Kulturális különbségből – Rezervátumország (Dél-Afrikai
Köztársaság)
A búrok (hollandok) által alapított Pretoria és az angolok által létrehozott Johannesburg következett a sorban. Ma már nem Pretoria az ország egyedüli fővárosa, hanem Bloemfonteinnel és Fokvárossal osztozva. Az ideérkező turisták tisztában vannak vele, hogy közbiztonság szempontjából a világ egyik legveszélyesebb országában tartózkodnak. Pretoria belvárosa olyan, mint más hasonló nagyságú európai város 20. század elejei polgári környezete. Igaz, az utcákon négy fehér turistától eltekintve, csak feketék. A lakóházak aljában üzletek. Az utcák tiszták. A buszból biztonságosnak tűnik a település. De itt és a további általunk felkeresett városokban is, nem vagy csak szűken behatárolt területen mozogva lehetett szétnézni egyénileg. Az utcákon át tartó kötetlen bolyongás hiánya lett a városnézés élmény. Meglehetősen nehéz értelmezni, felfogni. Felismerése viszont emberileg gazdagított.
A polgármester elsősorban a közbiztonságot kívánja javítani. Vissza szeretné csalogatni a fehéreket a belvárosba. Közismert, hogy az apartheid idejében a városszéli gettókba kitelepítették a feketéket. Megszűnésével fokozatosan visszaszállingóztak a belső területekre. Elfoglalták az országot váltó – elsősorban Ausztráliába és Kanadába távozó – fehérek ingatlanjait. Netán albérletet kerestek maguknak, amelyet nem fizettek, és lelakták. A nincstelenségből való kitörés lehetőségétől elzárt feketék többsége továbbra is a mának él. A szocializáltság teljes hiányában a jövőben alig képes gondolkodni. Persze ma már akadnak jómódú feketék is. Többségük a korrupció ingatag létráján kapaszkodott fel mai élethelyzetébe. Napjainkban nem a bőrszín különbözteti meg az ország lakóit egymástól, hanem a rendelkezésükre álló pénzösszeg nagysága. De mint közismert, mindennek meg van az ellenpárja. A szegény fekete prédája a tehetős ember java. A világon a gyilkosságnak leginkább kitett csoportja bőrszíntől függetlenül a helyi farmerek, akiket gyakran több órás kínzást követően mészárolnak le. Százezer farmerre évente háromszáztizenhárom tragédia jut. Az egyik farmon a nyugdíjas korú gazdálkodó házaspárt az általuk alkalmazott feketék tették el láb alól, miután a szülőpár gyermeke a kért váltságdíjat nem volt képes előteremteni. A polgárok egy rejtett, hadüzenet nélküli háborúban élnek. A hivatalos statisztikák szerint évente mintegy ötvenezer embert gyilkolnak meg, de a valós adat ennek duplája lehet.
Kik lehettek a voortrekkerek? Az ország keleti részére a voortrekkerek, azaz a továbbvándorlók kerültek, a búrok pedig az ország belseje felé vándoroltak. A Voortrekker-emlékmű egy négyszögletes épület. Vártoronyra emlékeztet. Fali kőképfaragások mutatják be a mai Hollandia területéről származó emberek történetét. Fegyverek nélkül érkeztek hajóikon. Házakat húztak fel. Európai szokás szerint, kerítéssel körbevették. Mivel a feketék számára nem létezett a magántulajdon fogalma, látva, hogy a búrok gond nélkül vadászgatnak ősi területeiken, ezért lazán átugrották a fehérek kerítését és a kedvükre való zsákmánnyal távoztak. Máris meglett a kulturális különbségből adódó feloldhatatlan ellentét. De nem csak közöttük kezdődött el a csetepaté. Gyarmatosító szándékkal partra szálltak az angolok. Területkisajátító törvényeikkel fokozatosan kiszorították a búrokat, akiknek idővel nem volt hova visszavonulniuk.
Elkerülhetetlenné vált a búr–angol háború. Az erőfölény egyértelműen a hódítók kezére játszott. A világ első koncentrációs táborát a betolakodók hozták létre a búr harcosok kitartásának megtörésére: a hátrahagyott asszonyokat és gyerekeket kerítéssel körbezárt, őrzött területre száműzték. Ebből már értettek a búr férfiak. Az eseményfolyam végén, az 1940-es évektől megjelentek az apartheid törvények. 1990-től került sor fokozatos visszavonásukra. 1994-től a feketék kezében összpontosult a politikai hatalom. A búr emlékművet eredeti formájában meghagyták az elnyomás alól felszabadult feketék, de közelében építettek egy, a maguk sanyarú sorsára emlékeztető mementót. Azóta látszólagos békesség honol a tájon.
Idetartozik a kiemelkedő búr politikus, Paul Krüger története. 1883-ban kinevezték a Transvaal Köztársaság elnökének. Ekkoriban ütött be az aranyláz. Hatására az ország rohamos infrastrukturális fejlődésnek indult. A tengernyi pénz az ország iparosodását is elősegítette. Európai szintű országgá fejlődött. 1899-ben kitört a második búr–angol háború. Krüger felismerte az angolok teljes annektálásra vonatkozó tervét, ezért katonailag ő kezdeményezett, de a túl-erővel szemben tehetetlennek bizonyult. Az ellentétet később békésen is szerette volna rendezni Londonnal. NagyBritanniába utazott tárgyalni, ahonnét eredménytelenül tért vissza. Transvaal Köztársaságot hamarosan a Dél-Afrikai Unióba olvasztották be az angolok.
Felkerestük a Krüger család házát. Az udvarban elnöki szintű luxus vasúti kocsi. Állítólag egyszer rengeteg aranyat szállított el vele. Útközben megállította a szerelvényt és elrejtette a drága fémet. Azóta sem találták meg a kincsvadászok.
A feketék számára Nelson Mandela jelentette a világító fáklyát. A róla elnevezett központi parkban öt méter magas szoborba öntött alakja emlékezik rá.
Visszatértünk Johannesburgba. A tematikus park feladata lett az aranybányászat bemutatása, amely úgy válhatott autentikussá, hogy egy régi aranybánya területére építették fel a szórakoztató központot. A bányatiszt házának megismerését követően az aranyöntés bemutatása következett. Két szakember lépett a terembe. Hőálló munkaruhát öltöttek magukra. Az elektromos kemence kinyitása után forró levegővel feltöltődött a helyiség: mintha szaunában lettünk volna. A kokillából kiöntött folyékony sárga érc képviselte az aranyat. A bányászat idején kinyert fém 88 százalékos tisztaságú volt. Ezt továbbfinomították, hogy piacképes termék válhasson belőle. A bemutató végén jelképes aranytömbbel lehetett fotózkodni. Kivételként megemelhettem a sárga tárgyat. Tenyérbe illő nagyságú darabja, akár tíz kgnál is többet nyomhatott. Indult a bányalátogatás. Córdobában nem engedtek fel a harangokhoz, itt meg nem mehettem le az aranybányába. A miértre a hivatalos válasz az volt, hogy sok az egyenetlenség, a nedvességtől síkos lehet a járófelület. Hiába érveltem, hogy az élet napos oldalát is sötétben veszem, a szabály az szabály. Egyébként csak egy érdekességről számolt be az aknát járt feleségem, mégpedig, hogy annak a vasszekrénynek a tetejét, amelyben a robbanóanyagot tartották, sátortető zárta, nehogy égő gyertyát tegyen rá valaki. Na, bumm! A park kijárata felé sétálva megelevenedett előttünk a város 20. század elejei épített környezete. Egy ausztrál építész számozott téglákból megépítette, a fényképek alapján megrendelt, talán kéttucatnyi épületet. A távoli kontinensről hajóval szállították ide az építőköveket, és itt rakták össze. Ez sem volt semmi munka.
A város peremén a szállásunk közelében tartózkodunk. Mint említettem, a fehérek a régi városközpontoktól távol megépítették új városrészeiket. Errefelé alig-alig fordul elő fekete, de mindegyiken meglátszik a jólét. Volt csak feketék által látogatott étterem, de a fehérek részéről preferált egységben fogyasztott egy fekete is. Arról lehet szó, hogy ki-ki a kedvenc helyére tér be. Eközben útitárs hölgy perdült mellém. Lelkesen tudtomra adta, hogy a közeli Mandela-szobor aljában Braille felirat olvasható. Értettem a célzást. Miután felvilágosítottam, hogy a délafrikai pontírás betűjelei a magyaréval nem megegyezők, már tisztábban látott a témában.
Amíg Johannesburgból az angolok által 1814-ben alapított Port Elizabethbe közel kétórás repülést követően megérkezünk, keressünk valamilyen országon belüli területi ritkaságot. Lelki szemeinkkel máris megláthatjuk a Dunántúl vagy Belgium nagyságú országot, az 1966 óta önálló Lesothói királyságot, amely enkláveként van jelen. A 19. század elejéig javarészt busmanok lakták. Ma a szotó nyelv mellett az angol is hivatalos. Rajta kívül San Marino és a Vatikán is ilyen adottságú állam Olaszországon belül. Elrepült az idő, landolt a gépünk.
A történészek szerint a busmanok és a khoiszanok voltak a
terület első ismert őslakói. Az első európai a portugál Bartolomeu Dias volt,
aki 1488-ban úttörőként kerülte meg Afrikát a Jóreménység fokánál. Idáig tartó
útjának utolsó Atlanti-óceáni szakasza kacifántosra sikerült. A nagy vízen viharba
került hajójával. A part szélétől látótávolságon kívülre sodródott és a
kontinensen jóval túlhajózott. Idővel rájött, visszafordult és az Indiai-óceán
partjánál vetett horgonyt, a mai Port Elizabethnél. Napjainkban is meghatározó
jelentőségű kikötőváros. Fontos pozíciót tölt be az autóiparban is.
Visszafelé ballagtunk. A faragott tárgyakat árusító helyi erőnél megálltunk árat feltérképezni. Később kiderült, üzletben feleannyiért kínálnak hasonló terméket. Az Indiaióceán partján lévő szállodától a közelben lévő bevásárlóközpontig vezető út, még a sétára ajánlott biztonsági zónába tartozik. Odabent az Európában megszokott márkák. Az élelmiszerárak a hazaiaknál valamennyivel magasabbak. A biztonsági szolgálatot fekete hölgyek látták el.
Ismerkedjünk meg a másik véglettel. A mélyszegénység itt is az élet része. A kikötő rozsdásodó konténereket bocsájtott a szegénynegyed lakóinak rendelkezésére. Így lett nekik párnégyzetméteres óvoda, iskola előkészítő és foglalkoztató. A kocsmában kiadóablakon át történik a kiszolgálás. Ha valamiből kifogy a készlet, egy gyors lábú legény már szalad is a boltba áruért. Az itt élő kisgyerekek egyfolytában mosolyognak: vajon hány éves korukig? Sokuk azt sem tudja, hogy kik a szülei. A munkavállalóknak nem jár nyugdíj. Önmagukról maguknak kell előgondoskodni. A szociális háló keretében nyugdíjat és családi segélyeket folyósítanak számukra. A szociális ápolás az idősekre, a fogyatékosokra és a gyermekekre terjed ki.