: Kutya csónakos

A keskeny lagúnában valósággal hemzsegtek a halak. Az azúrkék tenger most békés arcát mutatta. Egyik hal lapos volt, mint a lepény, a másik függőlegesen nyúlt meg. Voltak közöttük pöttömnyiek és ezerszer akkorák is.

A keskeny homokpadról sudár pálmafák hajoltak a hullámok fölé, amelyekben épp egy hableány mártózott. Halteste nesztelenül siklott a vízben, sziluettjét az öböl aljára vetítette a napsugár.

A szirteken belül biztonságban tudhatta magát, ezért csak ritkán merészkedett el a nyílt vízhez vezető, szűk átereszhez. Bár egyre inkább vonzotta a végtelen élettér, de még csak kacérkodott a gondolattal. Úgy gondolta, a csatornán túl más az élet – nem olyan csöndes és eseménytelen, mint az övé, aki behunyt szemmel is könnyedén igazodott el a sziklák és üregek útvesztőjében. Amikor elunta az úszkálást, kiúszott a partra, és ott süttette hasát a legszebb csillaggal. A derűs, éltető nap rámosolygott, és ő visszamosolygott rá.

– Vidám napot! – szólította meg a magasból mellé pottyanó kókuszdió.

– Vidám napot neked is! Bár – mi okod lenne rá?

– Nem értelek!

– Épp most huppantál le az égből. Biztosan megüthetted magad. Ráadásul végleg elszakadtál a családodtól.

– Ez mind igaz, halleány. De nézzük csak sorjában: a talpamra estem, így nem lettem ütődött. Lezuhantam a földre, de ebben nem az a fontos, hogy megütöttem-e magam, hanem hogy ez az érettség bizonyítéka. Ha nem így lenne, a világ végéig ott kuksolhatnék fenn az ágon. A harmadik megjegyzésedre pedig azt felelem: leszek én még olyan bőven termő fa, mint bármelyik felnőtt rokonom! – Elégedetten elmosolyodott, és úgy kérdezett vissza. – De te mit sütteted itt a hasad? Nincs jobb dolgod?

– Én még túlontúl fiatal vagyok ahhoz, amiről te beszélsz. Indulj csak el a magad útján, gyökerezz meg a part egyik meleg hajlékában, és növessz sok-sok ennivalóan édes gyümölcsöt!

– Arra még bőven ráérek. Nem olyan sürgős az. De különben is, környezetváltozásra vágyom, úgyhogy távoli útra kelek.

– Merre tartasz?

– Belevetem magam az árba, és rábízom magam a széljárásra. A hullámok előbb-utóbb majd csak partra tesznek.

– Jaj! – ijedezett a hableány. Nem túl veszélyes ez?

– Keményfejű, konok dió vagyok. Úszni tudok, és egy kis tej is van nálam. Anyai örökség. Hasznos örökség.

– Bátor teremtés vagy, a teringettét! – ismerte el a lányka.

– Olykor elbizonytalanodom. Nem olyan könnyű elfordulni a ringó bölcsőtől, elhagyni az addig mindent jelentő közeget.

– Tarts velem, életnek gyümölcse! Járjuk be együtt gyermekkorunk színhelyét! – javasolta a vízi lány.

Egyszerre csobbantak a hullámokba, és a sekélyesben hamar körbeúszták az ovális partot.

– Mennyivel tovább tartott ez az út poronty koromban! – jegyezte meg a hableány. – Mintha akkoriban sokkal nagyobb lett volna ez a sziget! Vagy csak megnőttem, és ennyi az egész?

– Úgy látszik, erre odafentről jobb rálátásom volt – jegyezte meg bölcsen, szinte csak önmagának a kókuszdió. – Bár én is itt az öböl partján nőttem fel, mégis most mártózom meg először vizében. Úgy ringok, úgy táncolok itt a fodor hátán, mint vad szél idején a földig hajló ágon.

– Én még egyszer sem élhettem át, milyen lehet odafönt – suttogta a halleány. (És ez így is maradt, mert se a kókuszdió, se a halfarkú lány nem tudott fára mászni).

– Idelent is olyan az élet, mint fent, a habos felhők közelében, csak másként esik meg minden – bölcselkedett tovább a gyümölcs.

– Hogy milyen valójában az öböl parányi világa, azt máris megmutatom neked, ha akarod. Most ugyanis még csak a felszínét látod!

A kókuszdió kissé belesápadt a váratlan ajánlatba, de mivel viharedzett, vállalkozó teremtés volt, habozás nélkül elfogadta. A hableány szó nélkül a hasa alá csapta, és már bukott is vele a víz alá. Blugy-blugy-blugy – jött volna ki a vándor száján, ha jó erősen össze nem zárta volna. Mennyi ideig ismerkedhet testközelből a víz alatti világgal az, aki addig csak a napsütötte magast látta? Ahogy ideje végéhez ért, a kókuszdió megcsiklandozta a leány csupasz hasát, ő meg fickándozott egyet, és az újdonsült búvár már indulhatott is a felszín felé.

– Hű, a rézfánfütyülőjét! Milyen más odalent! – hüledezett a dió.

– Miért? Milyen? – kérdezett vissza a lány. Lent is olyan, mint itt, csak másként esik meg minden, nem igaz?

Ahogy a szoroshoz közeledtek, egyre gyakrabban fordultak hátra, hogy még egy pillantást vessenek szigetükre, még egyszer megcsodálják – könnyebb lenne azt ecsettel vászonra vinni, mint szóval papírra vetni. Bár csak egyikük búcsúzkodott, mindketten felidézték életük fontosabb eseményeit – mert emlékből sosem lehet elég. Pláne a jóból nem.

A keskeny átjáróban a távozó ifjú kérdőn nézett a hableányra. – Gyere velem, vágjunk neki együtt! – volt arcára írva. A lány nemet intett fejével.

Elköszöntek, megölelték egymást. A szemek többet beszéltek, mint a szájak – mindketten ugyanazt olvashatták ki a másikéból.

A lány sokáig nézett a tarajos hullámok hátán utazó ifjú után. Addig maradt a nagy víz széliben, amíg a messzi távolban végleg egybe nem folyt előtte az ég és víz azúrkékje.

Fehér hullámfodrok nyaldosták a viharvert ladik oldalát. A monoton ringás elálmosította utasát, aki azonban régi jó szokása szerint csak fél szemmel szundított. Hogy mit keresett ott? Nézzük csak sorjában!

Amint megszólalt a hajócsengettyű, már talpra is pattant. – Nagy bánat érkezik az ilyen szomorkás giling-galangra, barátocskám! – figyelmeztette önmagát, és egy velejéig sápadt tintahalat emelt ki a vízből.

– Mi a baj, pajtás? – kérdezte tőle.

– Nem bírom tovább a mókuskerékhajszát, és a magányt sem! – pityeredett el az alkalmi vendég.

– Gond egy szál sincs. Tessék, egy hófehér papírlap! Ide írd ki magadból az emészthetetlen keservet, erre a másikra pedig azt vesd, hogy mit szeretnél kezdeni magaddal!

A jó tollú lábasfejű nekiveselkedett az írásnak, és pár percen belül valóságos betűtenger ringott mindkét lapon. Az írást üvegpalackba zárták, és az nagyot loccsant, ahogy a tengerbe dobták.

– Ígérem, szólítalak, amint lesz valami érdemleges az ügyedben! – és biztatóan megveregette a tintahal egyik vékony karját.

Még csak egy fokkal gurult el a nap a zenitről, amikor egy hosszú kéz kopogtatta meg az újra elszundító kutya vállát.

– Szervusz, csónakos! – köszönt rá a polip.

– Neked is minden jót! Miben segíthetek neked?

– Épp most olvastam el a legfrissebb palackpostát. Azért jöttem.

– Mit tehetek érted?

– Többször is elolvastam a tintahal levelét. Úgy gondolom, könnyen egymásra találhatnánk.

– Látom rajtad, hogy megfontoltad, amit mondtál!

Hármat vakkantott, kettőt nyüszített, és mire megcsóválhatta volna a farkát, a tintahal már repült is a csónak felé – ahol tárt karokkal várta a polip.

Rövid csend után újra megszólalt a kis kolomp. Most a fűrészhal került szárazra.

– Mi a baj, édes egy komám? – érdeklődött tőle a kutya.

– Öreg vagyok, fáradt vagyok, de mégsem ez a legfőbb probléma!

– Hát akkor mi?

– A fogammal van baj. Az egyik kicsorbult, a másik elkopott, a harmadik meg oda van!

– Nézzük csak, mit tehetünk – nyúlt háta mögé, a hajósládába a kutya. Reszelőt, köszörűt, mindenféle fura anyagot vett elő.

Tátsd ki a szádat, amekkorára csak tudod, édes egy komám! – kérte a fűrészhalat, és már dologhoz is látott. Reszelt, köszörült, hidat is csinált, és már el is készült a javítással.

– Tátsd nagyra a szád, és nézd meg magad a vízben! – kérte a beteget, akire egy mosolygós arc nézett vissza a tükörből.

– Köszönöm a segítséget, kolompolós!

Mire a kutya újra egyedül találta magát a fedélzeten, teljesen eltűnt előle a nap. Hová lettél, csillagok csillaga? Nyugat felől baljós, komor felhők úsztak az égre. – Hű, a nemjóját! Ebből a feketeségből cudar vihar kerekedhet! – morgolódott. Izmos mancsával megragadta az evezőket, és nagy elszántan beledőlt a húzásba. Ha csak két karja erejére hagyatkozott volna, aligha remélhette volna, hogy száraz lábbal ér partra, de a feje fölött ott dagadtak a vitorlák – és szerencséjére keletnek kellett mennie. Az orkán előszele hamar elérte. – A kutyamindenét! Ilyen kegyetlen időben még a kutyát sem verik ki az utcára! Hogy bőrig fogok ázni, az már holt biztos, de vajon az lesz-e a legnagyobb baj?

A szél Kóbor fülébe fütyörészett:

– Hogy vagy, kutya csónakos?

– A fene essen beléd! Ki küldött a nyakamba téged?

– A kék halnak újra kedve támadt egyet dorbézolni – sziszegte gúnyosan.

– Még keservesen megbánhatja, ha velem akar ujjat húzni a bitang! – mordult vissza Kóbor.

– Nem rád fáj a foga, te fakutyának való, loncsos szőrű eb, hanem másvalakire!

Felengedte a lapátot a csónakos, és rákérdezett:

– Hát akkor kire?

– Nézz csak oda, ahol az a fehér tajték magasodik a többi hullám fölé. Ki vergődik a tetejében?

Annak csúcsán bizony senkit nem látott koránt sem sasszemével a kutya, de sokat próbált füle most is résen volt, és elcsípte a segélykiáltást.

Még keményebben megragadta a lapátot, és útirányát jelentősen módosítva a jajveszékelő kókuszdió felé húzott.

A vihar gúnyosan hahotázott igyekezete láttán.

– Most aztán valóban elkéstél, kutya csónakos! Az én gazdám jóval előtted ér oda! Nem jársz túl az eszén!

– Majd meglátjuk! – vette fel a kesztyűt Kóbor. Neked gazdád van, nekem meg barátaim! Majd meglátjuk, hogy ő ér többet veled, vagy én ővelük!

Hármat vakkantott a kutya, kettőt nyüszített is hozzá, és mire megcsóválhatta volna a farkát, a tintahal már repült is a csónak felé – szorosan követte őt a polip.

– Hívtál minket, itt vagyunk! – mondták egyszerre.

– A kék halnak a kókuszdióra fáj a foga!

A tintahalat erre elöntötte a mély lila.

– Ezt most nem ússza meg száraz bőrrel a gazfickó! – Társához fordult. – Kedvesem, a te kezed olyan erős, fogd le keményen a vihart!

A polip addigra már elő is kapta mind a tíz izmos karját, és szilajul magához ölelte a szorult helyzetében fogát csikorgató, jajongató fergeteget. A tajtékos hullámok fokozatosan ellapultak.

A vihartól szürke víz alól valamiféle, a kókuszdió felé törekvő kékség világlott elő. A tintahal észrevette, hogy sokkal előbb ér oda a bajban lévőhöz, semmint arra a csónak képes lenne. A közeledő nagy hal elé úszott, és epésen az arcába vágta:

– Kék hal lila vízben nem hal! – és egy pillanat alatt lilává változtatta a tengert.

Elmúlt a veszély, végleg megszelídült a tenger. A ladikból mentőöv repült a már-már vízbe fúló kókuszdió felé. Szegényke alaposan áthűlt, arca színtelenre fakult. Végignyúlt a ladik aljában, és csak pihegett. Látván, hogy nem történt semmi helyrehozhatatlan, a kutya ismét megmarkolta a lapátot, és a part felé evezett. Lassan tért magához a gyümölcs.

– Hol vagyok? – kérdezte fogvacogva.

– Egy kellően végig nem gondolt környezetváltozás első viharán túl!

A dió felült, és a víz felé tekintett. Kémlelt jobbra, kémlelt balra, majd gyorsan visszafeküdt.

– Hová tartunk?

– A távoli part egy meleg hajlékába, hogy ott gyökerezz meg, és növessz ott magadból sok-sok ennivalóan édes gyümölcsöt!

– A legújabb barátom is ezt mondta búcsúzóul!

A ladikos nem válaszolt, csak kissé megbiccentette a fejét. Teltek a percek. Sirályok repültek a ladik fölé, szárnyukat széttárva lebegtek fölötte.

– Közeledünk a parthoz! – közölte a kutya.

A vékonyodó, oszladozó fellegek között nyíló résen áttűzött a lebukó nap, és vérvörös hidat festett a tengerre. Ezen az úton igyekeztek a part felé. Odaérve látták, hogy a nagy munkájával éppen elkészült és továbbra is boldogan mosolygó fűrészhal csukafejest ugrik a vízbe. A kutya köszönetet intett tovaúszó barátjának, és a ladik kifutott a kavicsos partra.

– Megérkeztél oda, ahová el akartál jutni – mondta Kóbor. Nézz csak oda a fehér sziklára vezető út tövébe! – egy percekkel azelőtt elkészült, tetszetős kis faházra mutatott, és nyomtalanul eltűnt.