Kinek a harangja

Vészjóslóan zengett a régi, szép időkben,

jeges ár közeledtét zúgta a hívek fülébe.

Tüstént kelt és rohant utcára a nemzet,

az Isten házának becsületét mentve.

Bizakodva váltottunk egy új évszázadot,

ám sör és virsli helyett pisztoly dörrent, s karszalagos osztag masírozott.

Kétszer is megáldották a frontra induló bakákat,

míg a sárga csillagosokat barna ingesek postázták a halálba.

Alaposan megégtünk,

fogát összeszorította a népünk.

Lettek békepapok meg miegymás,

reverenda vagy fekete ruha – egy vagy más?

Felsóhajtott az ország nagyot álmodó népe,

üdvözítő, egyen-szabadságot remélve.

Hitték – már hogyne tették volna –,

ha a bizalom álcája köztük ott nem hamiskodott volna.

Az Országház dicső karéjában vezérkürt harsant:

„Térdre, csuhások!”

Ijedtségét mély hallgatásba temette a hírvivő harang,

hallgatott, mint a sír – mire Jézus ríva fakadt.

A klérus imamalmai perdültek-fordultak,

a méregdrága reverendák fekete zsákruháért imádkoztak.

Ismét baljós szél szaladta be a teret,

üzenete sejtszintig alázott tömegeket.

A templom előtti téren kik elégedetlenek,

a hatalom ellen hangzó érveik üdítő kikelet.

Nemcsak a Jóisten hallja meg igaz szavukat,

a zsákruhás helytartó füle már féli azokat.

Az órák múlását a konduló harang hivatott jelezni,

lelkesedése a napi igazodást leképezi.

Eleinte nem értik, de később fejükhöz kapnak a tiltakozó lelkek,

elméjük egyként visszhangozza a magából kivetkőzött egyházi rendet.

A szószék magasából aláereszkedik az időtlen harangozás elrendelője,

és Jézus szent nevére hivatkozva, a szellős utcai térről papol.

Szomorúan hallgatják,

belőle sem lesz néphős.

Futballstadionok ultráinak kezében szentképek,

csuklójukon rózsafüzér – s míg tízen imaláncot fonnak, a többiek nevetnek.