeszélgetett velük arról, miért is jöttünk, majd megkérdezte, hogy ki szeretne vele beszélgetni? A gyerekek maguk dönthették el, hogy nevüket adják-e a történeteikhez. Azt is önállóan döntötték el, hogy melyikük hányadikként kerüljön sorra. Volt egy kislány, aki szinte agyongyömöszölt a két kis kezével.

— Ha nagy leszek, nekem is lesz vakvezető kutyám! — mondta bájosan.

Egyből belopta magát a szívembe: ez egy nagyon-nagyon rendes gyerek! Sok mindent kérdeztek rólam, és amíg egyikük Lacival beszélgetett, mindig volt olyan várakozó, aki az én szeretetteljes nyúzásommal múlatta idejét.

Az egyik, roppant talpraesett kislány óvodás korában veszítette el a látását, és emiatt sokat csúfolták őt a vidéki gyermeknevelő intézet lakói. Megnyugvás volt számára, hogy a fővárosba kerülhetett. Hamar átesett a beilleszkedés kisebb-nagyobb buktatóin. Egy nála tíz évvel idősebb lány szobatársa lett, és remekül kijöttek egymással. Néhanapján felkereshette a távolban élő szeretteit: a leghőbb vágya az volt, bárcsak édesanyja is akarná őt látni. Annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy:

— Most olyasmit szeretnék elmondani neked, amit semmiképp se írjál meg! — Meghatott a bizalom: azóta is őrzöm a titkot.

Egykor ugyanúgy vágyott szülei után az a kamaszlány is, aki az évek múltán lassan-lassan lemondott a találkozás lehetőségéről. Emlékei nemigen maradtak. Egyszer az egyik nevelő azzal az örömteli hírrel lépett be a szobájába, hogy az imént érdeklődött utána telefonon az édesanyja. Nagyon megörült a kislány, és epekedve várta az újabb, beígért hívást. Teltek a hónapok, és egyszer csak újra megcsörrent a telefon. Sietve érkezett a nevelő a lányhoz, küldte őt a készülékhez — de mire a fülére tapasztotta a kagylót, már csak a megszakadt vonal hangját hallhatta. Azóta soha többé nem kellett a telefonhoz igyekeznie.

— Már nem is szeretnék találkozni velük. Mert mit is mondhatnánk egymásnak?

Akadt azért olyan diák is, akit nem várt szerencse ért. Az egyik lány szintén nem ismerte szüleit. Külföldi sítáborba készülődött (bizony, oda is viszik őket!), és emiatt útlevelet kellett készíttetnie — eközben tudott meg egyet-mást családjáról, többek között azt, hogy van egy vele egyidős nővére. Élt az alkalommal, és felvette vele a kapcsolatot. A két, elhagyott testvér hamarosan egymás nyakába borult. A látó lány már többször találkozott a mamájával, így mesélhetett róla a húgának. Nemsokára sor került a nagy találkozóra is, amit egy többnapos meghívás követett. Ki-ki kibeszélhette a beléje szorultakat. A lány megértette és elfogadta édesanyja okfejtését; kapcsolatuk azóta harmonikus (a lány továbbra is a maga életét éli).

Talán nem célszerű szomorú történetet hagyni a végére, de az élet olyan, amilyen. A főszereplő fiú látásával már az óvodában is voltak problémák, és mire iskolába lépett, az kimondottan leromlott. Édesanyja megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy fia magántanulóként lépést tudjon tartani a többiekkel — de csakhamar őt is gyógyíthatatlan kór támadta meg. Halála után édesapja tett meg minden tőle telhetőt a család talpon maradásáért, de ugyanaz a kór vele is végzett. Az árván maradt fiú intézetbe került.

Nem csak árván maradt gyerekekkel találkoztam, hanem családban élőkkel is. Nehéz szavakba önteni, hogy mennyi szeretetet kaptam tőlük is.

— Hány éves vagy? Mióta van kutyád? Hány éve nem látsz? Van-e feleséged? Hát gyereked? — kaptam a bemelegítő kérdéseket.

A vizuális élmény pótlása végett kezeikkel finoman feltérképezték arcomat, utána felsőtestemet is megnézték, amire engedélyt kértek előtte. Egyesek átölelték a nyakamat, mások az ölembe kéredzkedtek: teljesen levettek a lábamról. A kollégisták szinte egytől egyig leültek velem. Akkor még úgy gondoltam, hogy csak afféle kiegészítő program vagyok számukra. Virgonc gyerekek közé jutottam, így hát óhatatlanul előtérbe került Kicsi. Dobták neki a labdát, majd nem győztek rimánkodni, hogy adja vissza nekik — persze esze ágában se volt. Segítségükre siettem, és már újból repülhetett a játékszer. A beszélgetések szüneteiben pedig történeteket meséltem róla — így például azt, hogyan fürdetem, és ezt hogyan viseli Süsü.

A főváros levegője több mint mocskos. A sok szenny bizony lerakódik a kutya szőrszálai közé is.

— Na, akkor gyere csak ki az erkélyre, Kicsi!

Az első ilyen alkalommal örömmel jött. Szegény pára még akkor sem fogott gyanút, amikor bezárult mögötte az erkélyajtó. Az odakészített vödörből vizet vettem, átnedvesítettem a bundáját, majd jöhetett a kutyasampon. Ne ijedjen meg senki: nem mesélem el a kutyafürdetés fázisait! Inkább arról, miként áll azóta Süsü a fürdetésekhez. Amikor fél év múlva újra magam után akartam csalni az erkélyre, hanyatt-homlok menekült a helyére. Utál minden, akarata ellen való dolgot, és amennyire kettőnk viszonya engedi, ellen is szegül. Amikor pedig vége a fürdetésnek, űzött vad módjára rohan be a lakásba. Bár állandóan tisztogatja magát a nyelvével — pedáns egy kutya —, a tisztaságról alkotott fogalmaink… hogy is mondjam… szóval, nem azonosak.

Egyszer Manuelával és Filip nevű spánieljével sétáltunk a Duna egyik szigetén. A nyári nap lefelé haladt égi pályáján: hazafelé készülődtünk Már közel jártunk a gépkocsihoz, amikor Kicsi egy iszapos víztócsa felé kezdett száguldani, és boldogan belefeküdt. Ismerősöm majd szívbajt kapott.

— Hát így hogyan szálljon be a kocsiba az a nagyokos kutyád? — kérdezte kétségbeesetten.

— Sehogyan — feleltem, és még egy órát kujtorogtunk a szigeten.

Hogy mire nem képes egy szunyókáló kutya! Egyszer az előszobában állva telefonáltam, Süsü pedig polifoam ágyikóján szundikált. Hallottam, hogy egy légy vagy valami hasonló haszontalanság zümmög a lakás légterében. A kutya hirtelen felpattant helyéről, és eszeveszetten száguldva berohant mellettem a nagyszobába. Fura csörömpölésféle hallatszott, Kicsi pedig szélsebesen visszainalt a helyére, hasra vágta magát, és mereven rám bámult (ezt akkor is érzi az ember, ha nem lát). Helyére tettem a kagylót, és keresni kezdtem a zaj okát. A szőnyeg közepén négykézlábra ereszkedtem, és óvatosan tapogatózva haladtam az erkély felé. Hamarosan kiderült, hogy a legyet hajkurászó kutya nekiszaladt a függönynek, betörte a mögötte lévő erkélyajtó üvegét. Tudta persze, hogy rossz fát tett a tűzre, ezért gyorsan visszaspurizott a helyére.

Bosszúságot mímeltem, és számon kértem meggondolatlan viselkedését. Süsü a két mellső lába közé nyomta le a fejét, míg farka utolsó öt centijével intenzíven csapkodott jobbra-balra (ez a kopogás összetéveszthetetlen).

— Hát az üvegest ki fogja megfizetni? — kérdeztem, mire még intenzívebben dobolt a farka végével: nagyon szégyellte magát. Harag persze nem lett belőle.

Kicsi igazi haspók, bár karcsú derekú hölgy. Imád enni. Ha az orra elé tartjuk a rántott húsos vagy süteményes tányért, akkor megszagolja, majd két lépést hátrál, és leül. Tekintetét a púpozott tányérra ragasztja, majd sokatmondóan a tányért tartó személy szemébe néz — így kér! Számomra ez a kutyaintelligencia egyik csúcsfoka: minden elismerésem az övé!

Milyenek lehetnek a még fiatalabbak? Miként éli meg egy édesanya, egy édesapa, hogy az annyira várt újszülött nem lát? Éreztem, hogy fájó sebeket tépek fel, ha erről kérdezősködöm, de kellett: a könyv szűkre szabott terjedelméhez mérten a teljességre törekedtem. Arról pedig, hogy milyen érzés, ha látássérült gyerek érkezik a családba, csak a szülők tudnak beszámolni — mint ahogy arról is, hogyan cseperedik fel az ilyen baba. Öt ilyen, nem látó gyermek szüleiről kaptam információt. Hárommal találkoztam közülük — az ikertestvérekkel nem, csak a szüleikkel. Az elsővel az oviban, a másodikkal a szülők lakásán jöttünk össze, a harmadik pedig mamájával együtt eljött hozzám.

Az első kislány (az oviban) annyira virgonc volt a napi “munkája” után, mintha még el se kezdte volna. Izgésével-mozgásával folyamatosan lekötötte legalább egyik, de olykor mindkét szülőjét. Szószátyár és egyúttal érdeklődő volt: amikor felfedezte nálam a magnót, le nem szállt volna róla — nagyon úgy tűnt, hogy híradástechnikusnak készül. Amikor viszont magáról faggattam volna, angolna módjára csusszant ki a válaszok elől. A korának megfelelően ellenkezett.

A kisfiúval szülei lakásán találkoztam. Azoknak, akik szerint még nem találták fel az örökmozgót, csak azt üzenem, hogy én már találkoztam vele. Az még hagyján, hogy a vihart megszégyenítő sebességgel rohangált a lakásban, de éppígy vágtázott lefelé a lépcsőházban és rohangált az udvaron is. Ő is kíváncsi teremtés volt, aki élt-halt a saját hangjáért. Sok kazettát őrzött saját szövegeivel. A kislánynál nagyobbacska lévén szóra bírnom is könnyebb volt: hamar kötélnek állt.

A harmadik gyerek ismét egy lány volt. Otthonomba lépve teljesen új környezetbe csöppent, és érdekes volt megfigyelni, miként kérdezi édesanyját arról, hogy mi és merre is van körülötte. Ösztönösen tágította maga körül a teret. Könnyen kapható volt a szóra, és érezhetően élvezte a beszélgetést. Alig habozott, amikor megkérdeztem tőle: Ért-e már otthon igazságtalanság?

A mamája felé fordult, és már mesélte is. Édesanya és gyermeke tökéletesen megbízott egymásban.

Emlékezetem szerint a négy anyuka közül két édesanya nem sírta el magát, a nem is olyan régmúlt események boncolgatása közben. Lehet, hogy ők már valamivel előrébb tartottak a feldolgozhatatlan feldolgozásában, de az is meglehet, hogy erősebb lelkiállapotúak voltak, mint a másik két anyuka. Mind a négy szülőpár tudatosan állt szemben a jövővel. Elszántak voltak. A töretlen fejlődés érdekében minden esélyt meg kívántak adni gyermekeiknek, hogy azok megvalósíthassák önmagukat. A másik két beszélgetés közben, az anyukák részéről eltörött a mécses. Mindkét esetben rém kellemetlenül éreztem magam, mert végül is én voltam a sebfeltépő. A hosszas sírdogálás közben mindkét alkalommal felvetettem: Ha úgy gondoljátok, akkor hagyjuk abba a beszélgetést! De azt egyikük sem akarta berekeszteni, sőt, talán jól is esett nekik, hogy magukból kibeszélhetik a gyötrő fájdalmat. Segíteni szeretnénk a mi sorsunkra jutó szülőknek — mondták egyöntetűen.

Amíg az anyagot gyűjtöttem a könyvhöz, örömteli és kevésbé sikeres kapcsolatokkal is találkoztam. Általában a pár egyik tagja sem látott: mindössze egy gyengén látó hölgy akadt köztük. Volt, akiknél homokszemeket éreztem a viszony fogaskerekei között, és az később fel is bomlott. Az egyik pár két tagjával külön-külön beszélgettem el. Egykor mindketten az ital rabjai voltak, ám a nő — időközben meglelt hite segítségével — kilábalt az ingoványból. Társának ez nem nagyon sikerült — a barátnője mégse hagyta el.

Ritkán adódik rá példa hazánkban, hogy két, születésétől fogva nem látó embernek két gyermeke szülessen, és azokat szinte csak a maguk erejére támaszkodva neveljék fel. Mindketten vidékről jöttek Pestre, iskolába — lakáshoz azonban csak a főváros másik végében jutottak. Mivel szüleik vidéken maradtak, pesti rokonság híján maguknak kellett eligazodniuk a lakótelepen (élelmiszerbolt, orvosi rendelő stb.). Ha két ember nagyon szereti egymást, ott flottul mennek a dolgok — de két gyerek azért csak két gyerek! Ennyi apróság még látó szülőknek is szokott gondot okozni. Apránként lehullott szememről a tudatlanság fátyla — megismertem a gyermeknevelés “vakos” módozatát. Minden elismerésem az övék és a hozzájuk hasonló helyzetű szülőké!

Nyolc hónap telt el október óta. Hatvanhét alkalommal ültem le, hogy beszélgessek sorstársaimmal. Sokat tanultam tőlük: úgy éreztem, végképp helyére tudom tenni magamban, hogy is vagyok ezzel a nem látással. Érdemes-e rágódnia bárkinek is a sorsa miatt? Erre az általános iskolába járó Dávid esetével és szavával felelnék. Ez a kisfiú gyengén látónak született. Az egyik szemét kidobták kővel (retinaleválás), majd egy évre rá a másik szemébe belefejelt egyik iskolatársa (retinaleválás). Megkérdeztem tőle:

— Ha találkoznál a két elkövetővel, mit mondanál nekik?

— Felejtsük el, ami történt! Én megvakultam, ti meg láttok. Ilyen az élet!

Úgy véltem, a winchesteren összegyűlt anyag valódi unikum — és talán nem is csak Magyarországon. Kapva kapnak majd rajta a kiadók! A telefonkönyv lapjairól azért jó néhányuk címét kibogarásztuk. Biztos, ami biztos: legyen tartalékba is!

Felcsatoltam a hámot Süsüre, és nem sokkal később olyan utcákon bandukoltunk, ahol még egyikünk sem járt. Vérmes reményeim úgy foszlottak semmivé, ahogy egyik kiadó ajtaját a másik után húztam be magam után.

— Hagyja itt a kéziratot, majd értesítjük — mondták egybehangzóan.

Ahol tudtam beszélni a kiadó vezetőjével, ott a pénzhiányt hozták fel ellenünkben. A nyolcadik felsülés után már nem csak a nyár forró heve marasztalt a lakásban, hanem a csüggedés is. Magamban dohogtam — mi mást tehettem volna?

Persze az ismerősöknek is elpanaszoltam bánatomat. Az állatvédő liga egyik aktivistájával, Csillával csevegtem telefonon (akkor már nem fogadtam az állatvédőkhöz érkező hívásokat).

— Van egy lektor ismerősöm — mondta ő. — Most elég cefetül van. De ha túl lesz a fájdalmakon, szólok neki az érdekedben!

Minden reményemet Csillába és az ismeretlen, gyógyulófélben lévő hölgybe vetettem. A nyár vége felé megérkezett a jó hír:

— Éva szívesen találkozna veled!

Nem a véletlen műve volt, hogy Évával a II. Keverék Kutya Szépségversenyen találkoztunk. Élt-halt az állatokért, amit mi sem mutat jobban, mint hogy két macska uralta a lakását. Barátnőjével keresett meg az utcabálon. Meleg hangú, vidám alaptermészetű asszonynak ismertem meg. A könyv tervének megbeszélése előtt persze áradoztunk egy sort az állatokról. Röviden összefoglaltam elgondolásomat, és átadtam Évának a lemezt.

— Akkor én ezt elolvasom, és majd meglátjuk — mondta kedvesen.

Valószínűleg nem állok messze az igazságtól, ha azt mondom: kevés szerkesztő olvasott volna el körülbelül hatszáz könyvoldalnyi szöveget képernyőről. Éva sem véletlenül vállalta fel ezt a gigászi munkát. Betegsége idején megfogadta: ha kilábal ebből a súlyos állapotból, hálából segít valakin. Ez a valaki lettem én — azaz mi, nem látó emberek.

Közben továbbra is jártuk az iskolákat Kicsivel: már középiskolákba is eljutottunk. Ferencváros egyik közgazdasági szakközépiskolájában a tanárok egész napos programot szerveztek a diákoknak. Seregnyi előadót hívtak meg, és ők beszéltek mindenféléről: a csillagászattól egészen a jógáig. E díszes társaságban kaptunk helyet mi is, Süsüvel. A változatos programokkal színesített fakultatív nap megnyitóját az iskola udvarán tartották, és a végén iskolatejjel koccinthattak az egybegyűltek.

— Akkor gyertek velem a nagyelőadóba — invitált magával a főszervező. — A ti programotokra jelentkeztek a legtöbben: még a két, egymást követő beszélgetésre is túl sokan!

A hír nemcsak meglepett, de — mi tagadás — jól is esett. És valóban. A körülbelül száz főt befogadó terem mindkétszer megtelt. Nem csak diákok jelentek meg, de szép számmal tanárok is. A kérdezők életkorából adódóan kaptam néhány olyan kérdést is, amivel az általános iskolások még nem rukkolhattak elő. Terítékre kerültek az érzelmi kapcsolatteremtés lehetőségei, a párkapcsolatok, a csecsemőápolás és a gyermeknevelés problémái. Milyen konfliktusokhoz vezet, ha a család egyik felnőtt tagja elveszti a látását? Ezekre a kérdésekre már nem lehetett “csípőből” válaszolni: alaposan, sok oldalról körbe kellett járni őket. A két, egymást szorosan követő kérdezz-felelek igazi agytorna volt.

Egy egyházi gimnáziumba — közvetve — a hittantanár hívott el. A fiatalok alaposan kitettek magukért: alig tudtam követni az újabb és újabb kérdéseket. Élveztem a lendületes eszmecserét, mígnem az egyik kérdés hallatán valósággal leblokkoltam. Torkomon akadt a szó.

— Hiszel-e Istenben? — firtatta kedvesen egy lány. Látta habozó kivárásomat, és gyorsan hozzátette: — Én nem hiszek!

— Bár van hitem, de az nem irányul természet felett állóhoz — kezdtem a válaszba. — Az én hitem önmagamba vetett hit. Látásvesztésem elején bőven volt időm, hogy felismerjem jó és rossz tulajdonságaimat, elfogadjam őket, és szinkronba kerüljek önmagammal. Cselekvéseimnek pedig a lelkiismeretem szab korlátokat. Azt hiszem, minden hit egy tőről fakad. Célja, hogy lelki stabilitást adjon az egyénnek, aki ettől gondolatait és cselekvéseinek helyességét saját, stabil értékrendjéhez viszonyíthatja. Ezért számomra egy és ugyanaz a különböző hitű emberek közössége, ha hitük nem mások gondolati és cselekvési szabadsága ellen irányul, ha hitüket nem akarják erőszakkal rátukmálni másra, és ha az megfelel az általános emberi értékeknek.

No, ekkor megint jó lett volna látni: nem csak a fiatalok arckifejezését, hanem az osztályfőnökét és a hátsó padok egyikében ülő hittantanárét is! Némi csend állt be, majd újabb, de immár rizikómentes kérdés következett.

A program végeztével a közeli metróállomás felé ballagtunk a hittantanárral. Köznapi témákról beszélgettünk, még az állomás peronján is. Hangos robajjal érkezett a szerelvény. Az automatika figyelmeztetett: Vigyázat, az ajtók záródnak! Gyors búcsúzás után a szerelvény felé rohantunk Kicsivel. Éreztem én, hogy nem lenne szabad megpróbálkozni a beszállással, de mégsem álltam meg. A sietség miatt nem tudtam kellőképpen koncentrálni, és az egyik lábam az álló szerelvény és a peron közé csúszott. Furán éreztem magam így, féllábasan. A szerelvény szerencsére nem indult el. Szorult helyzetbe került lábamat gyorsan kikaptam a résből, és fürgén beugrottunk a kocsiba. Az ajtók hangos csapódással bezáródtak, a szerelvény kigördült az állomásról. Nem pironkodtam a malőr miatt, de a két megálló között mérleget vontam az esetből: időben szólalt meg bennem a figyelmeztető hang, mégsem hallgattam rá! Nos, ebből tanulni kell. Tanulni pedig mindenből lehet, leginkább önnön hibáinkból!

Éva tartotta a szavát. Év vége volt, vagy talán az újév első napjait is elhagytuk már? Mindegy, úgysem az a lényeg. Felvonyított a kaputelefon, és Kicsi vad ugatásba kezdett. Éva hatalmas pulykacsontokat hozott szatyrában: Süsü persze hamarosan kiszimatolta az ínyencséget. Intenzíven lengette farkát, és szinte az érkező nyakába mászott örömében. Mire helyet foglaltunk a szobában, a konyhából már hangos csontropogtatás hallatszott.

— Elolvastam az egészet — kezdett bele Éva. — Nem volt kis munka. Értékes anyagnak tartom. Sok olyasmi van benne a nem látásról, ami az újdonság erejével hatott rám. Azt hiszem, ebből a temérdek beszélgetésből egy egész jó könyvet össze lehet hozni. Igaz, lesz vele munkám.

Repesett a szívem. De még jobban akkor, amikor Éva sejtetni engedte, hogy megpróbálja beajánlani a könyv ötletét egykori munkaadójának.

A királyi rádió egyik reggeli riportjából értesültem arról, hogy filmet forgatnak a fővárosban. Az alkotás címe: Vak vagányok. Mivel nem az elejétől hallottam, nem tudtam meg, hogy hol veszik fel a filmet. Ha nem is azonnal, de megtudakoltam — akkor éppen a vakok iskolájában dolgoztak. Na, az nincs is olyan messze tőlünk! Gyerünk be a suliba, hátha segítségemre lehetnek a filmesek! Várakoznom kellett az első emeleti folyosón, de végül sikerült találkoznom a rendezővel. Péterrel abban maradtunk, hogy kinyomtatom és beviszem neki néhány beszélgetés szövegét (a film több, nem látó szereplőjéről volt anyagom). A vége az lett, hogy leültem beszélgetni a film többi, nem látó szereplőjével is — ezzel hetvenhétre nőtt beszélgetéseim száma.

Évával érkeztünk Anikóhoz, a Háttér Kiadó vezetőjéhez. Örömmel meséltem el friss filmes kapcsolatomat.

— Támogatom a könyv ötletét, mert bízom Éva szakértelmében — mondta Anikó. — A kötet kiadását nem tudom megfinanszírozni, de ha elő tudja teremteni a pénzt, rajtunk nem múlik.

Elhűlt bennem a vér, amikor megtudtam a hozzávetőleges összeget. Róbert bácsi nevű rokonom nincs, cégek vezetőivel nem állok kapcsolatban, és a postás is csak havonta egyszer csenget be hozzám a nyugdíjjal. De ha csak az a francos pénz az egyetlen akadály, azt még a föld alól is előteremtem — gondoltam.

— Rendben van — feleltem elszántan. Megszerzem a hozzá valót!

Kicsi: Akkor még nem is sejtettem, hogy milyen tortúra vár rám Laci fanatizmusa miatt. Alig pislogtam ki szememből az éjszaka álmát, máris rám csatolta a hámot. Négy álló hétig strabancoltunk a városban, száz cég ajtaja előtt álltunk meg bebocsátásra várva. A Nyugati tértől egészen a Gyöngyösi utcáig bejártuk a Váci út mindkét oldalát. Bebarangoltuk a pesti belváros kutyapisis utcáit, és jártunk Buda jó néhány kerületében is. Nem egy alkalommal mondta gazdám:

— Erre még sosem jártam, Süsüke!

Kiismertem a földből gomba módjára kinövő irodaházak folyosólabirintusait — nem volt szükségem Ariadné fonalára sem. Reggel nyolc órától nemegyszer kora délutánig koptattuk Lacival a pesti aszfaltot. Még csak tavasz volt, de piszkosul pörkölt a nap. Ám nem volt mese: mennem kellett, és én mentem is. A nagy hajtás eredményeként többször is előfordult, hogy este már annyi erőm se volt, hogy a tálamba tett eledel után nyúljak. A sok-sok fáradozásért némileg kárpótolt, hogy az irodákban a hölgyek megcirógatták a fejemet, és még szépnek is neveztek. Ezek a gyönyörű, aranyos teremtések még vízzel is megkínáltak: nagyon jólesett. Gazdám meg csak mondta és mondta a magáét a “marketingeseknek” vagy épp a “piárosoknak”. Egyre-másra győzködte őket, hogy támogassák anyagilag a könyvet. Szerintem az ő szája sokkal jobban kiszáradt a sok beszédtől, mint az enyém a melegtől. A négyhetes, körömkoptató ámokfutás végén aztán azt mondta Laci:

— Ha ez a sok kajtatás kevésnek bizonyul, akkor sajnálom.

Bólogattam ugyan, de tudtam, hogy még nincs minden veszve: közös ügyünkben gazdám nemcsak talpalt, de sok hagyományos és elektronikus levelet is postázott…

Le a kalappal Süsü ügyessége és munkabírása előtt! Eleinte rosszul tájékozódott az irodaházakban, de hamar kiismerte a közlekedőfolyosók rendszerét, és már könnyen be tudta azonosítani a szokásostól eltérő kinézetű irodaajtókat is. Nélküle teljesen értelmetlen lett volna a pénz utáni futkosás: nem is ment volna. Végül is két főszponzora lett a könyvnek. Egyikükkel, a XIII. kerület polgármesterével, Józseffel találkoztam is szponzorkereső utamon. A lakáskérelmezők idejéből csippentett le nekem tíz percet. Kurtára fogtam mondandómat (írásos anyagot természetesen mindenhova vittem magammal). Már az elköszönésnél tartottunk, amikor a magam hitvallása alapján a következőt mondtam:

— A nem látásnak van néhány előnye, meg persze számos hátránya is. De én csak a pozitívumát nézem: a sötét oldalára nem vagyok kíváncsi (azt amúgy is ismerem). Ha valamit nagyon akar az ember, és van hozzá hite (na meg egy kis szerencséje), akkor az sikerülni fog. Nekem a nem látásom ad erőt ahhoz, hogy ne adjam fel a mostani tervemet. Ha látó ember lennék, képtelen lennék erre a küzdelemre. — Ezeket a mondatokat nem propagandaszövegnek szántam. Nem is azok.

Az egész nyár azzal telt el, hogy újra és újra összeadtam a befolydogáló összegeket, és telefonon érdeklődtem a választ halogató cégeknél. Idegőrlő heteket, hónapokat éltem át. A könyvszerkesztő munka csak akkor válik időszerűvé — közölte velem a kiadó vezetője —, ha a szükséges összeg befolyik a kiadó bankszámlájára. Én pedig nagyon szerettem volna, hogy a karácsonyi ajándékvásárlás kezdetén már kapható legyen a kötet.

Még a nyár legelején látogattunk el Kicsivel a film budai forgatásának helyszínére. Egyszer már voltam statiszta: az MTK pályán kellett tömeget alkotnom több száz férfiember társaságában. Most azonban Süsüre várt a munka: a jövőjéről álmodó kisfiú álomképében kellett szerepelnie. Egyenletes tempóban vezette a kisfiút a lejtős járdán. Mindössze kétszer kellett felvenni a jelenetet, és már készen is voltunk. A gázsira persze nem tartottunk igényt (a mai napig nem is tudom, hogy mennyi lett volna). A film végére tervezett jelenet végül is nem került be az alkotásba.

Augusztus végére a napnál is világosabbá vált előttem, hogy összegyűlik a könyvkiadáshoz szükséges összeg. Éva hozzálátott a szerkesztéshez, én meg a könyvbemutató szervezéséhez. Helyszínnek a Dagály utcai könyvtárat szemeltem ki — annak vezetője, Kati készségesen felvállalta a feladatot. A kerületi önkormányzat sajtófőnöke szakmai segítséget ígért. Mindkét fronton öles léptekkel haladt a munka.

Mindenképpen jelen szerettem volna lenni a könyv világra jövetelénél. és a kiadó ebben is segített. Elmaradhatatlan négylábú társammal léptünk be a nyomda épületébe. A kiadó műszaki vezetője kalauzolt végig a különböző nyomdai fázisokon. — Épp a fekete lapon fehér betűk oldalt nyomja a gép — mondta. Kezembe kaptam az egyik lapot, és elszorult a szívem. Már születik az egykor álmodott terv! Az “újszülöttet” két héttel később vehettem kezembe, amikor a könyvbemutatóra és a magamnak szánt példányokért mentem. Mivel a csomagok szállításában nem kellett tevőlegesen részt venni, a nyomda ajtaja előtt várakoztam. Szemerkélt az őszi eső — nemkülönben a könnyem. Tartós meghatódásra azonban nem volt idő. Értesítenem kellett a meghívandókat, egyeztetnem az egyéb, előkészítő folyamatokat. A végére teljesen elkészültem fizikai és szellemi erőmmel is. Még azt sem mondhatom, hogy holtfáradt lettem volna — azon már rég túl voltam akkor. De a siker mindenért kárpótolt!

Elérkezett a sajtóbemutató napja. Az ilyenkor elvárható drukkal léptem be Kicsivel a könyvtár ajtaján. A könyvtár dolgozói minden szükségeset előkészítettek — azóta is hálás vagyok nekik. Katival túl voltunk már az utolsó egyeztetéseken is: jöhetnek a vendégek! Jöttek is — mégpedig annyian, hogy az olvasóba összehordott száz szék kevésnek bizonyult. Nemcsak a terem levegője zsongott, de a fejem is. Kicsi eközben szabadon lófrált az egybegyűltek között, a süteményekkel teli asztalok körül — természetesen most is beérte a szimatolással. Sajnos Éva nem tudott eljönni, mert aznap reggel újra kórházba került.

Még javában beszéltem, amikor a közelemben lévő segítőm, Hajnalka odasúgta:

— A nem látó kisfiú előrejött az asztalhoz, és félhangosan olvassa a Braille-könyvet!

Pontot tettem a mondat végére, és megkértem az első osztályos Áront, hogy hangosan olvasson tovább a könyvből. Kapva kapott az alkalmon, és bár az utolsó sorokban helyet foglaló emberek nemigen hallhatták, mégis mindenki feszülten figyelt rá.

Az első sorban Csaba (ő a kétgyermekes apuka) karján ott ült a babája: a város másik végéből jöttek el. A még csúszómászó korszakában lévő kisfiú addig izgett-mozgott, amíg papája le nem tette a földre. A baba meg milyen? Ha teheti, útnak indul. Csaba füllel követte a kalandozó útjára indult csöppséget, és amikor úgy érezte, hogy messze van már az a messze, lépett hármat-négyet, és visszavitte a gyereket az első sorhoz. Minden korosztályból felkértem valakit a könyv szereplői közül, hogy mondjon néhány mondatot. Az idősebb korosztályt Elemér képviselte. Röviden összefoglaltam élete első tíz évét, majd átadtam neki a szót. A hatvanadik évén jóval túl járó férfi felállt helyéről, és beszéd helyett hangosan elsírta magát. Csak sírt és sírt, a könnyei sehogy sem akartak elapadni. Nem gondoltam, hogy még manapság is így megrázza Elemért, ha visszaemlékszik a kezében több mint fél évszázada felrobbant gránátra.

Ez a három kis közjáték minden beszédnél jobb bepillantást engedett a jelenlévőknek a mi sokszínű világunkra. Véget ért a bemutató. Elsőnek a legnagyobb támogatónk, a Fővárosi Önkormányzat kisebbségi, emberi jogi és vallásügyi bizottságának elnöke, Árpád lépett oda hozzám. Hangján éreztem, hogy meghatódott, de akkor még nem tudtam, hogy többször is törölgette a szemét az ünnepély alatt. Végtelenül jólesett, amikor azt mondta: Ilyen emberi közösségben ritkán voltam még!

Kicsi eközben minden tőle telhetőt megtett azért, hogy magára vonja a vendégek figyelmét. A bemutató hivatalos része alatt sorra járta a széksorokat, orrát odanyomta a széken ülőkhöz, majd amikor rájött, hogy az illető rendes ember, továbbállt egy házzal. Egy-egy ilyen köre után a közelembe jött, és oldalára dőlt, hogy kipihenje fáradalmait. Aztán újra felpattant, és fordított irányban ismét körbejárta a termet. Az asztalon lévő süteményekből továbbra sem vett, de amikor az ünnepség végén az egybegyűltek megkóstolták a pogácsákat, őt még száz traktorral se vontathattuk volna el az asztal mellől. Esengő szemekkel nézett mindenkire: újra és újra előadta az “Etióp kutya” című egyszemélyes produkcióját (bohózatát). Nagy közönségsikert aratott vele — meg úgy egy kilónyi pogácsát.