Kinek a harangja

Vészjóslóan zengett a régi szép időkben,

jeges ár közeledtét húzta a hívek fülébe.

Tüstént kelt, és rohant utcára a nemzet,

istenházának becsületét mentve.

Bizakodva váltottunk évszázadot,

sör virsli helyett pisztoly dörrent, karszalagos osztag masírozott.

Kétszer is megáldották a frontra induló bakákat,

a sárga csillagosokat barna ingesek postázták.

Alaposan megégtünk,

fogát összeszorította a népünk

Lettek békepapok meg miegymás,

reverenda vagy fekete ruha, egy vagy más?

Felsóhajtott az ország nagyot álmodó népe,

üdvözítő egyen szabadságot remélve.

Hitték, már hogyne tették volna,

ha bizalom álcája közöttük ott nem hamiskodott volna.

Ország dicső házának karéjában, vezérkürt harsant:

térdre, csuhások!

Ijedtségét mély hallgatásba temette a hírvivő harang,

hallgatott mint a sír — mire Jézus ríva fakadt.

A klérus imamalmai perdültek-fordultak,

a méregdrága reverendák fekete zsákruháért imádkoztak.

Ismét baljós szél szaladta be a teret,

üzenete sejtszintig alázott tömegeket.

A templom előtti téren kik elégedetlenek,

a hatalom ellen elhangzó érvek üdítő kikelet.

Nem csak a jó isten hallja meg igaz szavukat,

a zsákruhás helytartó füle már féli azokat.

Az órák múlását a konduló harang hivatott jelezni,

lelkesedése a napi igazodást leképezi.

Eleinte nem értik, de később már fejükhöz kapnak a tiltakozó lelkek,

elméjük egyként visszhangozza a magából kivetkőzött egyházi rendet.

A szószék magasából aláereszkedik az időtlen harangozás elrendelője, és

Jézus szent nevére hivatkozva, az utcán szellős térről papol.

Szomorúan hallgatják,

belőle sem lesz néphős.

Futballstadion ultráinak kezében szentképek,

csuklójukon morzsolóval, tízen imaláncot nevetnek.