Körbeforgó

Zöld az ősz színe — ki ne tudná?

Kavarogva hulló falevelek táncmulatsága.

Pereg a levél, sárba hull a nyár,

játszótéren a hinta – ki emlékszik rá?

Nem fúj a szél, mégis zörög a haraszt,

hosszúkás orr szimatol, négy láb szalad.

Emlékezetében szenzoros kút varázsa,

víz helyett kiszáradt torka, száraz ága.

Mi történt? — körbenéz és nem érti,

a kopasz ősz édesbúsan nevetgéli.

Makk hull a fehér lepel terítékre,

tálcán kínálja magát eleségnek.

Csíkot hagy maga után egy szántalp,

csúszkáló nyomot szántva a hóba.

Hátán hám leng, munka nélkül teng,

négy láb előz, igazi hómenő lett.

Feladat helyett ez csupán játék neki,

épp ráér, hát örömmel megteszi.

Nyakában pajkosan csilingel a pergő,

gyermekkacaj kíséri: ez aztán a menő!

Piroslik már a meggy, de a mókus nem kedveli,

gondol egyet, s a tölgyről aláereszkedik.

Fák aljában futja tavaszi körét,

fürge lába nesztelenül lép.

Juhászkutya füle az égnek mered,

inal a négy láb, fókuszban a mókusgyerek.

A kis betyár is éber errefelé,

fatörzsön fut fel, egyenest az ég felé.

Öreg tölgy kérgét kutyaköröm kaparja,

de a hátsó lábak a földön marasztalják.

A kártyaasztalt vén rókák ülik körbe,

esztendők óta verik a blattot öregségükben.

Magyar pakli rojtosra keverve,

a megkopott lapok a színüket feledve.

Nem lapozzák a zsugát, oka mi lehet?

A figurák arcképe is elveszett.

Ez lenne az ulti vége és nem egy rebetli,

de azt csak egy megfáradt elme feledheti.

Széttárt karok, gondterhelt arcok,

a szarka oszt hamiskás lapot.

„Tök jó, itt a nyár” — mondom, de bánom már,

ócska szöveg, elfelejtem hát.

Háromkerekű pedálját szöszke tapossa,

fején rózsaszín bukósisak, augusztus mosolyogja.

Vízsugarat szór a kerti körbeforgó,

harsogó zöldet ölt a kifakult növénytakaró.

Szandálban, szoknyácskában és pólóban vár a gyermek,

remegve izgulja végig a kiokoskodott tervet.

Három, kettő, egy, és csuromvizesen ragyog:

– Jaj, vizes lettem!