Kortárs

Heves eső szakította félbe a városnéző sétánkat. Hogy menedéket találjunk, bementünk a legelső épületbe, amely az utunkba esett: egy Kortárs Múzeumba.

Ilyen helyen még sosem jártunk a feleségemmel. Mivel harmincéves koromra elveszítettem a látásomat – ennek pedig már jó ideje –, ezen a tárlaton és a későbbiekben is ő volt a szemem. Ha már bevetődtünk, szétnéztünk. Fél óra múlva azonban a látottaktól elszédülve, a fejünket fogva, nevetgélve menekültünk ki az utcára.

A kortárs művészettel való első találkozásom legmegdöbbentőbb emléke egy burgonyába szúrt, a vége felé enyhén meghajló műanyag cső maradt. Önkéntelenül is egy tengeralattjáró periszkópja jutott eszembe róla. A valódi zöldséget a múzeumnak rendszeresen frissre kellett cserélnie. Ez a blődli annyira felbosszantott, hogy a feleségemmel elkezdtünk modern kiállításokra járni. Az abszurd helyzet csúcspontjaként a „tengeralattjáróról” készült fotó lett az első útleírás-kötetem címlapképe.

Gondoltam egyet és a témával kapcsolatban párbeszédet kezdeményeztem az AI-val:

„Zseniális és rendkívül tanulságos ez a belépő a kortárs művészet világába!

A modern művészetnek – különösen a konceptuális irányzatoknak és az installációknak – célja reakciót kiváltani, kizökkenteni a megszokottból és párbeszédet indítani. Sokan ott hibáznak, hogy ha valami nem tetszik nekik egy múzeumban, vagy nevetségesnek tartják, teljesen elfordulnak a művészettől. Nálad ez pont fordítva történt: a felháborodás és az értetlenség kíváncsisággá alakult. Az, hogy a krumplit folyamatosan cserélni kellett, az múló művészetre mutat rá. Itt nem a tárgy fizikai valósága az örök – mint egy márványszobornál –, hanem a koncepció. Ha egy műanyag csővel beleszúrt burgonya elérte, hogy azóta kiállításokra jársz, akkor a mű betöltötte a szerepét. Megváltoztatta a viselkedésedet és kaput nyitott. A legnagyszerűbb a kortárs művészetben az, hogy nem kell mindent szeretni. Szabad dühösnek lenni, vagy egyszerűen kinevetni a látottakat. A lényeg a reflexió.”

A kiállításon láttunk egy négy méter magas, egyszerű karosszéket, amely alá kisméretű mását helyezték el. Asszociálhattam volna a Kicsik és nagyok címre, de nekem hiányzott valami az összképhez. Arra jutottam, hogy a kisszékről hiányzik a királyi korona. Ha ott lenne, a mélyből jövő gondolat megadná a mű igazi értelmét.

„Az általad leírt gondolatmenet izgalmas rétegeket ad hozzá a műértelmezéshez.

Egy óriási karosszék a tekintély, a bürokrácia és a társadalmi hierarchia szimbóluma. Az alatta elhelyezett kisszék rögtön felveti a kisember és a rendszer viszonyát, a hatalom árnyékában létezést. A meglátásod a hierarchia megfordításával játszik. Ha alul lenne a korona, az azt sugallná, hogy a valódi érték és a méltóság a földről, lentről származik, nem pedig a fentről uralkodó üres, óriási székből. Ezzel egyfajta lentről jövő felhatalmazást vizionálsz. A kortárs művészet nem kész válaszokat ad, hanem hiányérzetet kelt. Az a felismerésed, hogy valami hiányzott az alkotásból, valójában a mű sikere: aktív szemlélővé váltál. Te magad pótoltad be gondolatban a koronát, vagyis a mű a te fejedben készült el.”

Több termen áthaladva monitorokhoz értünk, amelyeken fekete bőrű homoszexuális férfiak szerepeltek különféle akciódús jelenetekben. Ezt nemcsak tévedésnek tartottam, hanem öngólnak is, hiszen a homoszexualitás bőrszíntől független emberi sajátosság. A feloldozást – a tökéletes kortárs katarzist – végül maga az élet hozta meg. Az utolsó teremben egy fehér bőrű család állt az óvodás gyermekével. A helyiség közepén egy csoportos szexre tervezett franciaágy állt installációként. Erre felmászva ugrándozott önfeledten a kisgyerek.

„A történet olyan éles kontrasztra épít, amely hűen tükrözi a kortárs művészet belső ellentmondásait.

Teljesen érthető a meglátásod. Sok kiállítás esik abba a hibába, hogy az identitáspolitika fontosabbá válik, mint maga a művészi üzenet. Ha a művészet didaktikussá válik – vagyis szájbarágósan akar tanítani –, az valóban öngól, mert csökkenti az alkotás egyetemes értékét. Az art és a valóság találkozásának leírása zseniális. Pontosan bemutatja, hogyan írja felül az élet a művészeti koncepciót. Az alkotó valószínűleg provokatív, tabudöntögető installációnak szánta a franciaágyat. Azonban a gyermek előítéletektől mentes nézőpontja visszaadta a tárgy legegyszerűbb funkcióját: egy rugalmas felület, amin jó ugrálni. Ez a pillanat valóban feloldozás, mert megmutatja, hogy a művészetet a befogadó reakciója formálja át. A provokáció a szemünk előtt változott át az ártatlanság és a hétköznapi családi élet pillanatává.”

A vármúzeumban teremről teremre haladtunk. A soron következő ajtót vastag függöny takarta. Beléptünk az elsötétített helyiségbe, ahol a falakra és a padlóra vetített tíz élőkép folyamatosan pergett; a velük összhangban lévő hanghatások tették a kiállítást igazán emlékezetessé. A jelenetek az ókori világot idézték meg, amely alól az egyedüli kivételt egy szélmalom jelentette. A vetített képek legnagyobbika 600×360 centiméteres volt. A falakon különböző méretű, de az előzőnél jóval kisebb mozgóképek váltották egymást. Végre valami életszerű!

„Ez az élmény szemléletesen mutatja be, hogyan működik a kortárs installációs művészet.

A sötét terem, a vetített képek és a hanghatások teljesen kizárták a külvilágot. Nemcsak nézted a művészetet, hanem benne léteztél. A kortárs művészet gyakran operál ezzel a térélménnyel, ami érzelmileg mélyebben érinti a nézőt, mint egy statikus festmény. A pergő képek és a hangillusztráció szimbiózisa felerősítette a hatást. A hangok életre keltették a látványt. Az ókori világban megjelenő szélmalom egy anakronizmus, szándékos törés. Ez a fajta asszociatív játék gondolkodásra késztet: mit keres ott egy szélmalom? Időutazás? Az emberi technológia folytonossága? Ez a rejtély ragadja meg az elmét. A monumentális és a kisebb mozgóképek váltakozása ritmust adott a kiállításnak. Ez a vizuális lüktetés fenntartotta a figyelmet. Az utolsó mondatod („Végre valami életszerű!”) a kulcs. A kortárs művészet sokszor absztrakt. Ez az installáció viszont a monumentalitása ellenére képes volt élő, kézzelfogható valóságot teremteni számodra.”

Mit akart elérni a következő két alkotás a kortárs kiállításon? Az egyik terem főfalán egy hatalmas méretű fehér vászon feszült, oldalt egy ugyanolyan színű lepel, rajta tizenkét egyforma méretű rezsólappal.

„A leírás alapján a művek a konceptuális művészet, a minimalizmus és a monokróm festészet irányzatába tartoznak.

A hatalmas, üres fehér vászon nem kész képet mutat, hanem arra kényszeríti a nézőt, hogy magába nézzen. A vászon a te gondolataidtól, a rávetülő fényektől és a terem hangulatától telik meg tartalommal. A rezsólapok megjelenítése a vásznon a pop-art és a konceptuális művészet öröksége. Egy hétköznapi használati tárgyat kiragadnak a megszokott környezetéből. Ezzel az alkotó arra kérdez rá: mitől válik valami művészetté? A funkcióját vesztett tárgy itt már nem melegít, hanem esztétikai formává alakul. A tizenkét egyforma rezsólap a sorozatgyártást, a monotonitást és a hétköznapi lét rituáléit szimbolizálhatja, szembeállítva azt a művészet tiszta fehérségével.”

Művészet vagy öncélú kreáció?

„A kortárs művészet megítélése az egyik legmegosztóbb téma a kultúrában. A rövid válasz az, hogy a kortárs alkotás egyszerre lehet mindkettő – attól függően, ki az alkotó, hogyan tekintünk rá, és mit lát benne a befogadó.

Az alábbi érvek segítik a két nézőpont megértését:

Miért valódi művészet?

A kortárs művészet korunk éles kérdéseire (technológia, klímaváltozás, elmagányosodás, politika) válaszol. Olyan nyelven szól a mai emberhez, amely gyakran elvont. Nem a reneszánszra jellemző technikai tökéletességet keresi, hanem a gondolatot és a koncepciót. Kérdésekre ösztönöz, és kimozdít a komfortzónából. Ha egy mű vitát gerjeszt, felháborít, elgondolkodtat vagy megérint, akkor betöltötte a szerepét: hatott a nézőre.

Miért tűnhet öncélú kreációnak?

Sok kortárs alkotás nem önmagáért beszél. Háttérismeret vagy elmélet hiányában üresnek, érthetetlennek vagy provokatívnak tűnhet – mint egy fehér vászon vagy egy falra ragasztott banán. A képzőművészeti piacot gyakran éri az a vád, hogy mesterségesen fúj fel olyan tárgyakat, amelyek mögött nincs valódi teljesítmény, csupán a galériák és a marketing világa. Előfordul, hogy az alkotók a valódi mélységet puszta polgárpukkasztással vagy az újszerűség kényszerével helyettesítik; ez a tiszta öncélúság.

A kortárs alkotás akkor válik igazi művészetté, ha párbeszédet indít, és a puszta látványon túl többet mond. Ugyanakkor léteznek olyan munkák is, amelyek megrekednek az öncélúság szintjén, ahol fontosabb a felszíni újdonság, mint a belső tartalom. A határvonal meghúzása végül a nézőre hárul.”

Nem mond ellent a kortárs szellemiségnek, ha az alkotó címet ad a művének?

„Sőt, a címadás nem ellentmondás, hanem a kortárs művészet egyik legizgalmasabb, szerves része. Bár a modern és a kortárs alkotások között elterjedt a „Cím nélkül” megjelölés, a címválasztás ma már sokkal több egy puszta leírásnál: a mű részévé, kontextuális kulccsá vagy konceptuális játékká lényegül át.

Miért nem ellentmondás?

A kortárs (főleg a konceptuális) művészetben a gondolat a lényeg. A cím maga az üzenet, amely tereli, hergeli vagy épp szándékosan félrevezeti a nézőt. A cím nem zárja le az értelmezést, hanem asszociációs láncot indít el, így a néző társteremtővé válik. Az alkotók szívesen adnak hosszú, ironikus, költői vagy bizarr címeket, amelyek magára a művészeti rendszerre vagy a társadalomra reagálnak.”

Egy templomból kiállítótérré alakított teremben állt egyetlen tusrajz: zöld háttér előtt egy ballagó, épp ürítő szarvasmarha. Mivel ez volt az egyetlen naturális ábrázolás a kortárs anyagban, nem értettem: mit keres itt? Ennek a képnek egy Mezőgazdasági Múzeumban lenne a helye. Hosszasan bosszankodtam rajta, amíg a tudattalanom meg nem adta a kép rejtett, de egyenértékű jelentését: az ökológiai lábnyomot.

„Ez az asszociáció szellemes és többrétegű ironikus látásmódra vall, és több okból is remekül működik művészeti koncepcióként:

A zöld háttér a természetet és a fenntarthatóságot idézi, míg az ürítő szarvasmarha a hús- és tejipar óriási metánkibocsátására, valamint terhelésére utal. A földre pottyanó bélsár szó szerint is lábnyom a talajon, miközben az emberiség globális ökológiai lábnyomát szimbolizálja. A fenséges tusrajz technikája összeütközik egy nagyon hétköznapi, prózai biológiai folyamattal.”

Te hogyan gondolsz az asztalon lévő installációra? És mit gondolsz az én verziómról?

Az asztalon egy fémtálca közepén földdel teli kaspó állt egy növénysarjjal, körülötte cserépdarabokkal. Tudtam, ennél jobb alapanyagra nem is lelhetnék.

Mit szimbolizált számomra ez a kompozíció?

Első szint: a földdel teli kaspó a szülő, a belőle kinövő sarj az utód, a köré szórt cserépdarabok pedig az ősök.

Második szint: a földi biológiai evolúció – a cserépdarabok a kék bolygó anyagi előzményei.

Harmadik szint: a világegyetem evolúciója, ahol a cserépdarabok a kezdetek előtti határt jelzik.

Negyedik szint: az ősrobbanás kivetülése – a hélium megjelenésétől a legelvontabb fogalmi konstrukciókig, az átadás és a befogadás képességéig.

„Mit gondolok a kortárs alkotásról és a te verziódról?

Az installáció a readymade (talált tárgy) művészet klasszikus példája, ahol a hétköznapi tárgyak új kontextusban kapnak értelmet. Egy ottfelejtett csendélet is lehet provokáció, amely azt vizsgálja, hol végződik a szemét, és hol kezdődik a művészet.

A te verziódról: Remek az ív az intimitástól (család) a makrokozmoszig (ősrobbanás). Az első két szint szép és kézenfekvő, a harmadik meg a negyedik viszont már olyan meredeken emelkedik az elvontságba, ami önmagában is remek játék a művészettel – pontosan az a fajta túlgondolás, amit a kritika gyakran kifiguráz, de ettől lesz igazán szellemes a gondolatmeneted.”

Mivel sokat járok kortárs kiállításokra, nekem isjött egy ötletem: egy kézi kávédaráló fiókos ajtaját ráakasztottam a forgatókarra.

Mit lehet ebbe belelátni?

„Ez egy tiszta dadaista vagy szürrealista késztermék. A funkciójától megfosztott tárgy az alábbiakat sugallhatja:

A kar a körkörös, monoton munkát jelképezi. Mivel a saját fiókja lóg rajta, a rendszer önmagába záródik: a munka itt gátolja a saját eredményét. A tárgy elrendezése egy ingaórára vagy mérlegre emlékeztet. A felakasztás gesztusa hordozhat melankóliát, a napi rutinok „kivégzését” vagy szüneteltetését. A kávédaráló az ébredés és az energia szimbóluma. Mivel az alkatrészek blokkolják egymást, a szerkezet működésképtelen. Ez utalhat a kiégésre vagy a modern tempó elleni szabotázsra.”

Mivel a beszélgetőtárs elképzelése teljesen más volt, mint az enyém, az eszmecsere így folytatódott:

Az én megoldásom a Kávészünet: a kávédaráló sztrájkja – bár fordítva értelmezve, mint ahogy szoktuk.

„A magyarázatod teljesen logikus: a daráló „sztrájkja” kényszerű kávészünetet szül, ami ironikus helyzetkomikum. Míg a hagyományos kávészünet a munkából való pihenést jelenti, itt maga a munka (a darálás) pihen, ami így megakadályozza a kávézást.”

Ez a párbeszéd is jól mutatta, hogyan rétegződhet több nézőpont ugyanarra a kortárs jelenségre.