Körbeforgó

zöld az ősz színe — ki ne tudná,

Kavarogva hulló falevelek táncmulatsága.

Pereg a levél, sárba hull a nyár,

Játszótéren hinta, ki emlékszik rá?

Nem fúj a szél, de zörög a haraszt,

Hosszúkás orr bújja, négy láb szaladja.

Emlékezetében szenzoros kút varázsa,

Víz helyett kiszáradt torka, száraz ága.

Mi történt? — körbenéz és nem érti,

A kopasz ősz édesbúsan neveti.

Makk hull a fehér lepel terítékre,

Tálcán kínálja magát eleségnek.

Csíkot hagy maga után egy szántalp,

Csúszkáló lábnyomokat szántva.

Hátán hám leng, munka nélkül teng,

Négy láb előz, igazi hómenő lett.

Feladat helyett ez csupán játék neki,

Épp ráér, hát örömmel megteszi.

Nyakában pajkosan csilingel a pergő,

Gyermekkacaj kíséri: ez aztán menő!

Piroslik már a meggy, de a mókus nem kedveli,

Gondol egyet, s a tölgyről aláereszkedik.

Fák aljában futja tavaszi körét,

Fürge lába nesztelen.

Juhászkutya füle égnek mered,

Inal a négy láb, fókuszban a mókusgyerek.

A kis betyár is éber errefelé,

Fatörzsön fut fel, egyenest az ég felé.

Öreg makk kérgét kutyaköröm kaparja,

De a hátsó lábak marasztalják.

A kártyaasztalt vén rókák ülik körbe,

Esztendők óta verik a blattot öregségükben.

Magyar pakli rojtosra keverve,

A megkopott lapok színüket feledve.

Nem lapozzák a zsugát, oka mi lehet?

A figurák arcképe is elveszett.

Ez lenne az ulti vége és nem egy rebetli,

De azt csak egy megfáradt elme feledheti.

Széttárt karok, gondterhelt arcok,

A szarka oszt hamiskás lapot.

„Tök jó, itt a nyár” — mondom, de bánom már,

Ócska szöveg, felejtem hát.

Háromkerekű pedálját szöszke tapossa,

Fején rózsaszín bukósisak, augusztus mosolyogja.

Vízsugarat szór a kerti körbeforgó,

Harsogó zöldet ölt a kifakult növénytakaró.

Szandálban, szoknyácskában és pólóban várakozik a gyermek,

Remegve izgulja az áhítva kiokoskodott tervet.

Három, kettő, egy, és csuromvizesen ragyog:

– Jaj, vizes lettem!