Kutyakomédia

Az erdő fái között lomha emelkedéssel egyre magasabbra kanyargott a kátyús országút. Oldalában mély vízelvezető árok futott. Jól jött az az alsó falu népének, ha a felettük lévő bércekre a jó Isten úgy igazából megnyitotta az égi csapokat. Mostanában egyre kevesebbszer tette – talán belefáradt az imába foglalt, véget nem érő kérések teljesítésébe. Mi mást is tehettek volna a csontszáraz árok partján élő, megkeseredett békák, minthogy batyut kötve a hátukra, porontyaikkal együtt elinduljanak szerencsét próbálni? Talpalhattak naphosszat, talán kettőt is, míg az utolsó elrugaszkodást követően nagyot toccsanva megérkeztek az édenkertnek számító folyóba – sorsukat így rendezték el, önállóan.

Az úton felfelé bakancsos turisták igyekeztek. A fák sűrű lombkoronája szinte teljesen összeért a fejük fölött. Madaraktól zengett a tavaszi rengeteg: a fészekalj éhes fiókáihoz csőrükben eledellel tértek vissza a szülők. Egyre meredekebbé vált az emelkedő, az erdőjárók homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek. A sokadik kanyar után végre feltűntek a zsáktelepülés szélső házai. Mély levegőt vettek, nekirugaszkodtak az utolsó szakasznak, majd a tetőre érve zihálva megálltak. Körülnéztek: mindenfelé lakatlan parasztházak álltak, emberfia egy szál se. Az egyik düledező léckerítésen észrevették a kopottas turistajelzést, és követték az utat.

A falu túlsó végében állt a parókia. Öreg pap lakta, egymagában. Felesége régóta kiköltözött a fejfák árnyékába, a gyerekek pedig négylevelű lóherét kerestek a nagyvilágban. Az épületet a lelkészen kívül csupán egy tacskóféle keverék és a porcicák népesítették be. A kutyát a szürke pamacsok nem zavarták különösebben, bár ha közéjük hasalva – szokásától eltérően – hosszasabban időzött a házban, az alsó településig is elhangzott egy-egy prüszkölése.

A jó lelken kívül további hét őszhajú ember tengődött a szebb napokat látott faluban. Mindannyian itt születtek. Ha ez így alakult a Teremtő jóvoltából, hitték, hogy hátralévő sorsuk is közös. Ők voltak a pásztorukat követő nyáj, akik szemtől szemben mindig bárányként viseltettek egymás iránt. Néhanapján közülük ketten betértek a lelkipásztorhoz; ilyenkor előkerült az ördög bibliája, a kártyapakli, és napestig lapozgatták. Ez persze egyáltalán nem tetszett a falu négy, ebben az egyben mindig egyetértő matrónájának. Mindezzel legkevésbé a keverék törődött. Ő csupán az orrára hagyatkozott, és időnként elkódorgott a háztól, amit gazdája olykor magában szelíden sérelmezett.

Amíg az egyik parasztház még egész jól bírta az időt, addig a másiknak hosszában végigrepedt a fala, a harmadikról a kor végleg lerágta a zsindelyt. Számos helyen már csak az összeroskadt falak romjai meredeztek. A kútkáva falappal fedve, rozsdás dróttal odakötve a betongyűrűt átfogó vasabroncshoz – az ágasnak már a hűlt helyét is belepte a gaz. Az egyik ablakban mégis muskátli mosolygott, a ház ajtaja szélesre tárva. Odabent, a fiókos hokedlin idős asszony ücsörgött. Nem tett-vett semmit, csak nézett ki a bárányfelhős kék ég alá.

A falu közepén, a tenyérnyi téren szerény egyszerűségében húzódott meg a kápolna. Ajtaján nehéz lakat lógott. Évente háromszor került le róla: húsvétkor, karácsonykor és a falunapon. Mellette harangláb állt. Jó lenne meghúzni – gondolta a turista házaspár férfi tagja, de végül letett róla.

A parókia ajtajában ráérősen henyélt a keverék. Füle hirtelen az égnek meredt, tekintete megélénkült: ilyenkor errefelé nincs dolga falubelinek. Felállt, ráérősen lement a lépcsőn az udvarba, és várakozva leült. Fejét a nesz irányába fordította. Jó nagyot szippantott a levegőbe, de a kerti virágok illatán kívül semmit sem érzett. Hamarosan meglátta a kápolnához igyekvő két ismeretlent. Figyelmét azonban gyorsan elterelte róluk a szomszédos ház teraszának fakorlátján nyújtózó macska. Szemezni kezdtek. Kettejük régóta tartó játéka volt ez, kőbe vésett szabályokkal. Végül arra kapta fel a fejét, hogy a két hátizsákos a faluból kivezető csapás felé tart, és a hepehupás lejtőn elindul a ligetes rét felé. Visszanézett a vele továbbra is kekeckedő egérűzőre, számot vetett a lehetőségekkel, majd döntött. Utánuk eredt.

A fényességes nap telibe kapta a természetet. Madarak trillái, rovarok zümmögése és az aljnövényzet tengerében rejtőző tücskök ciripelése töltötte meg a tájat. Ebbe a fülbemászó szimfóniába könnyen bele lehetett feledkezni. A mezőgazdasági járművek által kijárt földút a legutóbbi sár felszáradása óta csak nagy odafigyeléssel volt járható ficammentesen. A természetjárók óvatosan lépkedtek göröngyről göröngyre. Az asszony megszomjazott; férje lekapta magáról a hátizsákot, és hűs vízzel kínálta. Miközben az asszony kortyolt, észrevette a nyomukban szaglászva érkező blökit.

– Ez meg honnan került ide? – kérdezte.

– Mintha a kápolna melletti ház udvarában láttam volna.

Az asszony aggodalmasan nézett a kutyára, tartva tőle, hogy ha idáig követte őket, olyan messzire csatangol el otthonról, ahonnan már nem talál vissza. Miután a férje megnyugtatta a kutya csalhatatlan szimatával, továbbindultak.

Hármasban haladtak a földút szélén. Nagy, barna szemével a keverék az úton lévőket leste. Egyszer csak felfigyelt egy mezei hörcsögre, azonnal utánaeredt, de a rágcsáló fürgébbnek bizonyult. A továbbiakban a két vándor előtt peckesen szedte a lábát a négylábú szimatmester. A lefelé tartó, lankás táj meseszép volt. A megművelt földek szélén karcsú fasorok álltak a szél szárító hatásának mérséklésére. Távolabb, az összedőlés határán egyensúlyozott egy vadles. A csapás másik oldalán farakások sorakoztak. Az ember természetátalakító lábnyoma mellett egy vaddisznófürdető kiszáradt földteknője húzódott. A messzeségben kakas rikkantott, majd feltűnt a falu előtti kőkereszt.

Eközben a parókián az öreg pap az utolsó falatokat kanalazta a tányérjából. Miután az utolsó harapnivaló is elfogyott, szája szélét az ingujjával megtörölte. Szeme rátalált az üvegkancsóra, teletöltötte a poharát, és komótosan kiitta. Nagyot sóhajtott. Felnézett a falon függő feszületre, s annak rendje és módja szerint megköszönte a betevő falatot. Elindult a kijárat felé, körülnézett az udvaron. Talán keresett valakit, talán csak megszokásból tette. Lement a lépcsőn, megállt a mindig nyitva álló kerítéskapunál. Egyre gyakrabban tört rá a magány nyomasztó érzése, ami ellen az ő korában és helyzetében nem sokat tehetett az ember. Visszaballagott a konyhába. Megállt a kereszt előtt, és szép szóval kérte a Mindenhatót, hogy a hazafelé kanyargó úton minél előbb gyújtson világosságot a kutya fejében. Halk áment mondott a fohász végén.

A kavicsosra váltó dűlőúton a nagyobbacska faluhoz egyre közelebb ért a házaspár. A település előtti rét jelentős részét villanypásztor őrizte. A négylábú hosszúkás orra egyvégtében a szagokat elemezte, ám váratlan esemény zavarta meg a kedvtelését. A semmiből, a villanypásztor mögül egy combos mezei nyúl ugrott elő. A hőségtől és a fáradtságtól káprázó kutyaszemek előtt a nyúl szinte fityiszt mutatott, mintha csak sárgarépával a szájában pipázna. A jelenéstől megkövült keverék két mellső mancsával megdörzsölte a pofáját, majd megbabonázva vetette magát az ábránd után, egyenest a villanypásztornak. Orra azonnal nekiütközött az árammal teli drótoknak. A maró fájdalomtól hangosan felnyikkant. Ugyanabban a pillanatban szeme elől köddé vált a csalfa látomás is. Kobakjában viszont hirtelen valódi fény gyúlt a követendő, helyes irányról: a paplakhoz vezetőről. Uccu neki, megfordult, és már porolt is hazafelé.

Az öreg pap a verandán, a karosszékben szunnyadt. Ebéd után jól esett az ilyesmi. Füle körül darázs zsongott, orra hegyére légy szállt – nem csoda, hogy felébredt. Szeme lassan nyílt, a mély álom után hosszasan kereste a kapcsolatot a valósággal. Amikor tudata kitisztult, megpillantotta az udvarban, a vele szemben hason fekvő kutyát. A keverék bánatos pofával leste gazdáját, orrát még erősen csavarta a kisülés okozta pörkölődés.

Mosolyra húzódott az öreg arca: lám-lám, a kérését mégiscsak meghallgatta a Jóisten, és a maga szent bölcsességével útba igazította a jószágot.